Ki tudja elképzelni, hogy egyetlen tárgya sincs?
Az EMBER ott áll az Appelplatzon, anyaszült meztelenül. Semmi, de semmi nincs a földön, ami az övé. Egyáltalán: mi az emberé? Személyisége kisugárzása, tudatalattijában az emberi tartás, tudatában a remény, hogy gyorsan elmúlik, ami van, hogy kap még öt korty löttyöt, és hogy a jó oldalra szelektálják.
Aztán az EMBER egyszer csak visszatér. A városba, ahonnan elhurcolták, a házba, ahol született, a házba, amely apjáé, anyjáé, tehát az övé. És az embert kidobják saját házából, mert azt már idegen családok lakják. Abból, ami ő tizenkilenc hónappal azelőtt volt, e ház gondtalan, elkényeztetett gyermeke, semmi nem maradt, csak az emlék a lelkében.
Az EMBER becsenget háza kertészének kapuján. Az egész család összefut. Az asszony sírva ölelgeti, köténye sarkába törli a szemét. „Hol vannak a többiek?” – kérdi. Húgommal egyidős kislánya szokta örökölni a kinőtt ruhácskákat. Hozza húgom egy-egy ingecskéjét és hálóingét,
„...hátha Gilike is megjön, talán még jó lesz neki...”
Aztán előkerül egy kedves cselédlány, akit mi hoztunk fel a tanyáról, és amikor férjhez ment, kapott egy szobabútorra való fát stafírungnak. Ő is sírva ölelget. Elhozta a saját kezével, nálunk írt szakácskönyvet, ilyen bejegyzésekkel: „a receptben 20 deka cukor van, de »mi« csak 10 dekát teszünk bele”. „Mi”, mert ő úgy érezte mindig is, hogy hozzánk tartozik...
Szomszédok jönnek fényképekkel...
Az EMBER lázasan kutat minden után, ami kézzel foghatóan igazolja emlékeit, a szertefoszlott, immár valószerűtlenné vált, visszahozhatatlan gyermekkorát, az Auschwitz előtti életét, amely talán nem is volt soha az övé.
Gyűlnek a tárgyak. Felbecsülhetetlen értékük van, valaha édesapám, édesanyám, a húgom is megérintette őket. Minden tárgy beszédes tanúja az elveszett múltnak. A tárgyaknak lelkük van, a tárgyak beszélnek. Családi hagyományaink szerint „igaztörténet”-eket mesélnek.
1989-ben keresett meg Häftling-társaimmal együtt a Stadtallendorfi Magisztrátus. A második világháború alatt ugyanis Allendorf erdejében, a Herrenwaldban volt elbújtatva a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb hadianyaggyára, amelyben ezredmagammal kényszermunkás voltam.
A háború utáni második németországi generáció kezdte feltárni és feldolgozni mindazt, amit szüleik és nagyszüleik, a náci Németország építői és hívei, vagy egyszerűen csak megélői, igyekeztek letagadni előttük. Allendorfban, amely a háborút követő három-négy évtized alatt várossá, Stadtallendorffá fejlődött, a hatvanas években megmagyarázhatatlan módon tehenek
pusztultak el. Mikor az ok után kutattak, kiderült, hogy mérgezett füvet ettek. Aztán megtalálták a mérgezett legelőt, amely a hajdani hadiüzem szabadföldi trinitro-toluol-tárolóján virult. Az iskolás gyerekek pedig azokat az okmányokat találták meg, melyekből nemcsak az lett világos, hogy ott hadiüzem volt, de az is, hogy kényszermunkások tízezrei dolgoztak a gyárban és laktak a környező lágerekben.
1990-ben a város meghívott és megkövetett bennünket. Pedig mikor mi ott voltunk – 1944 augusztusától 1945 márciusáig –, a falucskának összesen 1500 lakója volt és akik meghívtak bennünket, nem bennszülöttek, hanem bevándorlók voltak, hozzánk semmi közük nem volt. Nem tudtuk felfogni, mekkorát fordult Németországban a világ. A találkozás hete alatt tejben-vajban fürösztöttek bennünket, önkéntes fiatalok törődtek velünk, elvittek a lágerünk és hajdani üzemünk színtereire, a város, a tartomány, a társadalmi szervezetek prominens képviselői beszéltek hozzánk és kértek tőlünk bocsánatot, a gyerekek műsort adtak elő a kedvünkért. Ezt a hetet nem felejtjük el soha.
A kontraszt, hogy itthon, finoman szólva, nem volt ildomos a deportálásról beszélni, még elevenebb lett. A magam részéről rég megfejtettem az okát, mármint azt, hogy akasztott ember házában mekkora tapintatlanság a hóhérkötelet emlegetni. Auschwitzhoz nem fogható semmi, nem lehet összehasonlítgatni semmivel, méricskélni semmihez. De agyam legtávolabbi rekeszének mégsem lehet megtiltani, hogy ne jusson eszébe Szibéria. Oda nem kellett kemence, mert ott volt a fagy, és mindig a végeredmény számít.
Annak a mulasztásnak a beismerése, amely nálunk a szocializmus idején szokásos szőnyeg alá seprésből ered, nem behozhatatlan, csak még várat magára. Remélem, nem huszonhat évet, amennyit az uniós felzárkózás gazdasági vonatkozásairól jósoltak a gazdasági prognózisok.
Két évvel a találkozás hete után Stadtallendorf 1992-ben létrehozott egy Dokumentációs és Információs Központot a feltárt okmányokból, azokból a lágerünkre és kényszermunkánkra emlékeztető értékes relikviákból, amelyeket mi, hajdani Häftlingek őriztünk meg: egy ruhadarab, egy tejjegy, egy személyi igazolvány, egy fénykép. Mindannyian odaadtunk ennek az intézménynek mindent, mert úgy éreztük, ott a helye. Úgy is hívjuk egymás között, hogy a „mi” múzeumunk. Mert ott őrzik, és éberen tartják szenvedéseink emlékét. Az intézmény igazgatója mindannyiunknak évente beszámolót küld tevékenységéről. A német iskolásoknak, katonáknak, tűzoltóknak kötelező elmenni, megnézni. A mi múzeumunk élő test, több százan látogatják meg évente. Azóta a láger oszlopaira rávésték az 1000 kényszermunkás magyar nő nevét.
Csak a rend kedvéért mondom, és igyekszem minden emóció nélkül a száraz tényekre szorítkozni: Magyarországon, ahonnan hatszázezer zsidó magyart hurcoltak el, ötvenkilenc évet kellett várni arra, hogy végre a magyar kormány feje kimondja: magyarok volta, akiket elhurcoltak. Ennyi időbe tellett, amíg létrejött Magyarországon egy Holokauszt Emlékközpont, amelyben az elhurcoltak teljes névsora ma sincs meg, és a szerény kiállítás, amely ott látható, nem reprezentálja a magyar holokausztot. Ehhez nem kell kommentár.
A stadtallendorfi Dokumentációs Központ igazgatója már a 90-es évek elején megkért, hogy írjam meg az emlékeimet. Akkor még nem voltam rá képes. Újabb évtized telt el, és végül 2004- ben, engedve az unszolásnak, megírtam németül egy szűkszavú tájékoztatót azzal a tudattal, hogy ennyi idő után mi a csudát lehet még írni, hiszen könyvtárak vannak tele holokauszt-irodalommal. Legnagyobb csodálkozásomra az első kiadás az év végére elfogyott, majd jött a második.
Több felolvasást tartottam Németországban, és mivel nagyon hiú vagyok, eldicsekszem azzal, hogy legnagyobb sikeremnek a berlini sajtótájékoztatón tartott felolvasásomat érzem, ahol hat darab könyvemet fizetés nélkül ellopták.
Családom és barátaim végül is addig kérleltek, amíg megírtam ezt a pár sort magyarul is. Senki ne gondolja, hogy ettől írónak érzem magamat, sőt szeretném elnyerni szerény kontárkodásom miatti bocsánatát mindenkinek, aki „igazi”. Tekintsenek koromra. A kor nem érdem, csak egy idő után kellemetlen.
Az öregember a gyermekkorába, az ifjúságába szeret visszamenni, amikor még birtokában volt minden képességének, amikor szülei voltak, akiknek fontos volt és törődtek vele, amikor ő maga szép volt és romlatlan, mert az ifjúság önmagában gyönyörű, és tiszta lappal születünk valamennyien.
A sors kegyeltjének érzem magam mindannak ellenére, amit nekem az élet hozott, mert tizennyolc és fél évig volt otthonom, volt apám, anyám, testvérem, nagyszülőm, közel húsz unokatestvérem, rengeteg rokonom.
Az életem izgalmas volt, tele élménnyel, felfedezéssel a zenében, irodalomban, sportban és mozgásban. Városon és tanyán éltem, pusztán és mocsár mellett, rengeteg vadon élő és háziállat vett körül és megszámlálhatatlanul sok ember, akik szeretettel fordultak felém. Akkor ez volt természetes.
1944. július elsején hajnalban, a birkenaui rámpán befejeződött a gyermekkorom. Amit az előbb felsoroltam, egy kézlegyintésnyi idő alatt véget ért, azzal a mozdulattal, amellyel Mengele engem az egyik oldalra, és mindenki mást a családomból a másik oldalra utasított.
Gyermekkori környezetem a háborút viselt emberek nagy mesélő gyülekezete volt. Mindenki mesélt nekem. Anyai nagyapám, nagybátyáim, de még a cselédek is a tanyán. Az élmény egy idő után meseként buggyant ki belőlük, és volt alkalmam megfigyelni, hogy ha személyesen róluk volt szó, és az első világháború színtereiről, „az” Isonzóról, „a” Doberdóról, amit mindig határozott névelővel emlegettek, egyre kerekebbek lettek a mesék, és a végén mindegyik az ő hősiességük dicséretével csattant egy óriásit. Így hát mindig is ódzkodtam a sztereotípiává váló történetektől.
Az én történetem egy a sok közül. Bizonyos mértékben tipikus, ezért is vetettem papírra, meg azért is, mert annyian biztattak a megírására, holott azt gondoltam, hatvan év elteltével ugyan mi újat mondhatok, és különben is, kit érdekel.
Az öregember majdnem úgy tekint vissza az életére, mint a vándor a hegy tetején a lába alatt elterülő tájra. Mindent lát egyszerre, mi közelebb van, mi távolabb. De pont azért, mert egyszerre lát mindent, az idősíkok sem kronologikus rendben sorakoznak lelkében, hanem összefolynak. Bár a fizika törvényeinek ellentmond, mégis egyszerre lehet lenni számos helyszínen, nem is kell hozzá sok fantázia, hisz az ember mindent megélt – és mindennek az ellenkezőjét is. Csak emlékezni kell.
Marokra fogom a bátorságomat, és félénken ugyan, de teljes meggyőződéssel üzenem Freudnak, Jungnak, Frommnak, minden elődjüknek, utódjuknak, követőjüknek és ellenzőjüknek, és a ma oly számos vulgáris pszichológusnak, hogy nem szégyen, ha az ember harmonikus családban nő fel. Csak nagyszerű.
A rózsaszín felhők ködébe vesző gyermekkorom, amelyet nem lehet eléggé idealizálni ahhoz, hogy visszaadjam valós hangulatát, egész életemet végigkíséri. A lelkem mélyén belekapaszkodtam ebbe a tizennyolc és fél évbe, ez adott támaszt, erőt, emberséget, ami most már kitart, ameddig kell.
Anyai nagyszüleim ezüstlakodalma – 1929., Ógyalla (Csehszlovákia) Elöl középen Anyai nagyszüleim: WEISZ ALFRÉD és GROSS ERNESZTÍNA Elöl balra Szüleim: WEISZ IRMA és FAHIDI DEZSŐ Elöl jobbra Nagynéném és férje: WEISZ HÉDI és Dr. WEIL GÉZA Hátul Nagyszüleim még nem házas gyermekei: WEISZ PÁL, MIKLÓS, NATÁLIA, IMRE, SÁNDOR Legelöl a földön Négyévesen én és másfélévesen WEIL GERTI