Út a krematóriumhoz
Forrás: Das Auschwitz Album • Die Geschichte eines Transports; Yad Vashem/Wallstein Verlag, 2005.
Néhány évtizede középkori, zsidók lakta házakat tártak fel Budán a vár körzetében. A három egymás melletti házacska pincéjében megtalálták az összekötő ajtókat. Pogromhoz szokott őseim felkészültek a menekülésre: amíg fent az egyik házban éppen betörik a kaput, a pincén keresztül át lehet menekülni a szomszédba, és onnan valahogy kereket lehet oldani. Optimisták voltak?
A történelem 1938-ban szólt bele először az életembe az Anschluss-szal. Számos tantink, onklink élt Bécsben, s egyszerre csak el kellett onnan menekülniük.
Még előbb, első veszteségként életemben, el kellett válnom imádott nevelőnőmtől, Ruthtól, mert az édesanyja gyógyíthatatlan beteg lett, haza kellett utaznia Bécsbe.
A mi családunk is olyan K&K família volt, mint amilyenből sok akadt még akkortájt: az egész monarchia területére szét voltunk szórva, mindenütt volt rokonunk.
Már Trianont is nagyon tragikusan éltük meg, vége szakadt annak az előttem lévő generáció részére természetes állapotnak, amikor Ógyalláról úgy lehetett Bécsbe, Abbáziába, Budapestre, Prágába utazni, mint mondjuk Debrecenből Hajdúszoboszlóra.
Bécsben élő, anyai ágú rokonaimat – nagyszüleim testvéreit, unokatestvéreit családostul – mindig összekevertem. A végkifejlet szempontjából mindegy: egy sem menekült meg közülük, már koruk miatt is gázba mentek Auschwitzban.
1938-ban a bécsi tantik közül, aki csak tehette, Csehszlovákiában lakó rokonsága védőszárnyai alá menekült. Nem voltak megáldva jóstehetséggel. Ott csak egy ideig, amíg be nem vonultak a németek, lehetett élni.
Családi legendáriumunk két bécsi hölgy: Riki és Regina sztoriját őrizte meg. Mindkét hölgy arról volt híres, hogy imádták a flancot.
Rikivel történt az a nevezetes eset, hogy a Grabenen sétálva kioldódott a szalagocska, amely a bugyogóját tartotta. Engedve a gravitáció törvényének, a bugyogó elkezdett csúszni, csúszni, megállíthatatlanul, Riki már a térdénél érezte, majd a bokájánál, egyszerre csak ott feküdt közszemlére kitéve a Graben kellős közepén a fehérneműgyártás csúcsa: Riki néném fodros, csipkés, hímzett bugyogója.
Mikor ezt a történetet először hallottam, rögtön elképzeltem Riki néném színeváltozását halottfehérből bíborvörösbe, és azt is elképzeltem – az ember földhöz ragadtan mindig saját magából indul ki –, én mit tettem volna a helyében? Biztosan nem azt, amit Riki. Mert Riki nem sápadt és nem pirult, mindenekelőtt olyan magasra emelte a nóziját, amennyire csak bírta, majd átlebegett a habos kis halmon, mintha ott sem lett volna. Mert az úr, az úr, a dáma meg dáma a pokolban is.
Nemes versenyben Rikivel, Regina sem akart lemaradni a flancolásban. Háta mögött összesúgott a család, azt híresztelték róla, könnyen összecserélhető egy karácsonyfával, mindig úgy ki volt cicomázva.
Regina néném esetéhez hozzátartozik Bernard – csak így franciásan, mert így értett szót –, az ügyeletes bernardiener, nagyapám számos kitüntetett ebe közül az egyik. Bernard minden elismerést megérdemelt, korrekt gentleman volt, ilyeténképpen kitűnően disztingvált, ahogy az a bernáthegyik rendjében szokásos. Mi, gyerekek, püföltük, lovacskának használtuk, felültünk a hátára, bedugtuk az öklünket a pofájába, meghúztuk a fülét, birkóztunk vele – ő tudta, hogy nála az előny –, mindent eltűrt tőlünk, fölényesen ránk nevetett, legfeljebb ha nagyon unt bennünket, barátságosan ledobott a hátáról.
Bernard-t nagyapám úgy nevelte, hogy neki nem szabad ugatni – erre ott volt a többi eb –,
neki barátságos mosolyát kellett villogtatnia mindenkire, akit nem minősített közeli családtagnak. Ez nem egy egyszerű mosoly volt, a nagyobb hatás kedvéért Bernard szó nélkül a gyanús személy háta mögé lopakodott, majd két hátsó lábára emelkedve első két mancsát a vállára helyezte, és barátságos vicsorával hátulról belepillantott a jövevény két szemébe.
Regina, szokása szerint, gondosan kiöltözve, legszebb szürke flanelkosztümjében, ekrűszínű csipkeblúzban, fehér-sárga betétes cipőben, mindehhez illő kalapban, retiküllel, kesztyűvel és legalább hárommal több ékszerrel, mint ahogy illett volna, megfeledkezvén Bernardról szürkület után érkezett nagyapámhoz. Tulajdonképpen minden szabályosan zajlott. Mindenki azt tette, ami a kötelessége. Bernard is, Regina néném bélrendszere is.
A két hölgy egérutat nyerve családjával együtt átlavírozott Pozsonyba. Menekülésük pünkösdi királyságnak bizonyult, mert mint a tanmesében emberét a halál Ephesosban, őket pedig a németek Pozsonyban utolérték. Onnan nagyon egyenes volt az út a gázkamrába.
A másik, engem személy szerint érintő esemény volt, hogy Ruthnak, rajongott nevelőnőmnek vissza kellett mennie Bécsbe.
Azt mondják, az ember nem emlékszik arra, ami hároméves korában történt. Nem igaz, tapasztalásból mondhatom: legelső emlékfoszlányaim hároméves koromból valók. És Ruthhoz kötődnek. Valószínű, nagyon mély benyomást gyakoroltak rám akkor, ezért maradtak meg. Arra például pontosan emlékszem, amikor megérkezett Bécsből.
Az előzmény a „Blatt der Hausfrau” – Háziasszonyok Lapja – című, érdekfeszítő bécsi kiadványban keresendő, melyet heti/havi rendszerességgel hozott a postás. Ebben fontos információk voltak: receptek, hirdetések a fehér bőr és a hosszú haj megtartásához nélkülözhetetlen szerek titkáról, mindig ugyanannak a porszívónak a reklámja, tanácsok a bor, cékla, zsír, gyertya, tinta okozta foltok eltávolítására az abroszból és a ruhából, valamint a legújabb bécsi társasági pletykák. De volt benne felsorolás a megjelent könyvekről, meg természetesen hirdetés, mert már akkor is abból éltek a lapok.
Így lett anyám figyelmes Steiner Rudolfra, aki akkorra – a múlt század húszas éveinek közepére – befutott ember volt, és mindenről, de különösen a gyereknevelésről értelmes dolgokat írt. Csupa olyan nézete volt, amely nagyon tetszett anyámnak. Még olyan iskolája is volt, ahol Waldorf-tanfolyamon óvó néniket, pedagógusokat képeztek.
A Blatt der Hausfrau hirdetései között volt egy au pair iroda Bécsben, amelyik Waldorf-iskolát végzett nevelőnőket forgalmazott, családi használatra. Néhány levélváltás eredményeként aztán megjelent házunkban Ruth Stein. Pár évvel később húgom mellé ugyanígy jött Erna Riess.
Hároméves voltam, amikor kellő előkészítés után megtudtam, hogy nevelésem nehéz terhét anyám megosztani kívánja egy ismeretlen banyával, aki ráadásul Bécsből érkezik, ki kell mennünk elé az állomásra. Nekem ugyan mutogathatták Ruth fényképét: sötét haj, nagy hullámmal a frizura egyik oldalán, meleg barna szem, kicsit csalódott száj és a mindent eluraló homlok. A képről sugárzott Ruth IQ-ja. Én azonnal elhatároztam, hogy utálni fogom, nagyon, és megkeserítem az életét, amennyire csak lehet, menjen mielőbb vissza oda, ahonnan jött, és ne akarjon rajtam osztozni anyámmal.
Kimentünk tehát a debreceni nagyállomásra, és vártuk a pesti gyorsot. Megjött. Az első osztályból kiszállt egy fekete perzsabunda, egy Breitschwanz, olyan, mint édesanyámé, tetejében egy nagyon diszkrét – annál elegánsabb – karima nélküli kalap, az ún. tok, egy disznóbőr neszesszer, semmi csomag. Kísértetiesen hasonlított arra a fényképre, amelyet nekem Ruth
gyanánt mutogattak. Nem egészen erre számítottam.
Már akkor is tudtam, mitől döglik a légy. Ha az utcán szembejött velem egy valamire való szőrme, kitéptem a kezem az engem vezető kézből, odadörgöltem az arcomat a bundához, és azt mondtam: „szisza”. Ezzel nemcsak levettem mindenkit a lábáról, de igen korán pontos ismereteket szereztem a szőrméről, fajtáiról, illatáról, később értékéről – ezért nem volt felnőttkoromban soha igazi bundám. Folyton a széles farkú kis fekete perzsabáránykákat láttam, amint kibújnak anyjuk hasából, és kettőt sem lélegeznek, lemészárolják őket bundának. Vagy azokat a gyönyörű, szegény nercpatkányokat, aranyos kis vakondokat stb., amelyeket bunda céljára tenyésztenek.
Szóval ott a debreceni nagyállomáson jött velem szembe a Breitschwanz. Azonnal kitéptem magamat anyám kezéből, odarohantam, hozzádörgöltem az arcomat, és azt mondtam „szisza”. Ezzel el lett döntve közös sorsunk Ruthtal. Ettől kezdve rajongtam érte.
A következő napon jött meg a hajóbőrönd Ruth gardróbjával. Habselyem fehérneműje volt!!!
Szenzációs újdonság. De még nagyobb újdonság volt Ruth maga.
Ruth arra készült eredetileg, hogy férjhez megy, anyuka lesz belőle és öt gyereke lesz. Nem azért mondom, de én is ezzel a programmal indultam. Tervünk teljesítése egyikünknek sem sikerült. Ruth komoly szerelmi csalódás után döntött úgy, hogy elvégzi a Waldorf-tanfolyamot, és aztán olyan messzire utazik fájdalma színterétől, amilyenre csak lehet. Ezért esett a választása ránk, a világ végén lévő Debrecenre, az idegenül hangzó Fahídi névre, a távoli ismeretlenre. Tetézte ezt anyja válása, Ruth az új apapótlékkal nem tudott szót érteni.
Anyám és Ruth között az évek folyamán mély barátság szövődött. Az én életemet varázslatossá tették. Ruth mindenhez partner volt. Ő is engedte, hogy annyit ugráljak, amennyi csak belém fért, megtanított kötni, horgolni, keresztszemezni, hímezni, színes rafiából dobozt készíteni, nagy szemű gyöngyből asztalterítőt varrni, babaruhát készíteni, festeni, rajzolni, énekelni, papírból, fából, tollból, gyökérből, gesztenyéből, kavicsból, suslából, mindenből, ami a kezünk ügyébe került, valamit kitalálni, gyártani. Még bábszínházat is csináltunk, saját mesekészlettel! Amihez nem volt kellék, meghozattuk Bécsből.
Így lett gyerekvarrógépem, amely olyan volt, mint a tanyán a zsákvarrógép, láncszemet varrt. De lett gyerekgramofonom is, méretarányos lemezzel, rajta a Radeczky-mars, Mozarttól a Török induló az A-dúr szonátából és részletek a Kis éji zenéjéből.
Ruth is folyton mesélt nekem. Élveztem a mesekönyveimet, de egyet nem, a Struwelpetert, amely akkoriban volt divatban. Nekem ez a könyv testesíti meg az antipedagógiát. Minden képe és minden sora riasztó, szerencsére a mai gyerekeknek nem adják a kezükbe. A többi könyvem viszont nagyszerű volt: a Busch testvérek rajzos versei, köztük Max és Moritz, Grimm- és Andersen- mesék, sok képpel, Livingstone utazása, Nelli és babái.
Volt nekünk Ruthtal egy közös titkos nyelvezetünk is. Ruth mindenre tudott egy mozdulatot. Imigyen gesztikulálva nagyszerűen megértettük egymást, kár hogy elfelejtettem, mint a morzézást is kiscserkész koromból. De a lényeg megmaradt, ami végigkíséri életemet, és nemegyszer a megváltást jelenti: minden bajomat, bánatomat ki tudom magamból mozogni. Mint Zorba, a görög. Szegény szánandó mai, tévé és PC előtt bambuló generáció. Nem csoda, hogy minden második ember pszichológus, nagy szükség van rájuk. Kortársaim és környezetem zöme előbb meghal, aztán lenyel több marék fájdalomcsillapítót, csak aztán mozdul meg. Nálam nincs a lakásban dilibogyó, altató, fájdalomcsillapító, van azonban bordásfal, nagy labda, bicikli. – Minden ízlés dolga.
Mivel akkor még nem láttam tengert, borzasztóan izgatta a fantáziámat. Volt egy gót betűs mesekönyvem, amelyben a Bolygó Hollandi legendáját dolgozták fel, illusztrációkkal egyetemben. Nagyon szerettem ezt a könyvet.
Az első képen vad északi szél dagasztotta óriásira a Hollandi hajójának vitorláit, én még hallottam is, amint a zord vihar erejének tompa dobütésre emlékeztető hanggal próbálnak szembeszegülni a vitorlák. Hatalmas árboc nyúlt az ég felé, hiába volt derékvastagságú, hallottam, amint recseg-ropog, nyögve birkózik a förgeteggel. A tenger hullámai az égig értek, zúgva dübörögtek a hajó körül, elnyeléssel fenyegetőzve minden pillanatban, még a vízcseppek morajlását is hallottam, amint rácsapódtak a fedélzetre. És ebben az embertelen hangzavarban ott állt a Hollandi, feje az árbochoz szegelve, a szög legalább egyhüvelyknyire kiállt a homlokából. A tekintete olyan szomorú, elesett és magányos volt – nem szánom szentségtörésnek, de olyan volt, mint egy bivalyé.
Ki nézett már egy bivaly szemébe? Én. A bivaly szeme mindig könnybe lábadt, akkor is, amikor eszik és a legboldogabb, mindig messzire néz, valahová nagyon távolra, a lényeg mögé, talán Afrikába, ahonnan elhozták, megalázták, szekér elé kötötték, olyan magányos, és olyan kozmikus szomorúság van a tekintetében, mint a Hollandiéban, akit elátkoztak, örök hazátlanságra, tengeren való hánykolódásra, magányra, társtalanságra ítéltek. Mellesleg, a Hollandit meg lehet váltani, a domesztikált bivalyt nem, alóla elvitte a civilizáció a hazai terepet, jobb neki, ha ott marad, ahol most van.
Kár, hogy nem vagyok romantikus. Mert mindabból, amit a Bolygó Hollandiról elmondtam, most annak kellene következnie, hogy Senta akartam volna lenni – a nő, aki a habokba veti magát, hogy megváltsa a Hollandit. Nem akartam. Először is, pragmatikus alkat lévén, nincs érzékem ahhoz, hogy drámai hős legyek. Másodszor, házasságok és nagyszerű szerelmek után, azt a férfiút, akiért érdemes belevetnie magát az embernek a nagyon hideg tenger vizébe, ha fújja az északi szél, még nem találtam meg. Nem adom fel. Keresem.
1938 és az Anschluss nem volt váratlan Hitler 1933-as hatalomra jutása után, de ahogy a francia közmondásban hangzik, annál süketebb nincs, mint aki nem akar hallani. Mi olyan optimisták voltunk, csak arra nem emlékszem már, hogy mi a fenében reménykedtünk?
Ruth hazautazott Bécsbe. Ott érte az Anschluss. Feleségül ment a bécsi Carlton Hotel igazgatójához, és, akkor azt hittük szerencsésen, Sanghajba menekültek. Az édesanyját nem tudta kivinni magával, mert beteg volt, „vízágy”-ban feküdt, nem lehetett mozdítani. Ruth belehalt a lelkiismeret-furdalásba: ült az írógép előtt Sanghajban, valakinek levelet akart küldeni, a szívéhez kapott és vége volt. Anyám levelező viszonyban maradt a férjével. Akkor még nem tudtam, hogy Ruth az első ember azoknak végeláthatatlan sorában, akik pótolhatatlan veszteséget fognak jelenteni az életemben.
A világ felfordult körülöttünk. Lassan minden határunkon németekbe ütköztünk volna, ha átléphettük volna őket, így inkább maradtunk otthon, állandó aggodalomban azokért, akik Szlovákiában maradtak, vagyis családunk lényeges részéért.
Bennünket, gyerekeket úgy kezeltek, mintha Magyarországnak garancialevele lett volna arra, hogy távol marad a háborútól és minket semmilyen veszély nem fenyegetne. Iskolába jártam, német irodalmat tanultam Mici nénitől, franciául Leitner Éva nénitől, zongorázni Füredyné F. Halácsi
Margittól, összhangzattant Szabó Emiltől. Karola nénihez jártam művészi tornára, ifjúsági színház- és koncertbérletem volt. Nyáron, amíg el nem utaztunk nagypapához a tanyára, reggel teniszeztem, utána kimentem a Nagyerdőre úszni, kihozták utánunk az ebédet. Külföldre ugyan nem utaztunk, mint azelőtt – micsoda szerencse, hogy nagyapa átjött Ógyalláról már évekkel korábban –, szóval nagyon optimisták voltunk. Miben bíztunk?
Óh, az oroszok már itt vannak a Kárpátok alatt, onnan egy hét alatt Debrecenbe érnek – fuvolázta anyám ábrándos hangon 1944. március elején. A Vörös Hadsereg csapatai elérték akkor az északkeleti Kárpátokat a hajdan a Habsburg Birodalomhoz tartozó Czernowitznál.
Még emlékszem rá, mikor kislány voltam, az első világháború alatt hadifogoly oroszokat kaptunk Ógyallán a tanyára a bevonult cselédek helyett. Mindig simogatták a hajamat, és azt mondták: nekem is van otthon öt, ekkorák – és a kezükkel mutatták, mekkorák. – És milyen gyönyörűen énekeltek! Óh – mondta anyám, belemelegedve az emlékezésbe –, tudjátok, még a lovainkat is elrekvirálták, és koszos kis orosz lovakat adtak helyettük, azok nem értettek abból, hogy gyí, meg hó, azt kellett nekik mondani: prrr. És amikor hazamentek az orosz hadifoglyok, még sírtak is.
Az anyám által oly hőn áhított oroszokat is megkaptuk, de még előtte a németeket.
Választott süketségünk folytán nem csak nem hallottuk, de nem is láttuk, mi történik körülöttünk, magyarul, nem akartuk tudomásul venni. Mert bármi megtörténhetett Németországban, Ausztriában, Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, Lengyelországban, bárhol a világon, egy biztos: Magyarországon soha. Mert bennünket megvéd Horthy Miklós, különben is zsidó rokonsága és baráti köre van. És a mi családunk tele van első háborút viselt, magas kitüntetésekkel dekorált hősökkel: mi mindig hű magyarok voltunk, adtuk, ha kellett a vérünket, és a pénzünket is, nem úgy, mint Mária Teréziának a nagyurak, megtagadván tőle a zabot.
Azt, hogy egyik zsidótörvény jött a másik után (1938, 1939, 1941), hogy kihúzták lábunk alól a talajt, árjásították az üzemeinket, vállalatainkat, apám nem vette komolyan, mert ő ültette be mindenhová és ő irányította a strómanokat, akiket még megbízhatóknak is vélt. Akinek esze volt, itt hagyott csapot, papot és elmenekült. Az anyagi javak elveszthetők és pótolhatók. Az elveszett élet nem. Hogy nem tudta ezt apám?
Sok év kellett ahhoz, hogy megértsem apámat.
A semmiből jött, a tízgyerekes fehérgyarmati szabó műhelyéből, és valaki lett belőle. Egyedül tanult meg mindent, késsel-villával enni, viselkedni, tárgyalni, öltözködni, irodalmi ízlést kifejleszteni, teniszezni, üzleteket létrehozni, üzemeket alapítani és működtetni. Ez túl sok volt a semmihez képest, amiből indult. Nem tudta itt hagyni a művét.
Érettségi után zeneakadémiára készültem. A zongorázás is családi hagyomány volt, anyám családjában mindenki klimpírozott ilyen vagy olyan fokon, de apai ágú, csodált és rajongott, nyolc évvel idősebb, Bocinak becézett unokanővérem már el is végezte az akadémiát. Pénzzel mindent el lehetett akkor is intézni, még azt is, hogy négy nagyszülős zsidó létemre magántanulónak felvegyenek a Zeneakadémiára. A korrupció sem mai találmány.
Mintha a boldogság és nem Kelet-Európa utolsó szigetén éltem volna, amelyre pillanatokon belül ugyanaz a pokol várt, mint ami körülötte zajlott, én csak zongoráztam és zongoráztam, olvastam és olvastam, természetesen sportoltam és tornáztam. Én is hordtam a családi szemellenzőt.
1944. március 19-én ócska szürke felhőcafatok lógtak az égen, esni nem esett, de nem sütött ki a nap.
Délután Barabás Anti báékhoz voltunk meghívva, ott is volt két gyerek, korban húgomhoz közelebb, mint hozzám. A Barabás család nagyszerű volt. Ott is mindenki meg tudta különböztetni a jót a rossztól, mélységes humánum jellemezte a család minden tagját. Valahogy a gyerekek révén ismerkedett meg a két család, aztán kiderült, hogy Anti bá’ is fakereskedő, erdélyi kapcsolatai vannak, és közösen dolgoztak apámmal. Őszinte, mély barátság fejlődött ki köztük. Anyám és Barabásné Ica is remekül megértették egymást. Mindig is úgy tekintettem a Barabás családra, mint sajátoméra. A háború után számtalanszor laktam náluk, amikor tulajdonképpen Érsekújvárott éltem, de időről időre visszamentem Debrecenbe.
Már délelőtt szokatlan zajra lettünk figyelmesek: állandóan zúgtak a gépek a fejünk felett. Debrecen repülőterére nem volt jellemző a folyamatos forgalom. Egy-két gép szállt le vagy indult naponta. Akkor még nem gyanakodtunk semmire, délután átmentünk Barabásékhoz, közel laktunk egymáshoz; a gépek csak zúgtak tovább felettünk. Ott tudtuk meg, hogy, ahogy mondtuk, a
„városban”, ami alatt Debrecen belső területét értettük, mi ugyanis ettől távolabb, „kint” laktunk, egész nap német autók száguldoztak, szünet nélkül. Csak később tudtuk meg, hogy szemfüles debreceniek felírták a rendszámokat, és rájöttek, hogy a német autók az egyik városszélen bejöttek, a másikon kimentek, és mindig ugyanazok a kocsik jöttek vissza. Rá kellett döbbennünk: a Wehrmacht megszállt bennünket.
Hazamentünk Barabáséktól, apám, szokatlan ünnepélyességgel, betessékelt bennünket a szobájába. Valami hideglelős idegenség ömlött el az arcán, olyasmi, amit soha nem láttam addig: félelem. Végre felismerte, mi történik.
Körülményesen leültünk, nyomasztott bennünket ez a soha nem látott atyai arckifejezés.
Mindig is összetartó, szerető család voltunk – kezdte, érezhető rettegéssel a hangjában –, most rossz idők következnek, még jobban össze kell tartanunk. Ne féljetek, nem tart sokáig, azt a kis időt kibírjuk.
Nagyon szokatlan volt nekem apámnak ez a soha nem látott arca. Azt rögtön megéreztem, hogy ha apám így beszél, akkor komoly oka van rá: nagy bajban vagyunk.
Velem is az történt, mint apámmal, egy pillanat alatt elöntött az az érzés, ami ezután olyan gyakran: a bizonytalanság, esetlegesség, az ismeretlentől való félelem torok- és gyomorszorító érzése, a sejtelem, hogy ami következik, az kikerülhetetlen, végzetszerű és végzetes.
Március 20-án még lehetett telefonálni, értesültünk különféle atrocitásokról, kapkodva szomszédainkhoz mentettünk egynéhány kedves tárgyat, és anyám rengeteg pénzzel kibélelte apám bekecsét. Felhívtuk még nagypapáékat a tanyán, elérhető rokonainkat, és dermedten vártunk.
Nem kellett sokáig várakoznunk. Március 21-én reggel iszonyatos csengetés verte fel házunk nyugalmát. Az ablakból ráláttunk a kapura: német katonák álltak ott. Nem volt idő habozásra. Apám felvette a pénzzel bélelt bekecset, és a hátsó lépcsőn lement a kertbe, melynek kerítésébe vágva olyan kis kapu volt, hogy kívülről nem látszott. Azóta, amikor lakást kerestem magamnak, a legfontosabb kritérium a két, különböző folyosóra nyíló bejárat volt. Most is ilyenben lakom, hátha megint jönnek, és el akarnak vinni!?! Íme: az évszázados, zsigerekbe plántált félelem, a budai kis zsidócskák pinceajtajai, az ilyen meg olyan klausztrofóbia. Pedig nagyon bátornak neveltek!
A katonák apámat keresték. Anyám legszebb bécsi dialektusában elfuvolázta, hogy épp ebben a pillanatban ment el, nem találkoztak vele? Kérdezte. Kiderült, hogy apám csak a ház urának minőségében érdekelte őket, mert mindössze azt kívánták velünk közölni, hogy a következő napon, március 22-én birtokba veszi házunkat a német tábori csendőrség főparancsnoka, egy Kaiser nevű százados – később megtudtuk, hogy drezdai illetőségű –, és hozza magával a pucerját is.
Nem hiszek a csodákban, de még ma sem tudom magamnak megmagyarázni, hogyan maradhattunk – igaz, hogy egy szobába zsúfolva, de mégis – saját házunkban. Talán a bécsi dialektus tette.
Kaiser százados úr beköltözött, vele csicskása, Fritz. Ettől megmaradt a rádiónk, telefonunk (ugyan minek, hiszen mindenki mástól elvették, hova telefonáltunk volna), a kertész, egyben házmester, a cselédlány. A százados úr, ki tudja milyen megfontolásból, eljátszotta, milyen fennkölt, nobilis kultúrlény a Harmadik Birodalom náci tábori csendőrségének főparancsnoka. Úgy viselkedett, mint egy sármőr. Képes volt majdnem minden este beülni hozzánk az egy szobánkba, megette a vacsoránkat, emelkedett diszkussziókba bocsátkozott velünk irodalomról, zenéről, festészetről. A kellemetlen témákat kölcsönösen kerültük: Heinéről, Schubertről, Lessingről nem esett szó, mintha nem is lettek volna, mintha nem égették volna el nyilvánosan műveiket Németországban. Egy kicsit többet tudtam a német irodalom klasszikusairól, mint ő: én olvastam Kloppstockot, ő nem. Wagnertől is csak a Nürnbergi mesterdalnokokat ismerte, azt is csak azért, mert Hitler favorizálta. Igazán nem kívántuk vele szemben kulturális ismereteink fölényét fitogtatni. A csicskás Fritz – nem is hívhatták másképpen – a boldog békeidőben pék volt, a háború kitörésétől kezdve tiszti csicskás. Lehet, hogy ő volt az egyetlen német, aki nem harcolt, nem ölt meg senkit, csak fényesítette a tiszti csizmát? Mindenesetre gondos családfő volt, mert minden héten feladott Berlinbe a feleségének egy, azaz egy kiló krumplit, és egy, azaz egy kiló hagymát. Persze a mi készletünkből. Tellett belőle bőven. Hát kell ennél jobb hír? Hát milyen az a birodalom, amelyiknek a fővárosában már krumpli és hagyma sincs? Hát van még valami, ami nagyobb okot
ad az optimizmusra? Itt az igazolás, legyünk csak optimisták!
A századossal folytatott diskurzusban a jövőről nem esett szó. Így 1944. április 29-én, a gettóba kényszerítés előtti utolsó napon nélkülöznünk kellett szívélyes társaságát, búcsú nélkül engedtük át neki egész házunkat: minden bútorát, szőnyegét, képét, mindent, ami egy szokásos polgári háztartás kelléke volt. Csak amikor visszajöttem a deportálásból, akkor tudtam meg, hogy Kaiser úr komolyan vette házunk birtokba vételét: amikor távozott, német teherautók jöttek, és amit csak a házban leltek, felrakták rájuk. Az utolsó szöget is kihúzták a falból.
A gettóban a Hatvan u. 30. sz. alatti házban laktunk. Mielőtt beköltöztünk, napokon keresztül szállítottuk oda a lisztet, cukrot, bödön számra a zsírt, amelybe rengeteg hús volt lesütve, töméntelen üveg befőttet. Napokig sütöttek mindenféle elálló süteményt, beszállítottak egy hombárt tele gabonával és nagy ketrecekben baromfit. Több évre való élelmiszerünk volt, sokáig nem kellett volna éheznünk. Végül apám osztogatott szét mindent, mielőtt a téglagyárba hurcoltak minket, nagyon sok szegény zsidó volt, ők már a gettóban is éheztek.
A gettóban egy kb. negyven négyzetméteres szobában lakott a két Fahidi család, Antalé és Dezsőé: mi négyen, Antalék hárman, mert jött velük Antal sógornője, akit Tantinak hívtunk, és orvos volt. Velünk volt továbbá unokanővérem, Boci, valamint férje, Fuchs Lajos – gyerekkori paralízis miatt sánta volt, nem vitték munkaszolgálatra – és féléves fiacskájuk, Ferike. Akkor még fogalmunk sem volt arról, mekkora luxus, ha egy személy tartózkodási helyére négy négyzetméter áll rendelkezésre.
A gettóban mindnyájan lázas tevékenységet kreáltunk magunknak, hogy meg ne bolonduljunk.
Apám átvette az udvar rendben tartását. Egész nap sepert, gereblyézett, a pénz mindenhatósága segítségével a strómanjainak üzengetett, mégis leginkább ketrecbe zárt vadállatra emlékeztetett.
Anyám és sógornője, Margit néni szenvedélyesen főztek, mosogattak, mostak, takarítottak, háztartottak.
Tanti, orvos lévén, az ún. kórházban hasznosította magát, én asszisztáltam neki, pedig sosem vonzott a medicina.
Tóni nagyon nehezen viselte a bezártságot. Ő a fatelep kapujában szeretett álldogálni és egy-két kedves szót váltani az arra járókkal.
Boci és Lajos gyermekükkel, Ferikével voltak elfoglalva és egymással. Az is luxus volt, hogy Boci mellett ott volt a férje, minden más vele egykorú férfit munkatáborba vittek. Legalább ennyi megadatott nekik, utolsó pillanatig együtt lehettek és szerethették egymást.
Mindannyiunk szívében élt az érzés: a bizonytalanság, a jövő ismeretlensége miatti kifejezhetetlenül nagy szorongás.
Nem sok sót ettünk meg a gettóban. Június 20-án kezdték kiüríteni, lakóit a Scherli Téglagyárba szállítani. Itt aztán élvezhettük a szabad természet áldásait: tető nem lévén a fejünk felett, napközben a júniusban nem éppen simogató napsugarat, este a csillagos eget. Szerencsére nem esett az eső.
Rám a sors mindig csak fintorgott, nincs is egyebe a sorsnak, csak fintora. Az egyik bennünket őrző csendőr szentistváni volt. Az is csak olyan falu, mint a többi: mindenki mindenkinek rokona. Ő is rokona volt Hegyi Pestának, az intézőnknek a tanyán.
Tessék csak nekem ideadni a kisasszonykákat, úgy eldugom őket, hogy senki meg nem találja – mondta apáméknak. Ellenvéleményem volt. Hisz ott minden kutya ismert bennünket. Tanyán, faluban nincs titok. Még az is kiderül, hogy ki adhatta, ha megjelenik egy új berlinerkendő egy újszülöttet világra hozó menyecske vállán - például nagyapám, Weisz Alfréd, a tanya, a falu mindig megállapította, ha az istenadta újszülött nagyon hasonlított valakire.
A karikagyűrűjét azonban, amelyet nem szolgáltatott be, és a téglagyárig dugdosgatott anyám, odaadta azzal, hogy vigye el Hegyi Pestának. Soha nem ellenőriztem, megkapta-e?
Három transzport indult a debreceni Scherli Téglagyárból június 25. és 27. között. Bocinak volt egy osztálytársnője a Scherli családból. Volt ott még egy fiú is. Remekül szórakozott rajtunk, napokon keresztül fényképezett bennünket.
Amikor a vagonba rakás június 25-én megindult, megtöltöttünk két nagy kannát vízzel, vettünk két poharat anyámmal, odaálltunk az útra, ahol mindenki elvonult. Mikor kifogyott a víz, elszaladtam és megtöltöttem a kannákat. Ez így ment két napon keresztül.
A harmadik napon, június 27-én, beraktak minket is a vagonba a gettó gyógyszerkészletével együtt, amelyet Tanti őrzött. Nekünk már senki nem adott vizet.
Magyar zsidók a gettóban (Forrás: Das Auschwitz Album • Die Geschichte eines
Transports; Yad Vashem/Wallstein Verlag, 2005.