Címzett: Dr. Weil Géza orvos Feladó: Fahidi Dezsőné Irma Hermaneci Papírgyár, Szlovákia
Debrecen, Hatvan u. 30., Hajdú m., Magyarország
Kedveseim! Régóta nem hallok hírt Felőletek, remélem, egészségesek vagytok. Mi meglehetősen jól vagyunk, mindenki egészséges. Szüleink elutaztak, pillanatnyilag még nem ismerem a címüket, de azonnal továbbítom Nektek, amint megkapom. Nuniék május 25-én mennek Kaposvárra. Rólatok is szeretnék mielőbb hallani, írjatok! Mindnyájan csókolunk Benneteket, Irma.
Ui.: Nuni megkapta táviratotokat, mindnyájan nagyon boldogok lettünk tőle!
Aki ezt a lapot elolvassa, semmi különöset nem talál benne, pedig minden szava jajkiáltás, minden mondata családunk egy-egy súlyos tragédiáját jelzi. Most megírom ezt a lapot úgy, ahogy anyám a sorok között:
Drágáim! Borzasztó régen kaptam utoljára hírt Felőletek, mi van Veletek? Az isten szerelmére, írjatok, odavagyok az aggodalomtól, csak nem történt Veletek is valami szörnyűség? Mi úgy-ahogy megvagyunk, mindenesetre még mindnyájan egészségesek vagyunk. Szüleinket deportálták, semmi hír nincs felőlük, gondoljátok, hogy valaha is megtudjuk a címüket, vagy egyáltalán, hogy mi történhetett velük? Nuniéknak legkésőbb május 25-ig be kell menniük a kaposvári gettóba. Mi lesz velük? Nuni egyedül van a három gyerekkel!!! Írjatok már!!!
Ui.: Nuni megkapta táviratotokat! Micsoda boldogság! Mindnyájan legalább Felőletek megnyugodtunk!
Megírom azt is, ahogy Hédi és Géza ezt a lapot értelmezte:
A címzettből látni, hogy nagynéném, nagybátyám már nem Majcihovban lakik, ahol Géza bátyám körorvos volt, hanem Hermanecben, ahová barátai menekítették egy időre a papírgyárba, orvosnak.
A feladóból látszik, hogy mi sem lakunk már saját otthonunkban a Szoboszlói úton, hanem idegen címen, ebből a címzett megtudhatta, hogy be vagyunk zárva a gettóba.
Mivel volt saját tapasztalatuk a német megszállásról, bizonyára azt is tudták – ismerve debreceni házunkat –, hogy abban valamilyen német fejes lakik, minthogy lakott is, a német tábori csendőrség főparancsnoka.
Ők, tapasztaltabbak és bölcsebbek lévén nálunk, azt is tudták, hogy nagypapa és nagymama deportálása végleges, anyám hiába vár arra, hogy egyszer csak jelentkeznek valamilyen emberi címen, az auschwitzi gázkamrában nem működött kihelyezett posta.
A legtragikusabb Nuni helyzete volt. Nagyapám három lánya közül ő volt a legkisebb, örökké vidám kis gömböc. Nuninak három gyereke volt: két fia tizenegy és kilencéves ördögfiókák, és egy vigaszul küldött, fekete hajú kétéves angyalka lánya. A férje régen munkaszolgálatos volt. Nunira maradt a jánoshalmai ezer hold kormányzásának minden gondja, de ő is Weisz Alfréd lánya volt, nem kellett félteni. Attól viszont igen, hogy mi lesz vele a kaposvári gettóban, ahova úgy kell beköltöznie, hogy senki sincs mellette a családból, aki segíthetne neki. Az aggodalomra nem sokáig volt szükség. Három pici gyerekkel csak a kemencében lehetett kikötni Auschwitzban.
És még valami fantasztikus: Hédiék távirata.
Nuni arra készülődve, hogy megy a kaposvári gettóba, pakolás közben az utolsó pillanatban kap egy táviratot Szlovákiából, középső nővérétől, Héditől, akiről már réges-régen nem tudtunk semmit, csak bíztunk abban, hogy még megvannak. Van lelkiereje, hogy még mielőtt beköltözik a gettóba, eljuttassa anyámnak Hédi táviratát. Ennyit a családi összetartásról.
Hédiék regisztrálhattak, tudjuk: egy időre nincs baj velük, sikerült meghúzniuk magukat, és még mindig ott vannak Hermanezben, a papírgyárban.
Nem sokáig.
Abban az időben majdnem egész Európában német katonacsizmában járt a végzet. Röviddel anyám gettóból írt lapjának beérkezte után arra figyelmeztették nagybátyámat, Gézát, jobb, ha kereket old, mielőtt elhurcolják. Összepakolták három hátizsákba a legszükségesebbet és felmentek Besztercebányára, beálltak a partizánok közé, vitték magukkal velem közel egykorú Gerti lányukat is. Géza azonnal hasznát vette a medicinának, mert bekötözött és életben tartott egy ejtőernyős orosz katonát, aki ugyancsak a partizánoknál kötött ki. A partizánoknál nem volt nyugalom. A németek felfedezték, kifüstölték őket, valóban hajszálon függött Gézáék élete. Még a három hátizsákból is odaveszett kettő, látták, amint gurulnak lefelé a lejtőn, utánuk ereszkedni nem lehetett, menekülni kellett, hisz ezen múlott, hogy megmaradnak.
Abban az egyetlen hátizsákban, amely összes vagyonuk lett immár, benne volt ez a levelezőlap, az utolsó, amit anyám írt, az utolsó írás anyám kezével. Ezt a lapot Hédi őrizte. Még nem tudta, kinek. Nekem. És akkor adta ide, amikor engem, mint a családunk romjain életben maradt néhány más tagot is, Géza bátyám igyekezett összeszedni Érsekújvárott, ahol 1945-től ismét körorvos volt.