Nők és gyerekek a rámpán, szelekcióra várva a megérkezéskor
(Forrás: Das Auschwitz Album • Die Geschichte eines Transports; Yad Vashem/Wallstein Verlag, 2005.)
Ha találkozom egy vadidegen emberrel, akit soha nem láttam, nem hallottam róla, sem őseiről, sem utódairól, rokonairól sem – mifelénk úgy mondták, azt sem tudom, ki fia, borja –, de ha Auschwitzban volt, az az első öt percben kiderül. Mintha valami, csak a számunkra, Auschwitzot megjártak számára kifejlesztett feromonfelhő lengene körül bennünket, azonnal felfedezzük egymást. A cinkosok tolvajnyelvén szótöredékekből megértjük egymást.
Téged honnan?…
Hány napig utaztál?
A rámpára? Mikor?…
A családodból?…
A kistestvéredet odaadták a nagyanyádnak?
Brežinkába?
Melyik lágerbe?…
A Blockältestéd?…
És meddig?…
Amit mindenki elmond az első öt percben:
Utazás a marhavagonban. Az első szelekció.
Nekem az Auschwitz előtti életemből kedvesen csengett az a szó, hogy marhavagon. Anyai nagyapám tanyáján rengeteg legelő volt. Az egyik szép nagy tagban, amelyet másra mint legeltetésre nem lehetetett használni, mert szikes volt, ismertem meg a hazai flóra egy részének csodálatos növényeit, amelyek ma, néhány évtizeddel később, vagy a „Kipusztult növények” gyűjteményében, vagy jobbik esetben a „Védett növények” között találhatók. Szikes volt ez a szép mező, ezért nőtt rajta a székfű, vagyis kamilla, melynek virágát tavasszal nagy fafésűkkel lefésülték, megszárították, zsákba rakták, majd elvitték a Mezőkeresztes–Mezőnyárád vasútállomásra, vagonba rakták és feladták Pestre valamelyik gyógyszergyárnak.
A tavaszi kamillát nem láttam, mert olyankor iskolába jártam. Csak a teáját ittam, nagy ritkán, ha fájt a hasam, mert nagymama vászonzacskószám küldte nekünk Debrecenbe a kamillánkat, még a hajunkat is abban mosták. De láttam, amikor július végén ugyanezen a szép mezőn kivirult a sóvirág – Limonium (Statice) gmelini –, szerteágazó lila karocskáival, nyújtogatta magát szanaszéjjel meg az ég felé, miközben olyan volt az egész mező, mintha egy nagy, puha, lila dunyhával vonták volna be. Alatta a pianissimóban suttogó milliárdtagú kórus. Mert ami bogár, méh, darázs kerek e világon létezett, az mind ott szorgoskodott a sóvirágban, simogatta, mézét szívogatta, hintának használta. Pedig sajátságos illata van, nem éppen kellemes az emberi orrnak. A rovaroknak persze joguk van különvéleményre. Nekem is. Ma már ez is védett növény, de minden augusztusban elcsípek belőle egy ölre valót valamelyik aluljáró táján, és boldogan térek haza zsákmányommal. Nekem is, mint a rovaroknak, ízlik fanyar illata. Hogyne, hisz rögtön otthon vagyok, a tanyán.
Minden hasznosítható, a szikes mező is. Mert túl a kamillán és a sóvirágon nőtt ezen a réten jóféle fű is. Minden áprilisban, Szent György napjára – 24-ére – száz tinót vettünk. Az önköltségük az egy szál gulyásbojtár volt, aki terelgette őket. Szeptemberben eladták, és vagonba rakták a tinókat, ugyancsak Mezőkeresztes-Mezőnyárádon. A tiszta haszon az volt, amit a jó szikes mezőn
megettek és súlygyarapodásként megháláltak. Tiszta sor.
Fel szoktam tenni azt a provokáló kérdést, ki tudja megmondani, mi a tinó? Mert azt még csak tudjuk, hogy az összefoglaló név: szarvasmarha. Ennek hímneműje a bika, nőneműje a tehén. És az üsző? És a tinó, melynek tanulnia kell még ahhoz, hogy ökörré váljon? Hát kérem: a borjú, amikor megszületik és dédelgetjük: bocika. De neme azért már neki is van, tisztességesen. Ha kislányka, akkor üsző. Ha kisfiú, akkor bikácskának született. És ha kimiskárolják belőle a lehetőséget az életörömre, tinónak hívják. Mikor aztán szorgalmasan tanul, majd megnő nagyra, és befogják a járomba, akkor ökör. Ezért igazán kár volt strapálnia magát és annyit tanulnia.
Mindezzel csak azt akartam elmondani, hogy nekünk volt valami örömteli abban, ha vagonba rakhattunk valamit, hol kamillát, hol tinót, de még a cukorrépát is a cukorgyárnak, repcét az olajütőnek, meg búzát, kukoricát, zabot, árpát, nádat, ki tudja, mi mindent. Vagonban jött a Fahídi Fatelepre is a rönk, hogy deszka, léc, tűzifa váljon belőle. Mert ami minket a vagonhoz fűzött, jó volt nekünk. Egy dolog nem ködlött fel a gondolatainkban: hogy minket is vagonba rakhatnak, és hogy az elviselhetetlenül szörnyű lesz nekünk. Nem kell túlozni a jelzőkkel, az ember mindent elvisel.
1944. június 27-én már csak egy szállítmányra való tömeg maradt a debreceni Scherli Téglagyárban – a Scherli fiú még akkor is buzgón fényképezett bennünket, sietnie kellett, hisz vitték a kedvenc témáját. Lélekemelő látvány voltunk, ahogy szedtük össze csomagjainkat, mérlegelve, hogy mit hagyjunk a téglagyár porában, mit vigyünk magunkkal, aztán tereltek bennünket a magyar csendőrök, ha másképp nem ment, ököllel, a vagonokhoz.
Külön tanulmányt érdemel, hogy az embernek mire van szüksége ahhoz, hogy éljen.
Az ember természetesnek veszi, hogy él egy kertben, amelyben disznóól, tyúkól, nyúlól, pajta, góré, szerszámos kamra, töméntelen gyümölcsfa, homokdomb, tornaeszköz és ki tudja még, mennyi minden van. Természetesnek veszi, hogy él egy házban, amelyben ilyen meg olyan szoba, konyha, számos mellékhelyiség – minden felszerelve azzal, ami jár bele –, rengeteg bútor, kép, csillár, szőnyeg, zongora, könyv, kotta stb. van. Természetes, hogy rengeteg nyári-téli ruhája, cipője, kabátja, kalapja, pipereeszköze, mindene van.
És egyszerre csak el kell döntenie, hogy mindebből mi az a kevéske tárgy, amit egymaga el bír cipelni, és amiről azt hiszi, hogy nem tud nélküle élni. Ez már a végső stádium, nem egyszerre következik be.
A magyar hatóságok gondosan ügyeltek arra, hogy ne érjenek minket sokkhatások, fokozatosan fosztanak meg bennünket javainktól és kedves tárgyainktól. Először az életlehetőségünket, megélhetésünket biztosító üzemeinket, majd kertünket és házunkat vették el, aztán azt, amit bementettünk a gettóba, aztán a téglagyárba már csak azt vittük, amiről azt hittük, nélkülözhetetlen tárgyaink. Nem volt igazunk, még azokból is maradt a téglagyárban, például édesapám meleg, sötétkék köntöse, amivel engem takargatott éjjelente, mert, persze, ott is fáztam. Meg a spirituszfőző, amelyen édesanyám főzött nekünk.
Mindenkinek a családban volt egy hátizsákja, egy oldalzsákja és egy kis táskája az egyik kezében, hogy a másik szabadon maradjon. A hátizsákok, oldalzsákok és táskák a termetünkhöz és erőnlétünkhöz voltak méretezve.
Voltak kivételek: Gilike vitte a kissámlimat, mert nagyon szerette, vitte kedves maciját és egy legkedvesebb Kruse babáját.
Boci és anyám, egy-egy fülénél fogva, nagy ruháskosarat vittek a szabad kezükben, melyben rengeteg pelenka, baba pipereeszköz, kis rékli, meg bébiruha volt felhalmozva. A kosár tetejére pedig rá volt fektetve Ferike, Boci és Lajos féléves fiacskája.
Nagyszerű, ha van az embernek egy nyolc évvel idősebb unokanővére. Szép szőke, hosszú copfot visel, ugyanabba az iskolába jár, és amikor leérettségizik, én lépek helyébe a gimnáziumban. Boci – tisztességes nevén Anna Borbála – zeneakadémiára jár, el is végzi, mire én is odakerülhetek. Igazi nagylány. Nagyon vékony – nem a mi tenyeres-talpas fajtánk – a dereka körbe, szinte hihetetlen, pont akkora, mint a feje kerülete. A legöregebb darazsak is csak irigykedve donghatják körül a darázsderekát.
Udvarolnak Bocinak, sokan. Ő Lajost választja, pedig Lajos sánta, mert gyermekkorában paralízise volt, és akkor még nem létezett Sabin-csepp. Lajos ezért nincs munkaszolgálatban, közel és távolban nincs senki más fiatalasszony, akinek itthon van a férje, mind oda van Ukrajnában, meg a fronton, meg egy pár szerencsés itthon, Magyarországon.
Boci boldog. Életében először több, mint ötven kiló. Ferikét szoptatja. Nagyon szép kismama, sugárzik belőle az a szóval ki nem fejezhető öröm, amely összeköti kicsi fiával, élete boldogságával, élete céljával. Mindannyian lábujjhegyen járunk körülöttük, isteni adomány, hogy van közöttünk ebben az iszonyatos földrengésben, bizonytalanságban, jövőtől való szorongásban, mocsokban, szennyben egy icipici sziget: Boci-Lajos-Ferike transzcendens, felettünk lebegő léte, amelyet mindannyian óvni, megőrizni akarunk, az utolsó utáni pillanatig, amíg csak lehet.
Egész életemben nagyon szerettem utazni. Akkor még vonaton utaztunk messzire. Sokat is utaztunk, mert távol voltak a rokonaink, és szerencsére sok volt belőlük, ezért hát örökké jöttünk- mentünk. Az Anschlusstól kezdve (1938) nem volt kihez Bécsbe utaznunk, mert a bécsi tantik átmenekültek Pozsonyba. Mikor azután Szlovákia is német megszállás alá került, hiába maradt ott a Fahidi-ág nagy része, a Weisz-ágból Hédi néném, anyám idősebbik húga és családja, valamint édesanyám számos onklija, tantija, unokatestvére, természetesen nem utaztunk egymáshoz, hiszen onnan már 1942-ben elkezdték deportálni a zsidókat. Örültünk, ha olyan hírt kaptunk felőlük, hogy még egyáltalán megvannak.
Csodálatos az emberi alkalmazkodóképesség. Ahogy fokozatosan csúsztunk bele saját felszámolódásunkba. Amikor a hajótörött egy hajóoldalon találja magát a tengerben, reménykedik, hogy jön egy másik hajó, csak megmentik. Aztán letörik a hajóoldalból egy újabb darab, még mindig marad akkora hely, hogy szárazon lehet maradni rajta, még mindig van remény. És amikor már vízbe lóg a hajótörött lába, és emelkednek körülötte a hullámok, akkor reménykedik a legjobban, mert most, most már igazán jönnie kell a csodának…! Csoda nem jött, de jött értünk is 1944. június 27-én a marhavagon.
A csoportos vagonba szállásról izgalmas emlékeim voltak. Az iskolai kirándulások, a cserkésztáborozások. A felszállás közbeni enyhe kis tolongás, az egymást hívogató gyerekek kurjongatása, mert hisz rettentő fontos volt, ki ki mellett ül. Az a kedves csivitelés, amely seregélyekre emlékeztet, mikor sokan szállnak ugyanarra a tőkére, sokan szállnak ugyanabba a vonatba.
A mi június 27-i vonatunk nem az ismert fajtából való volt. Nagy zökkenésekkel és csattanásokkal tolták be a Scherli Téglagyár vágányára. Nem személyvonat volt, hanem marhavagon, aminek nem lehetett egy normális lépéssel elérni a lépcsőjét. Deszkát támasztottak az oldalához, azon lehetett felkapaszkodni.
A gettó gyógyszerkészletét Fahidi Antal nagybátyám sógornője, Dr. Szerényi Lenke, családi nevén Tanti őrizte, aki családtagként szintén velünk lakott a gettóban, a luxust jelentő, tíz személyre osztott negyven négyzetméteren. Nagyon vigyáztunk a gyógyszerekre, abban a hitben, hogy a gettó közösségének még nagy szüksége lesz erre a készletre, amikor utolérjük a többieket, akiket már elvittek, és mi is megérkezünk ugyanoda.
Ennek a néhány gyógyszert tartalmazó ládának köszönhettük, hogy amikor betolták a vagonokat – és mindenki, mint az őrült rohant, tekintet nélkül a többiekre, észvesztve letaposva minden szomszédját, könyökével utat fúrva, miközben saját családtagjai nevét üvöltötte és csomagjait ráncigálta –, az ügyeletes csendőr visszaszorította a mi vagonunk előtt tolongó tömeget. Becibáltuk a gyógyszeres ládákat és – minden szentnek maga felé hajlik a keze, uram bocsá’ – saját csomagjainkat.
Sőt elsőként szállt be vagonunkba egész pereputtyunk: Tanti legelöl, kiterjesztett szárnyakkal mint a gyógyszerkészlet koronaőre, Antal nagybátyám, a felismerhetetlenségig összerugdosva és összepüfölve, felesége, Margit néném, édesanyám Bocival, közöttük Ferike a ruháskosárban, Gilike, én, apám és Lajos, Boci férje, valami fontos csomagot, amely a világért nem maradhatott volna le, taszigálva maguk előtt.
Ki is kötöttünk a legelőkelőbb helyen: a marhavagon ablaknak csúfolt tenyérnyi nyílása alatt, amely szögesdróttal volt beszőve, nehogy azon a fél négyzetméteren megszökjék valaki. Nekünk még arra is volt időnk, hogy ülőhelyként elrendezzük csomagjainkat, és Gilikének úgy helyezzük el a kissámlimat, hogy ha feláll rá, kilásson a tenyérnyi ablakon.
Utánunk elszabadult a pokol. A csendőrök feloldották a kordont, és az egész csoport, összekuszálódott tömegként, egyszerre lódult meg, egyszerre akart bejutni a vagonba. A kavarodás leírhatatlan volt. Akik hátraszorultak, iszonyatos erővel nyomták, tolták az elöl állókat. Az első sorokban állók meginogtak a nyomás hatására, bukdácsolva, szitkozódva, csomagjaikat és batyuikat rángatva, családtagjaikat szólongatva próbáltak megállni a lábukon, és bent a vagonban valami fix helyet találni maguknak, amelyről nem taszítja félre és nem söpri el őket az emberáradat. Ahogy a vagon egyre jobban megtelt, úgy lett kisebb a mozgáslehetőség, úgy fogyott a hely, holott még rengetegen tolongtak és kiabáltak odakint. A csendőrök megoldották a helyzetet: addig püfölték a vagon előtt ziháló tömeget, amíg az utolsó ember is bent volt, utolsó batyujával együtt, a marhavagonban.
Mikor elvackolódtunk nyomorúságos fészkünkön – az ember nem tud kibújni a bőréből –, mindenekelőtt alkalmazkodtunk a bennünket körülvevő pokolhoz, és igyekeztünk annyira visszavonulni magunkba, amennyire csak lehetett, hogy olyan szűrőn jusson el hozzánk a külvilág, amelyen keresztül el lehet viselni. Azután – mivel korlátait csak egy szent tudja átlépni – rögtön elkezdtünk reménykedni. Miben? Eldorádóban.
Mert az igaz, hogy ki tudja, hova visznek.
Az is igaz, hogy teljesen gyökértelenek vagyunk, légüres térben lebegünk.
De együtt vagyunk, erősek vagyunk, egészségesek vagyunk, nagyon összetartunk, nagyon szeretjük egymást.
Ennyi nagyszerűség együtt előrevetíti a pompás jövőt. Mindjárt megérkezünk…
Valahová.
Ahol nagyon várnak bennünket, nagy szükség lesz ránk. Dolgozni fogunk.
Együtt maradunk.
És együtt mi mindent kibírunk.
Még azt a kis időt is, ami a háborúból hátravan. Aztán hazamegyünk…
Debrecenbe…
A kertünkbe, házunkba, Nagytanyára…
Behúzták a marhavagon ajtaját. Bezárták. Indulásra vártunk. Akkor egyszerre kinyitották a vagon ajtaját, és belökték rajta Falk Laci bácsit, egy szál magát, az ajtót újra beriglizték.
Falk Laci bácsi kefegyára a Fahídi Testvérek Rt. keleti kerítésszomszédja volt. Laci bácsit nagyon szerettük. Jó humorú, kedves, nagyon kulturált és nagyon muzikális ember volt. Azt pletykálták róla, hogy zongorista szeretett volna lenni, de nem engedte az édesapja. Kiküldte Németországba, hogy kereskedelmi ismeretekre tegyen szert valamilyen jó hírű főiskolán. Laci bácsi gyorsan beleszeretett a hozzá legközelebb található nőbe, feleségül vette, valamint vett egy Bösendorfert is, és, kész tények elé állítva megrökönyödött családját, hazajött szíve szerelmével.
Családi előítélettárunkban előkelő helyet foglalt el a nő, mint olyan, annak megítélése, rangsorolása, hogy mitől ilyen nő meg mitől olyan nő. Volt például az utolérhetetlen bécsi nő. Az volt a csúcs. Sikkes, ízléses, bájos, kulturált, csupa pozitív szuperlatívusz. (Nem a párizsi nő, mert az ugyan biztos, hogy ki volt sminkelve, de nem biztos, hogy eleget mosdott.) Ellenpólusként ott volt a német nő. Az ugyan mosdott, de trampli, ízléstelen, se öltözni, se főzni nem tud, azt sem lehetett tudni, egyáltalán mitől nő.
Szerencsére a kivétel erősíti a szabályt. Mert Laci bácsi felesége, a német Friedl volt a testet öltött, családi előítéleteink szerint is ideális nő: mosolygós, kedves, sikkes, bájos, amilyennek egy nőnek lennie kell. Mindemellett még szíve és esze is volt. Friedl hiába volt színárja és Laci bácsi felesége. Laci bácsi minden kritérium szerint zsidó volt, és maradt, felfedezték búvóhelyét és az utolsó utáni percben bevágták hozzánk a marhavagonba.
Június köztudomásúan nyári hónap. A marhavagont irgalmatlanul süti a nap. Nyolcvan ember a technikai minimum, amennyinek be kell férnie – összes csomagjával együtt – egy auschwitzi rendeltetésű marhavagonba. A nap csak süt, a vagonban emelkedik a hőmérséklet.
Víz nincs. Semmilyen célra nincs víz!
Nincs ivóvíz, nincs víz, hogy az ember megmossa a kezét, tegyen egy vizes ruhát a homlokára, megmossa a kisbaba popsiját, hogy a beteg bevegye a gyógyszerét, nincs víz!
A nap csak süt, a vagonban a hőmérséklet emelkedik, továbbra is. Hány fok lehet? Harminc, harmincöt??? Nincs víz!
Az ember torka kiszárad, nincs a szájában nyál, a nyelve odaragad a szájpadlásához miközben izzad, mert a hőmérséklet nőttön nő, talán a pokolban van ilyen meleg, de még ott sem lehet melegebb. Ferike, pólyájából rég kivéve, pucéran szenved kosara tetején egy pelenkán, felváltva legyezzük.
Gilike nem szól egy szót sem. Nem sír, nem zokog. Ő már nagy kislány. Tizenegy éves. Azt szeretném, hogy ordítson, sírjon, rázza az öklét, szitkozódjon, csináljon valamit…! Gilike csak néz. Amíg élek, látom a tekintetét. Gilike néz, néz bennünket, némán és hangtalanul, a szeme azonban
mindent elmond. Vádol és kérdez. Miért? Mit vétettem? Miért kell nekem így szenvednem, hisz én jó kislány vagyok, én senkinek nem tettem rosszat hosszú, tizenegy éves életem alatt, hát akkor miért, miért, miért???
Tóni bátyám csendesen nyögdécselve haldoklik, hatalmas teste egy nagy seb. Összerúgva, összeverve, csupa kék zöld folt, zúzódás és nyílt seb. Tanti kenegeti, injekciózza, igyekszik fájdalmát csillapítani, ahogy tudja. Felesége, Margit néném legyezgeti, hogy kevesebbet szenvedjen.
Boci és Lajos, az örökké derűs, mindenből tréfát faragó Lajos, csüggedten ülnek egymás mellett. Pimi és Pami. Így becézték egymást. Nem mondják ki, de meg lehet fogni felettük a levegőben a mondatot: mi lesz velünk? Mi lesz Ferikével, szemünk fényével, akit örömnek, boldogságnak kaptunk, mi lesz, mi lesz, mi lesz???
Apám, anyám még most is úgy érzi, nekik példát kell mutatni, nekik mindenkiben tartani kell a lelket. Ők tudják, hogy nemsokára megérkezünk. Oda, ahol rendes, emberi élet vár bennünket, értelmes munka. Dolgozni fogunk. Lehet, hogy ez a munka megerőltetőbb lesz, mint amihez szokva vagyunk. De erősek, egészségesek vagyunk, és ami a legfontosabb: együtt vagyunk. Együtt is maradunk. Bennünket nem lehet szétszakítani. A németek már elvesztették a háborút, azt a rövid kis időt, ami még a tejes vereségükig hátravan, kibírjuk, mert összefogunk, egymás támaszai vagyunk, szeretjük egymást. Ezt a kis utazást még elviseljük.
A vagonban közben nemcsak víz nincs, levegő sincs.
A vagon másik végében valaki megbolondul, és összefüggéstelenül üvöltözik. Nem lehet elhallgattatni. Mindnyájan izzadunk, büdösek vagyunk, a levegő egyre nehezebb, fuldoklunk a hőségben, összeragad az ajkunk, mázsásra dagad a lábunk.
Emberek vagyunk, biológiánk van, természeti törvények uralkodnak rajtunk, emberi szükségleteink vannak, melyeket ki kell elégíteni. A marhavagonban nincs toalett. A marhavagonban kübli van. Egy darab kübli nyolcvan embernek. Ki az a szerencsétlen, akit még külön azzal büntet a sors, hogy a kübli mellé van bepréselve! A kübli egy perc alatt megtelik, és a szaga ott van és marad. És mi történik az után, hogy megtelt a kübli? Az élet törvényeinek hiába mondják, hogy ne működjenek!
Gilike áll az „ablakban”, néz kifelé a lyukon. Legalább nem látom vádló tekintetét.
Elmosolyogja magát és integet.
Kinek integetsz, Gilike?– kérdem.
Ez a Falk Laci bácsi mindig olyan vicces, most gurul itt lefelé a töltésen, neki integetek –
így Gilike.
És valóban, mikor hazajöttem, akkor tudtam meg: még mielőtt Kassára értünk, Falk Lacit, saját kérésére és felelősségére, valamint saját, nyilván nem kevés pénze árán, kidobták a csendőrök a vagonból. Ő mesélte nekem: visszaintegetett Gilikének. Ez alkalommal azonban sikerült úgy elbújnia, hogy nem találták meg.
Falk Laciék históriájához tartozik, hogy a felszabadulás után megnyitották ismét a kefegyárat és felújították békebeli kapcsolataikat. A Falk Kefegyár keféit több helyre is exportálták, Svédországba is. Lacinak jó szimata volt, mielőtt államosították volna, berakta az exportkefék közé néhány gépét is, és kereket oldott Friedllel együtt. Nagyon sok embert segítettek később Svédországból.
Vonatunk közben begurul Kassára. Este lesz, nem süt a nap, valamivel elviselhetőbb a vagon hőmérséklete. Kitépik a vagon ajtaját, vizet és üres küblit kapunk, a vezényszó német. Az üres küblivel megjelenik egy puskacső a vagon ajtajában, és egy német imperatívusz: azonnal adja oda mindenki, ha van még nála arany, mert ha nem, öt perc múlva belőnek a vagonba. És volt arany, amit oda lehetett adni. Sőt. Minden további őrségváltásnál, amikor megismétlődött ez a felszólítás, volt arany, amit oda tudtunk adni.
A viszonylag elviselhetőbb éjszaka után folytatódik a nappali hőség, az irgalmatlan bűz, a víz hiánya. Aki megbolondult, ordít tovább, aki meghalt, ott fekszik közöttünk hullaként tovább, aki beteg volt, ott haldoklik köztünk tovább, a vonatnak nem sürgős, még két teljes napot, összesen három napot ment velünk, amíg megérkeztünk valahová, ahol kiszállhattunk.
Hajnalban érkeztünk, világosodott. Az állomáson nem volt felirat. Fogalmunk sem volt arról, hol vagyunk. Feltépték a vagon ajtaját, és iszonyatos ordítozás, szitkozódás közepette kicibáltak bennünket a vagonból, aki nem tudott kiszállni, azt kidobták. Végre talaj volt a lábunk alatt, rá lehetett állni. Kinyújtózkodhattunk, jólesett a friss hajnali levegő.
Meghatározhatatlan figurák voltak ott, nem is tudtam hova tenni őket. Gusztustalan, szürke- fekete csíkos pizsamát hordtak. Ugyanilyen csíkos anyagból mulatságos tengerészsapka volt a fejükön. Furcsa nyelven ordibáltak, amely hasonlított a németre, de mégsem volt az. Németeket nem is láttam. Úgy tűnt, ezek a csíkos lények itt az urak. Legalábbis úgy rendezkedtek.
A csíkosok azt mondták, ne törődjünk a csomagjainkkal, azt majd utánunk hozzák. A kisbabákat elvették az anyjuktól és odaadták a nagymamáknak. Azt mondták, mi gyalog megyünk, aki nincs velünk, azt majd busszal hozzák utánunk. Örültünk is, hogy végre járhatunk, megmozgathatjuk elgémberedett tagjainkat. Akit fiatalnak ítéltek köztünk, megkérdezték hány éves. Ha tizenhatnál kevesebbet mondott, dühödten kiabáltak vele: tizenhat éves vagy, el ne feledd, akárki kérdez, mondd azt, tizenhat, érted, tizenhat, jegyezd jól meg, tizenhat éves vagy!!!
Észre sem vettük, hogy két csoportra szakítottak bennünket, férfiakra és nőkre. Tóni biztosan ott maradt a vagonban, nem tudott leszállni, de élt. Apám és Lajos leszállt a vagonból, de utána egy perc alatt eltűnt. Arra figyeltem, hogy anyám és Gilike mellett maradjak, észre sem vettem, hogyan vesztek el a férfiak. Ferikével voltunk elfoglalva, anyám meg Boci most is a kosár tetejére tették, és vitték két oldalt fogva a kosarat, úgy, mint beszálláskor. Egy csíkos nekik is mondta, hogy adják oda Ferikét Margit nénémnek, de ők mondták, nekik nem nehéz, ők szívesen viszik. Vitték is.
Felhangzott az első imperatívusz:
Orvosok álljanak ki!
Tanti, túl az ötvenen, orvosi felelőssége teljes tudatában kiállt.
Szép sorokba rendeződtünk már eddigre. A mi sorunk szélén én mentem, mellettem Boci, kezében a kosár egyik füle, a kosárban Ferike, anyám kezében a kosár másik füle, anyám másik kezén Gilike, a sor másik végén Margit néném. Jólesett végre mozogni, járni. Virradt, jött fel a nap, az új nappal együtt nőtt bennünk is a remény: íme megjöttünk, itt vár ránk a tisztességes munka, majd rendesen dolgozunk, megélünk, összetartunk, együtt az egész család, és különben is, a háborúnak mindjárt vége.
A németeket is megláttuk végre, néhányan voltak, férfiak, nők vegyesen, ott álltak, amerre különben mi is mentünk, el kellett mennünk előttük. Amikor a sorok elébük érkeztek, egy-egy embert megszólítottak, halkan, mondhatnám akár, kedvesen. Ettől a megszólítástól az egyik ember erre ment, a másik arra. Ha valaki együtt akart maradni azzal, aki nem az ő oldalára ment, kedvesen megnyugtatták, az erősek gyalog mennek, a fáradtabbakat busszal utánuk viszik. Rövidesen megint
együtt lesznek. Így aztán mindenki megnyugodott. Természetesen.
Mi is odaértünk a németek csoportja elé.
Boci attól, hogy szoptatott, kicsit korpulensebb volt, mint máskor. A kettőnk közti nyolc év korkülönbség nem látszott rajta, arcban egyébként is hasonlítottunk egymásra. Barátságosan megszólított egy német úr bennünket, amikor elé értünk, és azt kérdezte:
Ikrek vagytok?
Nem – válaszoltuk, és kézmozdulatának engedve én…
…mentem az egyik oldalra.
Boci, a kosár, a kosárban Ferike, a kosár másik oldalán anyám, anyám kezén Gilike, és Margit néni…
…mentek a másikra.
Már ott állt a következő sor a németek előtt, és ők folytatták szívélyes integetésüket – erre,
arra.
Életem legnagyobb tragédiája úgy történt meg velem, hogy észre sem vettem.
Egy másodperc alatt egyedül maradtam, elvesztettem apámat, anyámat, húgomat, legközelebbi rokonaimat (Tanti maradt még életben), véget ért a gyerekkorom, felnőtt lettem, ettől kezdve nem számíthattam másra, mint saját magamra. Ezt akkor még nem tudtam. Fel sem ocsúdtam.
A nagy nyájaskodásnak is vége lett, amint távol kerültünk a szelektálóbizottságtól, mint később megtudtuk, Mengelétől, aki a magyar csoportok nagy részét válogatta. SS Aufseherinek vettek át bennünket, suhogott az ostor, pattogtak a szitkok és vezényszavak, repültek a pofonok, hátba vágások, rúgások, ötös sorokba rendeztek, kergettek és hajszoltak bennünket, ha kellett, ha nem, vittek Brežinkára a fürdőbe.
Aki pontosan akarja tudni, milyen volt a többkamrás előtér, amely a zuhanyzóban végződött Brežinkán, menjen el Buchenwaldba, ott megtalálja ugyanazt a modellt. Ott még az eredeti kemence is sértetlenül van meg. Auschwitzban ugyanis, mielőtt az oroszok odaértek volna, a németek felrobbantották a krematóriumokat és velük együtt az odavezető helyiségeket. Egy kemencét ugyan a megmaradt törmelékekből helyreállítottak Auschwitzban két éve, hogy Bush lefényképeztethesse ott magát, de az előtér nem lett az igazi. Buchenwaldban áll az eredeti helyszín. Mikor először voltam Buchenwaldban, azonnal otthon voltam, végigjártam a brežinkai fürdő oly jól ismert összes termét:
ahol kopaszra nyírtak bennünket,
ahol összes szőrzetünktől megszabadítottak, ahol állatoknak való fertőtlenítővel bespricceltek,
ahová emberként mentünk be és Häftlingként jöttünk ki.
Aki egyszer Häftling volt, soha nem lesz olyan ember, amilyen azelőtt. Eltört benne valami, összeforraszthatatlanul.