Kosaras cigány. Dicsőszentmárton, 1911. (Néprajzi Múzeum; Fotó: Adler Artúr)
Mikor a csíkos pizsamások kidobáltak, kicibáltak bennünket a vagonból, mikor végre kinyújtottuk karunkat, lábunkat, hátunkat, levegőt vettünk a hajnali hűsből, mit láttunk?
Olyat, amit még soha. Az auschwitzi cigánylágert, a családi cigánylágert Auschwitzban.
Azt még a németek is tudták, hogy a cigányok közötti családi összetartás olyan szoros kapocs, hogy még ők sem tudják megtörni, így együtt kellett hagyniuk a cigánycsaládokat a lágerben is.
A cigányromantikában, ha nem is igaz, mindig is volt valami vonzó. A szabadság! Bármily nyomorúságos is. Mert micsoda nagyszerű dolog szabadon repülni, mint a madár, sehol sem lakni, szekerekkel száguldozni, patak partján sátorozni. Mulatozni, énekelni, táncolni. A szépséges cigánylányoknak rúzsás szoknyát hordani, a legényeknek pitykés lajbit. Aztán, ha úgy tetszik, felszedni a sátorfát és repülni tovább, új utakon, új tájakra! Hogy közben zab kell a lovaknak, ennivaló a purdéknak, ehhez pénzkereső foglalkozás is kellene?!!
Az élet már az én gyerekkoromban túlment ezen. A cigányvajdának ugyan még palotája volt Pozsonyban, és igazi brillek ragyogtak a pitykéjében a lajbiján, a hajdani szabadságból azonban csak a nosztalgia maradt, a cigányok egy része megélt a hagyományos cigány mesterségekből, nagyobb része azonban nélkülözésben élt, és már csak álom volt a cigányvirtus, nem volt ló, nem volt szekér, csak a putri, a tudatlanság, a babona, az analfabétizmus, a nyomor.
A cigányokat mi, nem cigányok mindig kiközösítettük, vagyis nem fogadtuk be őket. Aztán számon kértük tőlük, miért nem asszimilálódnak.
A mi családunk még a jobbik fajtához tartozott, mert mi általában emberszámba vettük azt, aki két lábon jár (még azt is, amelyik négyen). Mi név szerint ismertük környezetünk cigányait a tanyán is, meg Debrecenben is, segítettük is őket, és természetesen, korra, nemre való tekintet nélkül, letegeztük őket. Éljen az emberi méltóság.
Nagyanyámnak a tanyán, ha rátört a jótékonyság, amire elég gyakran nyílt alkalma, két favorizált célpontja volt: a mezőkeresztesi sakter és a bejelentett lakással nem rendelkező Gazsink. Közös e két tisztes családapában az volt, hogy igen komolyan vették férfiúi kötelezettségüket: nem volt olyan esztendő, hogy egy újabb jövevény érkezéséről családjukba ne gondoskodtak volna. A sakter esetében biztosan nem, de valószínűleg Gazsi esetében sem kellett aggódni. A túlnépesedéstől megmentette családjaikat az auschwitzi krematórium, ahová feleségeiket megszámlálhatatlan gyerekükkel együtt azonnal bevágták, amint odaérkeztek.
A sakter, amikor már mindenkit végigtarhált a faluban, és reménytelennek látta, hogy abba a megszámlálhatatlan szájba, amelyet tömnie kellett, még talál egy falatot, gyalog kisétált a tanyára. Szerencsére mindig volt nála véletlenül egy-két üres zsákocska. A tanyán ugyan nem volt kóser háztartás, azt a csirkét rántani, vagy tyúkot levesnek megfőzni levágta a tanyában akárki, nem is azért jött ő. A zsákocskák megteltek, a gyerekeknek lett egy kis ennivaló, legalább egy libát is kapott a hóna alá…
Gazsinak nem kellett apropó, jött ő anélkül is. Rosszul mondom, igencsak nyomós apropója volt: éhezett a családja és útban volt az újabb sarj. Ezt Gazsi utolérhetetlen ékesszólással és kifejezőerővel tudta előadni. Nagyanyámat egyáltalán nem kellett sokáig győzködnie. Megkapta ő is a libáját meg teli zsákocskáit, és ment ő is az útjára.
Egy ilyen nevezetes napon hozzák ám vissza Gazsit a csendőrök!
Ez az alávaló, csirkefogó gazember azt meri hazudni, hogy kapta a libát! – folyik a szitok
Ferenc csendőr ajkáról, mert mi sem természetesebb, mint az, hogy Gazsi a libát lopta! Elvégre ha cigány, akkor lop!
Nagyanyám azonnal átlátta a helyzetet, és gondolkodás nélkül Gazsi pártjára állt. Rárivallt Gazsira:
Mondtam Gazsi, hogy két libát vigyél, hova tetted a másikat?
Jean Valjean, súgtunk össze mi, nagyobbacska unokák nagymama háta mögött – Victor Hugo után szabadon –, de nagymamának nem „A nyomorultak”-ból kellett irgalmat tanulnia, volt neki bő készlete saját magától is.
A csendőrök nem voltak válogatósak az eszközökben, ha rendet kellett tartani falun, tanyán. Egy meghatározott körzetet tartottak felügyeletük alatt. Általában kettesével jártak. Az egyik állandó volt köztük, Ferinek hívták. Nekik is megvolt a testre szabott protokolljuk. Bemehettek a nyári konyhába, ott kaptak egy-egy fröccsöt. Azonkívül el volt nekik készítve egy nagyobb pakk szűzdohány. A dohány ugyanis állami jövedékként kezeltetett. Mi sok szép dohányt termeltünk. A csendőrök feladata volt, hogy felfedjék a törvénytelenséget, amikor szűzdohányként füstöltetik el az, ami után jövedéket kellene leróni. De nekik is olcsóbb volt ingyen kapni, jövedéket nem fizetni. Nincs új a nap alatt.
Ha belebotlottak családunk valamelyik tagjába, tisztességtudóan köszöntek, nagyapámmal még a lovakról is elbeszélgettek, mert nekik is igencsak jó lovaik voltak. Vajon mit mondott Feri nagyapámnak, amikor találkozott vele a mezőkeresztesi gettóban? Mert találkozniuk kellett, Mezőkeresztes Feri kijelölt területe volt. Még az is lehet, hogy szégyenkezett.
Adós még a történelmi kutatás annak kiderítésével, hogy mitől volt a magyar csendőrségben annyi tartalék kegyetlenség, mint amennyi a deportálások során felszabadult. Addig hol volt? Vagy akkor egyszerre honnan jött elő? Nem mintha a végkifejlet szempontjából számított volna. A magyarországi vidéki zsidókat mindenképpen deportálták volna.
A csendőrök ütöttek, vertek, rúgtak, pofoztak, szitkozódtak. Ez nem volt benne a szolgálati utasításban. Ez volt az önkéntes hozzájárulás, az öntudattal, önként vállalt társadalmi munka. Minden értéktárgyat elvettek. Magatartásukban volt végre valami emberi és motivált! A szerzésnek ez a legegyszerűbb módja, és nincs rá lehetőség, csak kivételes esetben, érthető, hogy kihasználták, ha végre alkalom nyílt rá. De kegyetlenkedni nem kellett. Ők viszont tették.
Milyen csodálatos lenne, ha most azt írhatnám: a magyar csendőrség heroikusan viselkedett. Védte, óvta, mentette a zsidó magyarokat ott, ahol csak tudta, igyekezett csökkenteni kínjaikat, és magatartásával egyértelműen kifejezte: nem ért egyet a deportálással. A deportálást a németek kényszerítették rá a magyarokra.
Ezzel szemben Eichmann hatvan-nyolcvan emberrel érkezett Magyarországra.
Christian Gerlach és Götz Aly „Az utolsó fejezet” című 2002-ben megjelent könyvükben, melynek feltehetően első magyar olvasója voltam, megírták azokat az összefüggéseket – sokkal jobb lett volna magyar történész tollából olvasni –, amelyek érdekeltté tették akkor nemcsak a magyar gazdasági élet valamennyi szegmensét, de, vulgárisan szólva, még az utolsó kutyát is Magyarországon, hogy a népirtás és a zsidó vagyon eltulajdonítása bekövetkezzék. A könyv különben most jelent meg magyar fordításban, mindenki számára igen tanulságos olvasmány lehet. Tegyük fel, az Eichmann sleppjével érkezettek mindegyike nagyon fontos ember volt. Mindnek volt külön sofőrje, titkárnője, csicskása, ez még mindösszesen sem sokkal több mintegy száz embernél. Nagyon ügyesek és gyakorlottak voltak. De azért nem ők százan, hanem magyarok több százan, és több ezren, a magyar közigazgatás kevés kivétellel teljes apparátusa deportált ötvenegy nap alatt négyszázharmincezer zsidó magyart Auschwitzba.
Nagyra becsülöm Arany Jánost. Egyik legkedvesebb, ha nem a legkedvesebb magyar költőm. A napokban újra elolvastam a Nagyidai cigányokat. Élvezettel olvastam Arany Jánost, utolérhetetlen nyelvezetét, könnyedségét, tárgyismeretét. Nincs abban a versben egy szemernyi gyűlölet, megvetés, kitaszítás. Inkább kedves elnézés, megbocsátás. Hogy a cigány lop, egy kissé csal, hát az benne van a pakliban, mondhatni természetes, hisz cigány! Mindez olyan humorosan, zseniálisan, meggyőzően van megírva! És amire már nagyon ki van hegyezve a fülem: leereszkedően. Mióta tudom, mi a megalázás, nagyon kifinomultak az érzékeim. Arany János is a jobbak fajtájából való. A nem jobbak nem leereszkednek, hanem gyűlölködnek, nagy különbség! De azért mégis Arany János!
1944. július 1-jének kora reggelén nem jutottak eszembe a nagyidai cigányok. Megdermesztett a látvány. Csont-bőr asszonyok, koszos, rongyos rúzsás szoknyában, üres mellükön az elmaradhatatlan csecsszopóval, csont-bőr emberek, pitykés lajbiban, csont-bőr purdék, óriásira nőtt, vádoló fekete szemmel…
Nem sokat tudtam rájuk figyelni, mert lett nekem is egyszerre elég saját bajom, ami lekötött.
De nem lehetett nem figyelni 1944. augusztus 2-án.
Amikor 1944 májusában megindult Magyarországról a vidéki zsidók deportálása, Auschwitzban minden hely kevés lett. A magyar hatóságok nagyon siettek, sürgős volt nekik. A transzportok nap nap után, olyan gyorsan követték egymást, hogy a krematóriumok nem győzték kapacitással az égetést, árkokat kellett ásni, amelyekben nyílt lángon égették a hullákat.
De akiket életre ítéltek, azokat is el kellett valahová helyezni, legalábbis addig, amíg be nem töltik eredeti rendeltetésüket és nem lesz belőlük is hulla. Nem volt elég felszerelt láger. Nagy szükség volt egy jól bejáratott, minden auschwitzi komforttal: őrtoronnyal, áram alá helyezett szögesdróttal, számos fényszóróval ellátott lágerre, mint a cigányláger. Sosem fogom megtudni, melyik nyomott többet a latba, a helyhiány vagy a cigányok muzulmán állapota: valószínűleg mindkettő.
1944. augusztus 2-ának éjjele azonban eljött. A cigányláger felett nem kongattak vészharangot, anélkül is kiirtották.
Mindig is tudtam, hogy az SS-esek azért nem tudtak beszélni, csak ordítani, mert féltek. Ha az ember fél, hangot ad, normálisan énekel. Az SS-értékrendben ennek az üvöltés felelt meg, minél nagyobb a hang, annál kevésbé hallatszik a lelkiismeret furdalása, egészen addig, amíg kihal, kipusztul, megszűnik létezni. Mármint a lelkiismeret furdalása. Az üvöltés-életforma, az marad.
Azon az éjszakán vonyítottak az SS-esek. Tudniuk kellett, hogy a cigányláger ártatlan lakói soha életükben nem követtek el semmi olyat, ami miatt írmagostól ki kell irtani őket, egyetlen bűnük, hogy cigánynak születtek. Úgy kellett hát viselkedniük, hogy legalább ők saját maguk elhiggyék, van valami ok arra, amit tesznek. Iszonytató üvöltés, káromkodás, szitkozódás közepette hajtották a cigánylágert a gázba. Vagy talán a nyílt lángba? A cigányok tudták, mi vár rájuk.
Visszaemlékezéseim közepette ezen a ponton mindig feltámad bennem a kétely, nem túl élénk fantáziám szüleménye-e az, amit látok magam előtt, még akkor is, ha nem hunyom be a szememet. Mert iszonyatos, tűz okozta világosságra emlékszem, érzem a barakk becsukott ablakán át beszivárgó füst szagát. Brodt Erzsi – ma Szemes Györgyné – azon az éjszakán az ablak
mellett feküdt, és kinézett az ablakon. Látta a terpesztett lábakkal álló SS-katonát, amint lángyszóróval a kezében rágyújtja az emberekkel teli barakkot a benne lévőkre. Ha az SS kegyetlenségéről volt szó, az még a legszínesebb fantázia szüleményeit is túlszárnyalta.
A jajgatást, imádkozást, káromkodást, szitkozódást, sírást, zokogást, átkozódást, kétségbeesett üvöltést nem felejti el, aki akkor hallotta. Nincs rá jelző, hogy leírjam, nincs rá szó, hogy elmondjam. Hiába halmoznám: velőtrázó, fülsüketítő, eszeveszett, tébolyultan sikoltozó, halálfélelemtől hörgő… Üres szavak. Hallani kellett.
Tudom, hogy nincs igazság a földön. Milyen jó lenne, ha tudnám, örök életükben hallják azok, akik előidézték, és legalább a dantei pokol valamelyik bugyrában szenvednek lelkeik a világ végezetéig.