1944. augusztus 13.
A fenti kép a Jákob Lili által DoraMittelbauban megtalált Auschwitz Albumból való. Készült Auschwitzban, 1944. augusztus 13-án. Ezer rabszolgamunkára ítélt nőt raknak vagonba németországi kényszermunkára: azt a csoportot, amellyel Allendorfba a DAG (Dinamit AG) hadiüzembe kerültem én is. Ez volt az életben maradás egyetlen esélye.
A két megjelölt személy közül az első Anikó, „második felem”, a második én vagyok.
Meghatódva gondolok vissza a gyerekkori nevelési módszerekre, melyekkel dresszíroztak bennünket.
– Mutasd meg, hogy eszel, és megmondom, ki vagy – hangzott el mosoly közepette, mialatt két könyvet csúsztattak a hónunk alá, és úgy kellett lazán, természetesen enni, hogy a fejünk meg sem mozdult, a kanál rebbent a szánkhoz, miközben nem ömlött ki belőle a lé.
Bajban nem kell kérdezni, ki kicsoda. Megmutatkozik az az első percben.
Az auschwitzi lét, és minden német láger talpköve: az ötös sor. Mert naponta kétszer legalább meg kellett bennünket számolni. Megszámolták azokat is, akik elvánszorogtak a Revier-hez, a gyengélkedők barakkjához, és onnan már nem tudtak visszavánszorogni, és azokat is, akik hullaként maradtak a priccsben - mármint az előkelőbb lágerekben, ahol volt priccs; és azért benne maradtak, mert a priccs olyan volt, mint egy nyitott fedelű koporsó-, és azokat is, akiket beraktak egy pokrócba, kezük, lábuk himbálódzott kifelé és ugyancsak a Revier-ben lettek számba véve.
Az ő megszámolásuk után, az a teherautó, amelyik az „élelmünket” hozta, fordultában elvitte a hullákat, végtére is ökonomikusan kell gazdálkodni. Az embermassza maradéka meg ott állt az Appelplatzon és várta, hogy ötösével leszámolják. Az ember azt hinné, öthöz ötöt hozzáadni nem nagy kunszt. Ez igaz, az Aufseherinek, a női őrök képességeit ez azonban bőven meghaladta. Tehát végeláthatatlan ideig ott állunk az Appelplatzon.
Nem mindegy, kivel áll az ember egy ötös sorban. Mert egy edényből táplálkozunk, egész nap együtt ülünk a tűző napon, mert a blokkba tilos bemenni, és minden pillanatunkban egymásra vagyunk utalva. Mert nem lehet tudni, milyen atrocitás ér bennünket, bármely pillanatunkban, körülöttünk mindenki ordibál, az Aufseherinek a korbácsukat lengetik, de akármelyik Blockälteste, barakkfelvigyázó is lekenhet egy pofont, vagy kioszthat egy rúgást, egy hátbavágást, az isten sem tudja miért. Az ember nem tud állandó félelemben élni, egy idő után kérget kell növesztenie a lelke köré, különben nem bírja ki.
Ha Auschwitzra és deportálásom egész idejére gondolok, nincs értelme az egyes szám első személynek, nem én vagyok, hanem „mi”.
Olyan közel voltunk egymáshoz és olyan szoros támaszt jelentettünk egymásnak, mintha valóban egy személy lettünk volna. Az ötös sorunk majdnem azonnal, úgy, ahogy Auschwitzban ránk kényszerítették, kialakult. Atán módosult Allendorfban, a munkatáborban. Weisz Anikóval állandóan egy ötös sorban álltunk.
1944. július 1-jén megérkeztünk Birkenauba. A Birkenau melletti Brežinkán, ahol a fürdő volt, még nem tudtuk, hogy van olyan zuhany is, amelyből víz helyett gáz folyik.
A Harmadik Birodalom követelményeinek megfelelő Häftlinggé, fogollyá alakítottak bennünket: kopasz fej, teljesen szőrtelen, égető fertőtlenítővel bepermetezett test, ruha helyett idegen nőktől elvett, agyonhordott, szakadt, koszos, büdös rongy: egymásra néztünk, és nevettünk. Hangosan hahotáztunk!!! Elmondhatatlanul hihetetlen és komikus volt, hogy mi vagyunk Debrecen elkényeztetett gyermekei, akiknek taníttatására, könyveire, kottáira, nyelvtanulására, sportolására, művelődésére és öltöztetésére szüleink oly nagy súlyt helyeztek. Láttuk magunkat a barakk ablakában, és nem ismertünk rá magunkra.
Anélkül, hogy tudatos lett volna, kifejlődött bennünk az összetartozás érzése, ami nélkül, merem állítani, nem jöttünk volna haza.
Mindig volt köztünk egy, aki a többiben tartotta a lelket. Mindig volt egy, aki az ehetetlen ételt a többiekbe tömte. Mindig volt egy, aki vigasztaló szavakat talált. Bajtársaim közül hárman álltak hozzám testvéri közelségben: Weisz Anikó Debrecenből, és a két testvér, Glück Lili és Klári, Miskolcról.
Egyikük házában sem jártam, de el tudom mondani, milyen volt náluk.
Lili és Klári édesapja bőrdíszműves mester volt, jól menő üzlettel Miskolc főutcáján. A műhely a pincében volt, az üzlet alatt. Glück papa szakmáját kiválóan tudta, maga szabott ki mindent, a bőrt nagyon jó lismerte. Azt, amit kiszabott, irányítása mellett a segédek és a munkások állították össze, szépen, kifogástalanul. Sokat adott szakmai hírnevére, csak hibátlan áruval szolgálta ki a vevőket. Idejének nagy részét tehát lefoglalta a nyersanyag beszerzése, és az áru előkészítése.
Az eladásban igen ügyesen dolgozott Lili és Klári édesanyja. Szerették a vevők, tudott a nyelvükön beszélni, de hát nem is igen volt erre szükség, beszélt magáért a sok szép táska, pénztárca, szemüvegtok, stb. Édesanyára hárult a háztartás is, ugyanabban a házban volt a lakás, ahol a műhely meg az üzlet.
Hozzátartozott a családhoz egy igen eredeti nagymama is, szussza lbírta, gondoskodott magáról. Egy kapualj nem sok, de ő ennyi helyből megélt. Cájgnadrágot árult. Miskolc közelében, Diósgyőrött volt a vasgyár, ahol sok munkás dolgozott, kellett nekik a cájgnadrág. A nagymama még hitelbe is árult! Törzsvevői voltak, mindig visszatértek hozzá.
Glück nagypapa Lilivel és Klárival
Lili szép nagylány volt, igazi Brünhilde: természetes, szép szőke haj,világos szem, erőteljes, arányos testalkat. Tanulni szeretett volna. Sok esze volt, ki akarta használni. A helyi gimnáziumba nem vették fel, nem kellett oda büdös zsidó. Így hát délelőttönként a műhelyben dolgozott ő is, meg is szerezte a bőrdíszműves mesterlevelet. Délután pedig tanult. Tanult nyelvet, matematikát, művészettörténetet, édesapja mindent finanszírozott.
Klári olyan volt, mint egy fészekből kipottyant, sötét hajú, kicsike madárfióka. Amikor megérkeztek Auschwitzba, a fülébe ordították, ha kérdik, mondja azt, hogy tizenhat éves. A magassága mindenesetre megvolt hozzá, egyéb semmi, olyan volt, mint egy átlátszó hajszál.
Lili és Klári között négy év körüli korkülönbség volt, Klári mindössze tizennégy éves volt.
Hirtelen magasra nőtt, vékonydongájú kislány volt, gyerek, akinek, kiskamasz lévén, meleg családi fészek, sok szép ruha, cipő, örömteli élet, iskola, jó könyvek, tápláló étel járt volna.
Ehelyett az auschwitzi fennsíkon égette a nap, szomjazott és koplalt, nem lehetett beleimádkozni az ehetetlen ételeket. Lili aggódva figyelte, milyen rohamosan romlik az állapota. Volt már a hátuk mögött eredménytelen szelekció. Amelyiken Klári ment elöl, azon természetesen kiszelektálták. Lili alig bírt elbújni, hogy őt el ne vigyék munkára, és Klári ott ne maradjon Auschwitzban egyedül, ami biztosan a halálát jelentette volna.
Lili elhatározta, hogy a következő meztelen szelekción mindenáron mindkettőjüknek át kell jutniuk. Ezért megcserélték a sorrendet, Lili ment elöl, azzal a borzasztó aggodalommal, hogy tudta, Klárit nem fogják beosztani a munkaképesek közé, ennek ellenére át kell vele együtt szaladnia a másik oldalra. Minden úgy történt, ahogy elképzelték, Lilit simán munkaképesnek nyilvánították, Klári meg futott vele, pedig nem arra az oldalra lökték, mint Lilit. Óriási ordítozás, káromkodás kísérte őket, és máris rohant egy Aufseherin utánuk, hogy Klárit visszavigye. Lili és Klári azt is megbeszélte előre, hogy Klári, amint átérnek a munkaképesek oldalára, elbújik a sok meztelen nő közé. Az Aufseherin hiába kereste Klárit.
Egy másik kislányt elszakítottak az anyjától. Önként jelentkezett, mert vissza akart menni. Sorsát ezzel megpecsételte, de Klári együtt volt Lilivel. Lili mindig tudta, mit kell Klárival tennie, hogy életben maradjon. Hol eréllyel, hol szép szóval, de mindig elérte azt, ami kellett ahhoz, hogy Klári megmaradjon. Ha nincs Lili, Klári nem jön haza.
Anikó ugyanabba a zárdába járt Debrecenben, mint én, de valamelyik alattam lévő osztályba. A lányiskolák világa már úgy van megteremtve, hogy a felettünk lévő osztályokba járó nagylányokat csodás áhítattal lessük, az alattunk lévőket meg, mivel kis taknyosok, észre sem vesszük. Azt azért már akkor is tudni lehetett Anikóról, hogy a sötét hajú, szép kislány nagyon tehetségesen szaval, rajzol. Az Arany Bika bérházban laktak; mindenki ismerte Debrecenben az édesanyját, aki kivételesen gyönyörű volt. Anikó édesapja is igen jóképű mérnök volt – a Fiat debreceni képviselője
–, ritka szép pár voltak.
Amikor Anikót vigasztalni akartam, azt mondtam neki:
– Tudod, éppen eszembe jutott, milyen gyönyörű az édesanyád.
Holott akkor már csak legfeljebb gyönyörű hamu volt. Mert volt Anikónak egy kisöccse. A bűnös optimizmus szülötte. Minden normális nő zsigereiben van, hogy pici gyereket akar maga körül, minél később jön váratlanul, annál nagyobb ajándék. Anikó édesanyja sem tudott ellenállni ennek a primer női ösztönnek, a deportálás előtt tizenhat hónappal megszülte kisfiát, aki elvitte őt magával a gázba.
1944. augusztus 12-én meztelen szelekció volt Auschwitzban a BIIclágerben. Ezer nőt szelektáltak munkára. Kinyílt a BIIc láger nagykapuja és áthajtottak bennünket egy üres szomszédos lágerbe. Ellátmány nem volt, észre sem vettük, idegesek voltunk, szorongtunk az ismeretlen jövőtől. Mivel mindannyian egészségesek és viszonylag munkaképesek voltunk, reménykedtünk abban, hogy ha innen elkerülünk, csak jobb lesz.
A következő napon aztán bevittek bennünket a fürdőbe, szürke vászonruhát kaptunk, és fejkendőt a kopasz fejünkre. Beraktak minket vagonokba.
Ezt a pillanatot örökítette meg az Auschwitz Album fotográfusa, vagy az auschwitzi SS Azonosítási Szolgálat vezetője, Bernhard Walter, vagy az asszisztense, Ernst Hoffman. Mindketten kivételes engedéllyel rendelkeztek, egyébként tilos volt Auschwitzban fényképezni.
Amikor, még a negyvenes években, a kép a kezembe került, nem hittem a szememnek: Anikót láttam meg rajta a csíkos zoknijában, és kicsit hátrébb magamat, a debreceni suszter, Hadnagy bácsi gyártotta teli parafa talpú szandálomban, amely ronggyal volt már a lábamhoz kötve, mert nem bírta az éles, hegyes köves auschwitzi Lagerstrassét. Felfoghatatlan, de lábbelinket meghagyták Auschwitzban, csak Allendorfban vették el és adtak helyette faklumpát.
Így hát hat héttel Auschwitzba érkezésem után újra marhavagonban utaztam, ismét nyolcvanadmagammal, de minden csomag nélkül, pontosabban egy csomag kvarglival, és egynegyed, 25 deka kenyérrel. Az előző nap étel, ital nélkül telt el, amit útravalónak adtak – mint később kiderült, három napra –, azonnal megettük. Azóta tudom, milyen kvarglit enni, és vizet – az összhang kedvéért – két napon átnem kapni.
Ismét zötyögött tehát alattam a vonat, mentünk, mentünk, mendegéltünk. És mint a népmesében, a harmadik napon felködlik az üveghegy, vagy a hőn óhajtott, kacsalábon forgó királyi palota, egy állomás felirata előtt álltunk: Weimar-Buchenwald.
Műveltségem hiányosságát tükrözi, hogy akkor nem tudtam, mi az a Buchenwald. Annál jobban tudtam, mi Weimar.
Isten áldja meg Mici nénit, amíg haló porából egy szem is van, meg még azután is. Debrecenben ő volt az, akitől német irodalmat tanulhattunk, úgy, hogy hetven év alatt sem felejtettük el. Mert olyan átéléssel és lelkesedéssel tudott még Klopstopckról is beszélni, szavai olyan érdekesek és különlegesek voltak, s hozzá a nagyszerű történetek művekről, íróikról, zeneszerzőkről, képzőművészekről, hogy lekötötte még egy kiskamasz minden figyelmét is, pedig az nagy szó. Tízéves koromban kezdtem nála tanulni, és az utolsó pillanatig, amíg lehetett, jártam hozzá. Neki köszönhetem, hogy széleskörű klasszikus német irodalmi ismeretekre tettem szert, mindent elolvastam, amit a kezembe adott, arra tanított, hogy legyen irodalmi ízlésem, véleményem arról, amit olvasok, és csak olvassak, olvassak, minél többet.
Tanítása messzemenően találkozott apám törekvéseivel, aki maga is sokat olvasott, anyám főleg németül, nekem meg bejárásom volt a könyvek közé, tizenöt éves korom után mindent elolvashattam.
Tizenhat éves voltam, amikor apám Zolát olvastatott velem, hogy megismerjem az életet, ahogy mondta. Nem gondolt arra, hogy nemcsak Nana- meg Germinal-féle nyomorúság van, nem kellett nekem Zolát olvasni ahhoz, hogy megismerjem az életet. Akkor még nem tudtuk.
Szóval ott állt a szerelvényünk Weimar rakodó-pályaudvarán, és nekem nemcsak Mici néni jutott eszembe, hanem anyám is.
– Várj még egy kicsit, ne légy türelmetlen, ezek a rossz idők hamar elmúlnak, akkor elviszünk téged Weimarba, és mindent megnézhetsz, elolvashatsz a te Goethédről, meg Lottédról, meg Schilleredről…Ott, a weimari vasúti tábla alatt világosodott meg előttem, hogy az életnek csakis fricskái vannak. Mert kevés hőn óhajtottabb vágyam volt, mint eljutni Weimarba. És tessék, most megkaptam. Ott voltam Weimarban. Az embernek ne legyenek vágyai, mert, ments’ isten, teljesülnek.
Egy idő után megint megindult a vonat, de már nem telt sok időbe, hogy meglássuk az allendorfi állomást, ahol megálltunk, kiszálltunk – elértük úti célunkat.
Fáradtan, elcsigázva, összetörve, szokás szerint szomjazva, éhezve, kikászálódtunk a vagonokból.
Jövendő gyárunk főmérnöke, aki fogadóbizottság gyanánt jelent meg, dührohamot kapott. Ő erős, jó kondícióban lévő férfi akat várt a német hadiipar fellendítésére. Pechje volt, mi érkeztünk. Várt bennünket még rajta kívül jövendő lágerünk főparancsnoka: Adolf Wutke SS Hauptscharführer, és egy hölgykoszorú, az SS Aufseherinek csoportja körében.
Aztán már jármű sem kellett, gyalog is elértük a már ismert betonoszlopokkal és szögesdróttal körülvett lágerecskét, amelyik ott pompázott előttünk, egy szál maga – nem úgy, mint ahogy megszoktuk Auschwitzban, megszámlálhatatlan lágertől körülvéve.
Nem is mertük remélni, hogy ez a fényűző szoliter a miénk lesz. És lett. Alig volt benne néhány barakk, szűkösen csak annyi, amennyi ezer nőnek kellett, meg egy Revier, meg a luxus csimborasszója: mosdóhelyiség vízzel, vízzel minden mennyiségben, vízzel bármely napszakban, hozzáférhetően. Vízzel, amellyel akármennyit lehetett mosdani, amelyet meg lehetett inni.
Az allendorfi barakkok belső berendezése is fényűző volt, nem lehet eléggé méltatni.
Mert ugye, Auschwitzba a magyar hatóságok buzgalma folytán olyan gyorsan jöttek a transzportok, hogy még a barakkok befejezésére sem volt idő, nemhogy priccs vagy valamilyen bútor kerüljön beléjük. Az éjszakai nyugalmat a legtermészetesebb módon biztosították. Le kellett feküdni. Más nem lévén, hát a földre. Mivel hely sem volt, egymás ölébe kellett tenni a fejünket, vagy szorosan, élünkre állítva egymás mellé feküdtünk, mint a szardíniák a dobozban. Ha valakinek meg kellett fordulnia, mert már fájt a fél oldala – nem elég, hogy a puszta földön feküdt, se alatta lepedő, se felette takaró, még minden oldalról nyomták is –, szóval, ha valaki olyan elvetemült volt, hogy meg akart fordulni, fordulnia kellett vele az egész sornak.
Allendorfban, a mi kis saját tulajdonú, kedves lágerünkben még priccsek is voltak a szobákban. Emeletes priccsek. Szalmazsákkal. Mindenkinek egy-egy szalmazsák, külön. Ez volt a nagyvilági, teljes ágynemű. Ezt egészítette ki, ugyancsak mindenkinek külön-külön, egy minősíthetetlenül átlátszó, büdös, vékony, szúrós, ronda barna takaró.
Nekem meg eszembe jutottak Weisz Alfréd nagyapám lópokrócai.
Teveszőr takarók voltak, a négy csücskön lekerekítve és rézbe foglalva,rajtuk WA monogram, és áradt belőlük a világ egyik legjobb illata: a lószag. Inkább szerettem volna ló lenni nagypapánál.
Minekutána jövendő gyárunk vezérkara kidühöngte magát a silány munkaerő-felhajtáson, értve ez alatt minket, úgy döntött, hogy egy kisi deig, no nem túl soká, nehogy megártson, kondíció javító kúrára fog bennünket.
Hiába, ez az új élet már a gyermekmesék jegyében zajlott.
Felfedeztem, hogy Kur-Hessenben vagyok, ahol a Grimm testvérek olyan sok szép német népmesét gyűjtöttek, milyen szerencse, hogy nekem annyit meséltek, és olyan jól ismertem őket. Mert azonnal bele tudtam magamat képzelni Jancsi és Juliska helyzetébe. Mert ugye a gonosz
boszorkány bezárja Jancsit egy ketrecbe, és hízlalja, hogy megegye.
Hogy miért pont a kisujján nézte, milyen kövér már, az az ő baja, ott látszik legkevésbé, de ő
csak nézte.
Minket is elkezdett táplálni a „Dinamit AG-boszorkány”, és mi is kinyújtottuk neki a ketrecünk rácsán a kisujjacskánkat, minden nap, hogy lássa, milyen szép kerekek vagyunk már. Nem tartott soká, munkaképesnek nyilvánítottak bennünket, jóllehet volt némi ellenvetésünk, főként, amikor szembesülnünk kellett a követelményekkel. Végtére, mint említettem már, erős férfiakra volt szükség, őket várták, az ő munkájukat kellett elvégeznünk.
Elszállt a hízókúra néhány napja, amikor igazi krumplit és harmad kenyeret kaptunk, aztán marharépát és negyed, majd a vége felé már csak ötöd kenyeret. Ránk virradt az a nap, amikor megkezdtük dolgos életünket a Harmadik Birodalom hadiipara érdekében. Az alapanyag-ellátás függvényében két vagy három műszakban dolgoztunk, ennek megfelelően tizenkettő vagy nyolc órát. Ennyit töltöttünk a gyárban.
Oda-vissza kezdetben egy-egy óra volt az út, az időtartam azonban úgy nőtt, ahogy mi gyengültünk. Minden nap kétszer álltunk Appelt, újabb egy-másfél óra.
A gyárban ágyúlövedéket, különböző méretű gránátot, valamint bombát gyártottunk, az ötkilóstól az egymázsásig. Az alapanyag trinitro-toluol, trinitro-benzol és salétrom volt. Amikor a múlt század harminc-negyvenes éveinek fordulóján megkezdték a hadiüzem építését, később működtetését, német munkások dolgoztak benne. Fénykép is van, amint védőcsizmában, védőkesztyűben, védősisakban, védőmaszkban, óriási bőr védőkötényben végzik ugyanazt a munkát, amelyet mi.
Őket, mint mondám, le is fényképezték. Bennünket nem volt gusztusa senkinek sem fényképezni. Nem voltunk olyan mutatósak, rajtunk ugyanis semmilyen védőeszköz nem volt.
Dolgoztunk hát nehéz mérgező anyagokkal, amúgy legényesen, megfogtunk mi mindent a kezünkbe, kesztyű nélkül, nem kellett nekünk maszk meg védőkötény, belélegeztünk mi minden mérget, térdig jártunk a salétromban. A helybéliek citromnak hívtak bennünket. Mert olyan sárgák voltunk. A pár szál hajunk, amely épphogy nőni kezdett, lilás árnyalatokban játszott. Az ajkunkon, a bőrünkön le- és kimoshatatlanul éreztük a méreg kesernyés ízét, a gyárban, és a gyáron kívül is, hiszen az egész környék el volt szennyezve.
A gyárban nem volt könnyű munka meg nehéz munka. A gyár úgy volt megszervezve, hogy a munkavégzés célszerűen, a lehető legtakarékosabban folyjék: rabszolgamunkával. Semmi sem új a nap alatt, van erre több ezer éves minta.
Továbbá, nem győzöm hangsúlyozni, hogy jó állapotban lévő férfi munkaerőre volt szükség, nekünk ezt a munkát kellett elvégeznünk, olyat, amelyik első perctől kezdve meghaladta a teljesítőképességünket, állandóan romló kondíciónk miatt egyre küzdelmesebben tudtunk vele megbirkózni.
Mivel életemnek ebben a szakaszában nekem olyan szerződésem volta sorssal, hogy rám csak fincsorgott, és mivel leggyengébb pontom az előző életemben az oly sok gonddal óvott, pátyolt, kezelt, tornáztatott és sportoltatott gerincem volt, természetesnek vettem, hogy igazi gerinc-gyilkoló munkára osztottak be. Termetem miatt is, meg mert különbenis erős voltam – habár nem egészen a megkívánt célra.
Párban kellett dolgoznom, Lilivel, aki szintén magas és erős volt.
A gránátgyártás technológiája igen egyszerű. A felső szintre fel kell szállítani a por alakú kellékeket, vagyis a Häftlingtársaim egy csoportja azzal volt elfoglalva, hogy ötven kilogrammos zsákokat cipeljen az emeletre. Ezekben van a Tri + Salpeter, vagyis a trinitro-toluol meg a salétrom. Meghatározott arányban be kell tölteni a két komponenst egy üstbe, ott nyolcvan fokra felhevíteni. Addigra már folyékony massza lesz belőle. Ezt a folyékony trutymót leeresztik egy szinttel lejjebb egy kisebb tartályba, amelynek a fenekén egy nyitható-zárható csap van. A csap alá gördítenek egy e célra létesített tálcát, melyen szájjal felfelé sorakoznak a töltendő, üres gránáthüvelyek. Már csak tölcsér kell, és kész az első fázis.
Aki az erejét meghaladó zsákot cipeli az emeletre, az folyvást a Tri-t meg a salétromot simogatja, mert ki látott már olyan, akárhány rétegű papírzsákot, amelyik nem sérül a szállításnál? Aki a csapot nyitja-csukja és a folyékony robbanóanyagot eregeti a tartályból a gránáthüvelybe, az minden lélegzetvételével nyel egy adag mérges gőzt.
A következő fázis a stocherolás, azaz a szurkálás. Miközben a gránáthüvelybe töltött folyékony robbanóanyagnak meg kell szilárdulnia, vigyázni kell, hogy ne legyen benne légbuborék, mert akkor állítólag nem robban, valamint akkor sem, ha idegen folyadék kerül bele. Ezért a gránáthüvelynél hosszabb pálcikával hűlés közben szurkálni kell a beltartalmat. Akik ott dolgoztak, hacsak tehették, belepisiltek a gránátba, hátha tényleg nem robban?! A szurkálás közben felszálló mérges gőzt azért jó közelről benyakalták.
A félig kész, kihűlt gránát aztán vándorútra indult. Elszállították abba a gyárrészlegbe, ahol kivéstek a nyakánál egy lyukat, nagyon szép neve volt, lefordítva szájüregpersely, németül Mundlochbüchse. Abba került a gyertya és a papír, hogy gyulladjon be, amikor kilövik a gránátot, felrobbantva ezzel a robbanótöltetet.
Aki a lyukat fúrta, elszívó berendezés híján állandóan mérgezett porban dolgozott. E művelet
után becsukták a gránát száját egy sapkával, kész volt.
Ahhoz, hogy a gránát kikerüljön a frontra, mi ketten – Lili meg én – kellettünk, valamint a vagonba rakást végző oroszok. Lili meg én és Anikó és egy másik kislány, lerakók voltunk, párban dolgoztunk.
A lerakás azt jelentette, hogy mint egy-egy atléta, álltunk a futószalag végén, a két szemben lévő oldalon, Lili meg én. A futószalagon görögtek a gránátok, szépen sorban, egymás mögött. Mi, puff, elkaptuk az elsőt, Lili az egyik végét, én a másikat. Aztán elfutottunk vele vagy egy targoncához, amelyre kb. csípőmagasságban rá lehetett rakni a gránátokat, vagy egy kétdarabos ládához, amely a földön volt és bele kellett passzintani a két gránátot. Aztán nagyon kellett igyekeznünk, hogy visszaérjünk, mire odaér a következő gránát a futószalag végére, mert leesnie nem volt szabad.
Lili
Ki nem élte már át azt az élményt, hogy gyermekkorából emlékezett valami hatalmasra, aztán tíz év múlva, mikor megint meglátta, csodálkozott azon, hogy milyen pici. Borzalmasan nyomasztó emlékeim maradtak a Lilivel végzett páros munkánkról, amelyet egyre nehezebben végeztünk, ahogy állapotunk romlott.
Gondolatban próbáltam is meghatározni, milyen súlya lehetett egy gránátnak. Talán tíz kiló, vagy inkább húsz. Annál semmi esetre sem több, gondoltam, hiszen 1945 márciusára mi, nagy termetűek, nagycsontúak sem nyomtunk többet negyven kilónál, és az is emberfeletti teljesítmény, ha valaki testsúlya felét felemeli ilyen kondícióval. Azt is elgondoltam, vajon hány gránátot emeltünk meg egy műszak alatt?
Én csak arra emlékeztem, hogy minden fizikai, és még inkább lelki erőmet össze kellett
szednem ahhoz, hogy oda tudjak állni a futószalag mellé. Hogy fel tudjam kapni a gránátot, hogy el tudjak vele vánszorogni a targoncához vagy ládához, hogy visszamenjek és felemeljem a következő gránátot, mikor már az előzőnél is az volt az érzésem, az volt az utolsó, amit képes vagyok kézbe fogni, továbbvinni, de már ott a harmadik gránát, a negyedik…
Ideálisabb párt, mint Lilit, nem kívánhattam magamnak. Korrekt volt. A gránát feje valamivel keskenyebb, mint a talpa. Bizonyos mennyiségű gránát után cseréltük a fogást. Lili soha nem volt fáradt. Lili soha nem volt rosszkedvű. Lili mindig kitalált valamit, amitől elviselhető lett az élet.
Ládába rakni még szörnyűbb volt, mint targoncára.
Ketten fogtuk a gránátot, és ahogy lehajoltunk, hogy belehelyezzük a ládába, még arrais vigyázni kellett, ki ne csússzon a kezünkből, rá ne görögjön valamelyikünk kezére, lábára, vissza kellett fogni, hogy le ne huppanjon. A fájdalmat a gerincemben, minden egyes darab lerakásánál, még most is érzem.
Ha Stadtallendorf városa nem hív meg bennünket 1990-ben, talán ma sem ismerem a pontos adatokat. Mikor a kezembe adták a gyáristatisztikákat és összegzéseket, az 1944-es év értékelésénél ezt olvastam a gyár vezetőségének jelentésében, hogy „Kielégítő eredményűek a tapasztalataink az ezer magyar zsidó nő augusztusban történt munkába állításával. A közel 50 kiló súlyú, 15 centis gránátok töltése a legjobb eredménnyel végződött a zsidó női munkaerő alkalmazásával.”
Kétszer kellett elolvasnom ezt is, meg azt a statisztikát is, amelyből megtudtam, hogy műszakonként nyolcszáz darab gránátot csomagoltunk be. Vagyis középen a gránáttal, Lilivel, táncospárommal az egyik végén, jómagammal a másikon, műszakonként, azaz nyolc óra alatt nyolcszázszor táncoltunk a futószalagtól a lerakóhelyre, kezünkben az ötvenkilós gránáttal. És még le is raktuk, miközben mi magunk negyven kilósak voltunk. Ki mondja meg, honnan vettük hozzá az erőt?
Hiába, egy Fahídi mindent legjobb tudása szerint tesz, sikerült kivívnom a német hadiipar elismerését.
Hét hónap alatt mindannyian elvesztettük normális testsúlyunk mintegy egyharmadát 1945 márciusára. Az éhezést, a szomjazást nem lehet megszokni, hacsak úgy nem, mint a szegény ember szamara – mire megszokta,megdöglött. Auschwitzban talán a szomjazás volt a legszörnyűbb. Allendorfban nem kellett szomjazni, ott éhezés volt helyette.
Az éhezésnek fázisai vannak, az egyik szörnyű, a másik még szörnyűbb.
Mikor az ember még ember formájú és nagyon éhes, állandóan ételekre gondol. Auschwitzban, és eleinte Allendorfban is, folyvást főztünk. Nem volt olyan recept a világon, ami eszünkbe ne jutott volna. Ha az ember üres gyomorral folyton ételekre gondol, fizikai fájdalmat érez.
A következő fázisban, kímélni akarván magunkat, elhatároztuk, hogynem főzünk, kulturális életet élünk. Egyébként önmentő tevékenységeink közül ez volt az egyik leghatásosabb. Színházba, moziba, koncertre jártunk.
A megvalósítás ugyan egyformán történt, a szereplők, a statiszták, színidirektorok és mozigépészek sem változtak, készlet híján minden belőlünk tellett ki, de nem untuk meg.
Mondtunk egy filmcímet. Elkezdtük mesélni a filmet, és a végén összeállt. Mondtunk egy színdarabcímet, a színdarabot is addig mondtuk, amíg a végére nem értünk. Ha koncerten voltunk, énekeltük, amit hallani akartunk, Beethoven-, Schubert-, Mozart- stb. szimfóniák és szonáták fő- és melléktémáit, mindenféle operák áriáit; mondtunk egy könyvcímet, és felmondtuk a könyvet, verseket szavaltunk… és egy óra múltán főztünk.
A harmadik fázis a legkevésbé fájdalmas. Mert egyszer csak minden halkabb, halványabb, jellegtelenebb lesz, minden szép csendben visszahúzódik, ingatag és sejtelmes lesz, és legfőképpen érdektelen. Nagyon megijedtem, mikor erre a pontra értem, és elhatároztam, hogy nem hagyom magam! Attól féltem, elfelejtem, ki vagyok. Reggel, amikor az irtóztató los! los! ordításra felébredtem, amitől ma is, ha hirtelen felébresztenek, szív-dobogással a lágerben ébredek, elmondtam a nevemet, az otthoni lakáscímemet, és kerestem valamit a fejemben: egy verset, egy dallamot, amelyre muszáj volt emlékezni és kitámolyogtam az Appelre.
Akármilyen idő volt, hajnalban ott álltunk az Appelplatzon, a pokrócunkat nem volt szabad magunkra csavarni. Lehetetlen volt elkerülni a gondolatokat. Hogy kerülök én ide? Mit vétettem? És miért pont én? Ki a felelős? Ott állva, ruhafoszlányokban, esőben, hóban, fagyban, kilencszázkilencven társam között, akik éppen úgy fáztak, éppen olyan éhesek voltak, éppen annyira megerőltető fizikai munkát végeztek, mint én, olyan magányos voltam, mint a legmélyebb kút fenekén a pokol utolsó bugyrában. És a kilencszázkilencvenkilenc társam éppen úgy…
Ha a fizikai szenvedést rangsorolni lehet, mindenkinek más volt a legszörnyűbb. Volt, akinek az éhezés. Nekem a fázás. Gyermekkoromban is utáltam a hideget, soha meg nem tanultam síelni, nem is vágytam rá. Korcsolyázni kellett, mert kivittek a jégpályára és megtanítottak korcsolyázni, de nem szerettem. Akármit adtak rám, kezem, lábam kihűlt, olyan lett, mint a jégcsap, kifehéredett és le akart törni. Akkor csak az segített, hogy hazarohantam, és bedugtak egy kád jó meleg vízbe.
Allendorfba augusztusban érkeztünk, egy szál szürke vászonruhában, egy szál fejkendővel a kopasz fejünkön. Lábbeli gyanánt kaptunk egypár faklumpát. Lágerünk gondoskodó vezetősége figyelt arra, hogy ne kelljen értékes időnket gardróbunk rendben tartására elfecsérelnünk. A gyárban overallban dolgoztunk.
Az idő előrehaladtával ősz, majd tél lett.
Valamikor október táján felébredt lágerünk vezetősége, és meleg ruhát igényelt nekünk Auschwitzból, kaptunk is. Úgyis mint teljes téli meleg fehérnemű, meleg ruha és lábbeli – kaptunk egy, azaz egy darab kabátot. A legújabb Häftling-divat szerint minden kabát hátában volt egy másik kabátból kivágott csík. Nők voltunk, mindig is szerettük a divatot követni. Tehát flanc az már volt, de a kabátok nem télikabátok voltak, hanem olyanok, amilyenek.
Az enyém egy kis bakfisé lehetett eredetileg, aki volt vagy százötvenöt centiméter magas. Neki nagyon jól állhatott a zöld spriccelt szövetű átmeneti kabátka. Még a színem is a zöld. Mi az auschwitzi divathóbortot követtük, tehát volt a kabát háta közepében egy vörös csík. Mellesleg én húsz centiméterrel voltam hosszabb, mint a kabátom. A kabátból kilógott a csupasz karom és lábam. 1944–45 tele is olyan volt, mint minden tél: hideg. Nem is kellett átlagon felül hidegnek lenni.
Mert cipő, harisnya, meleg fehérnemű, meleg ruha, meleg kabát, sapka kesztyű, sál és minden, a civilizált helyeken télen használatos ruhanemű nélkül, még mínuszt sem kellett mutatni a hőmérőnek ahhoz, hogy fázzam.
Akármilyen téli időben, esőben, fagyban, hóban a faklumpában, pucér lábbal, kékellő lábszárral, egy szál vászonruhában és kabátnak csúfolt lipityánkában csúszkáltunk a kőkeményre fagyott úton naponta kétszer a gyárba és vissza. Hogy teljes legyen a kép, nemcsak a csupasz lábam, de a pucér, szederjes karom is kilógott.
Mindennél szörnyűbb volt a barakk és az éjszaka.
A barakkban ugyan volt egy kályha, de csak dekorációs célzattal, inkább mézesmadzagnak.
Mert tüzelő nem volt, fa és szén helyett használhattuk saját leheletünket és testünk melegét. Ezzel aztán sokra mentünk a szigeteletlen fabarakkban, nem volt számottevő különbség a külső és belső hőmérséklet között.
Amikor az ember keze-lába eléri az előbb említett jégcsap állapotot, és sehol nincs a közelben egy kád meleg víz, és aludni akar, mert megdöglik a fáradtságtól, hiszen egész nap cipelte a gránátot, aztán hazavánszorgott a fagyott úton, enni pedig nem kapott annyit, hogy a kalória melegítené, akkor rájön a reszketés. Reszket a hidegtől, meg mindentől, belülről kifelé reszket, elállíthatatlanul, reszket vele az emeletes priccs.
Emeletes priccsünkön Anikó aludt lent, én felette. És amikor rámjött az elállíthatatlan reszketés, lemásztam Anikóhoz, ölelgetett, melengetett, dörzsölgetett, ütögette a hátamat, nyugtatgatott. Hiába volt rajtunk mindkettőnk hajszálvékony, büdös takarója, nekem meg még Anikó külön test- és lélekmelege, jó időbe tellett, amíg meg tudott nyugtatni és megállította a reszketésemet.
Anikót úgy szeretem hívni, hogy „a másik felem”. Az evakuálásnál elszakadtunk egymástól. Évekig nem tudtam róla, azt sem tudtam, hogy Amerikában férjhez ment, hiába láttam az asszonynevét a névsorban, amikor 1990-ben a találkozás hetét szerveztük Allendorfban. A megnyitó előtt, amikor a világ minden tájáról összeszedve találkoztunk háromszázharmincan, egyszerre csak ott álltunk Anikóval egymással szemben. Leírhatatlan volt az örömünk.
Anikó 1990-ben
Az igazsághoz tartozik, hogy szobatársaink közül az öt Gärtner lányból voltak olyanok, akik
„Aussenkommandóban”, külső munkaterületen, vagyis nem bent a gyárban dolgoztak. Ez ugyan valamivel kevesebb méreg nyelését jelentette, mert ők a gyáron kívül planíroztak, de verte őket hol az eső, hol a hó, sütötte a nap, csákányozták a fagyott földet, követ cipeltek, stb. Hozzájutottak azonban egy kis eltüzelhető gallyhoz, papírhoz, sőt még gyufát is szereztek. Az ő jóvoltukból volt időnként fűtés.
Ha az ember nem kap elég kalóriát, annyit sem, amennyivel saját normális testsúlyát fenn
tudja tartani, emellett viszont teljesíthetetlen fizikai követelményeknek kell eleget tennie, nemcsak fizikai, de lelki sérüléseket is szenved. Rettenetesen nehéz megtartania önmagát. Mivel tetőtől talpig szenved, az a kicsi, ami maradt belőle, olyan terhes és súlyos, akár egy fekete lyuk, alig bírja elcipelni.
Anikóval, mivel ritkán találkoztunk, folyton emlékeztünk.
Van egy történetünk, amelyet mindig elmesélünk egymásnak.
Én egész biztosan tudom, hogy egy rettenetes téli napon, amikor hideg és sötét volt, én olyan fáradt és enervált voltam, hogy nem akartam felkelni, nem akartam kimenni az Appelplatzra Appelt állni, Anikó ott állt az ágyam mellett és mesélt nekem. Azt mesélte, hogy holnap vége aháborúnak, holnapután hazamegyünk, otthon minden változatlan, a szüleim és Gilike vár, és ha másért nem, az ő kedvükért ki kell mennem az Appelplatzra, nem tehetem meg velük, hogy nem megyek ki. Addig mesélt, míg ott találtam magam…
Anikó meg egészen biztosan emlékezett rá, hogy, ahogy ő mondja, megmentettem az életét.
Mert nem kimenni az Appelre, azonos volt az öngyilkossággal.
Anikó szerint ő nem akart felkelni, olyan gyenge és erőtlen volt, hogy nem volt képes megmozdulni. De én addig meséltem neki, amíg kint nem voltunk az Appelplatzon. És ezt a napot is túléltük.
Ki mondja meg, mi az igazság? Egyik kedves könyvemben, A Pingvinek szigetében Anatole France azt írja, hogy kétszáz év távlat kell ahhoz, hogy igazán tudni lehessen, mi történt. Lehet, hogy igaza van, ha okmányokban megtalálható, amit keres. A mi történetünk hogyan igaz? Valószínű, hogy mindkét verzió igaz.
Volt Anikóval egy különleges kaddisunk, amelyet minden alkalommal elmondtunk, amikor találkoztunk. Kimondtuk mindenkinek a nevét, akire emlékeztünk. Magunk elé képzeltük Debrecen utcáit, és házról házra mentünk, megkerestük a hajdan élőket úgy, ahogy emlékeztünk rájuk.
Öngyógyító módszereinkhez tartozott, hogy fenntartottuk egymásban a reményt, lesz belőlünk valaki. Arról beszéltünk egymásnak, mit tanulunk majd, ha innen elkerülünk, ezt nagyon komolyan vettük és hittünk benne.Óriási dolog volt, hogy tudtunk előretekinteni és célokat kijelölni magunknak. Lili, és persze Klári is, tanulni akart,
Klári előtt a középiskola, Lili előtt felsőfokú képzés képe lebegett, ez utóbbiban végül mindketten részesültek. Klári rovatvezető lett a Magyar Rádiónál, Lili főtanácsosként ment nyugdíjba a Statisztikai Hivatalból. Ha tudtuk volna Allendorfban!!!
Anikó sokoldalú tehetség volt, bármi lehetett még belőle, de leginkább a képzőművészet vonzotta. Allendorfban is agyagozgatott, nekem születésnapomra a gránát szájüregperselyéből kilopott gyertyából zongorát gyúrt. A civil életben később nagyszerű szobrász lett belőle. Fantáziadús alkotásai vannak. Huntingtonban, New York közelében köztéri menórája áll, fatörzsbe gyökerezve, világító ágakkal. Számos tanítványa van, rajongtak érte. A magyar művelődési minisztérium megbízásából 2004-ben elkészítette Márai Sándor halála huszonötödik évfordulójára az emlékkövet, amelyet láttam is San Diegóban, ahol Márai Sándor meghalt. Én zongoristának készültem. Mire a lehetőség is megjött hozzá, kiderült, hogy nem tudok ülni.
Figyelemelterelő, igen szórakoztató elfoglaltságot találtunk magunknak a színielőadásokban. Auschwitzban zenekar volt, minden reggel, minden este eljátszották Fučik, neve után cseh zeneszerző „Az atléták bevonulása a cirkuszba” című indulóját, amire azok, akik munkát végeztek
Auschwitzban, ki- és bevonultak lágereikbe.
A zene áthallatszott ami lágerünkbe is.
Nekünk Allendorfban legfőképpen leleményünk volt, meg szerencsére játékkedvünk. Az első színielőadást mégsem mi, hanem Brodt Erzsi és csapata szervezte. Rögtön az elején, amikor még nagyon közel volt hozzánk Auschwitz, a Hauptscharführer nemes versenyt hirdetett, a nép felvidítására. Elő lehetett adni valami szívderítőt.
Brodt Erzsiék a Revierből szerzett papírból puffos ujjú fehér blúzt rögtönöztek, a fejkendőikből pruszlikot kötöttek a keblükre. A pokrócukból kihúzták a szegést szolgáló cérnát, valahonnan kunyeráltak egy kincset érő varrótűt, törülközőikből bokorugrós szoknyát varázsoltak, melyeken a dekorációt a sűrűn felvarrt falevelek képezték. Keblükre és néhány centis hajukba a mindenütt megtalálható és kipusztíthatatlan pitypang sárga virágocskáját tűzték, és ropták, ropták a táncot, öröm volt nézni. Még énekeltek is hozzá:
'Zsúp a házunk teteje, teteje, rászállott a cinege, cinege,
Hess le róla cinege, cinege, beszakad a teteje, teteje. Ha beszakad mi lesz vélünk sárgalábú cinege, cinege,
Hess le róla cinege, cinege, be ne szakadjon a teteje, teteje.'
Meg is nyerték a lágerparancsnok nemes díját: egy vödör marmeládét, a hozzá járó tíz
margarinnal.
Brodt Erzsi még egy produkcióban szerepelt: apacs táncot lejtett. A hozzá szükséges cigarettát az első sorban trónoló Hauptscharführertől kérte. A cigaretta kellékként szolgált, a következő három napban pedig egy-egy tál levest lehetett érte kapni a konyhásoktól.
Anikóval egyetemben nagyon komolyan vettük a színházat; a világot jelentő deszkák az ebédlőben foglaltak helyet. Előadtuk Shakespeare Antonius és Kleopátráját, két személyre átírva, korszerű toalettekben, amelyek cementes zsákból, színes spárgából, drótból és hasonló nemes selyemből, bársonyból készültek. Boccherini Menüettjére menüettet táncoltunk, a zenekar zümmögő kórusból állt, nemcsak Puccini tudott ilyet, mi is. És ehhez is stílszerű mezt öltöttünk.
Az előadásokkal sokat el lehetett bíbelődni, ez is terápiaként hatott, mert: ki kellett találni, mit adunk elő. Át kellett szabni a szöveget, a személyek számát, mindent a lehetőségek szerint. Meg kellett tervezni, és nem utolsósorban kivitelezni is kellett a drága kosztümöket, a darabokat meg kellett rendezni, műsort kellett készíteni stb. Nekem még népdalkórusom is volt, ott folyt el a kispilicsi faluvégi kanális…
Előadtuk Hófehérkét a hét törpével. A legmagasabb hét lány volt a hét törpe. Hófehérke pedig Gabi, mindenki Gabija, hivatásos dizőz, akkor így mondták elegánsan a színpadi énekesnőt. Valóban kellemes búgó hangja volt, és énekével sokszor tette elviselhetővé az életünket. Volt egyféle tekintélye a nők között, eredeti egyéniség volt. Mindenesetre volt némi tapasztalata emberismeretből.
Hét törpe gyanánt versikéket mondtunk, ócsároltuk a németeket, rajtuk kívül mindenki röhögött, nekik a tolmács azt mondta, lefordíthatatlan szójáték. Egy sem akadt közülünk, aki felvilágosította volna a németeket, hogy őket gúnyoljuk.
Egy ilyen helyen, mint a láger, még nők között is elszabadulnak a közönséges indulatok. Hiába voltam olyan sokat tanyán. Azt például, hogy „hozd ide a bikacsökömet”, gondolkodás nélkül
teljesítettük nagyapánknak, tudva pontosan, hogy milyen alkatrészről van szó. Nem is ez hiányzott a műveltségemből, hanem mindennek az egyértelmű, közönséges szóval való megnevezése. E tekintetben utolérhetetlenül gazdag szókincsre tettem szert a lágerben. De egy kicsit jiddisül is megtanultam.
Anikó, én, az öt Gärtner-lány és kilenc további asszony és lány a legkisebb szobában laktunk, összesen tizenhatan, nyolc emeletes priccsen.
Gabi kinevezte szobánkat az úri kislányok szobájának, nem volt ebben semmi lekezelő szándék, és védnökséget vállalt felettünk, ő is a mi kis szobánkban lakott. Igyekezett megkímélni bennünket az egyértelműségektől, vidítgatott bennünket, anyáskodott felettünk, nagyon szerettük. Amikor felszabadultunk és megnyitotta irodáját, ahogy mondta, mi továbbra is szerettük. Óriási csalódás volt, hogy amikor visszajöttünk Magyarországra, senkit nem ismert meg, senkivel nem állt szóba közülünk. Mégis, sok szeretettel gondolok rá, és sajnálom, hogy eltűnt a szemem elől.
Ideális társaim voltak a velem egy szobában élő Gärtner-testvérek, öten, egy állandó ötös sor. Erzsike, Ica, Klári, Adél és Kati. Közülük ketten, Erzsike és Ica már férjes asszonyok voltak. Nagyon összetartottak ők öten, példát mutattak, soha nem veszekedtek. Bármily hihetetlen, mi, tizenhatan a saját kis szobánkban, mi sem veszekedtünk soha. Rá voltunk utalva egymásra, nagyon igyekeztünk egymáshoz alkalmazkodni.
Mi öten, az én ötös sorom, nemcsak szerettük, de tiszteltük is a Gärtner-lányokat, mert nagyon segítőkészek voltak, igazi nagylányok, volt fogalmuk az életről. Mindnyájuknak volt szakmája, tudtak varrni, Ica meg fényképész volt. Tőlük hallottam először a cionizmusról, lelkes cionisták voltak mindannyian.
Ki is mentek felszabadulás után Izraelbe, egy híján, mert Ica Amerikába került. Ők voltak a nagycsaládom. Ma is úgy érzem.
Mikor felszabadultunk, több helyütt együtt laktam velük. Önzetlenek voltak, mindent megvarrtak a többieknek, természetesen engem is ők „ruháztak”.
A ruházkodásban alapvető hiányt jelentett a felszabadulás után a hozzávaló. Ezért aztán volt nekünk mindenféle anyagból varrott ruhánk, kiérdemesült dunyhából, amelyen szép gót betűkkel koszorúba fonva ez állt: „jó éjszakát, jó éjszakát”, ami persze nem gátolt meg minket abban, hogy nappal hordjuk.
Gärtner Kati emlékszik arra a kalandunkra, amikor a felszabadulás után elmentünk valamelyik környékbeli faluba ruhaanyagot vásárolni. A német kereskedő nem akart minket kiszolgálni, és egy német rendőrrel kidobatott bennünket a boltjából. Nekünk sem kellett több, hívtunk mi is egy rendőrt, amerikait, az meg kipakolta nekünk a fél boltot. Lett aztán rózsaszín blúzunk, kék szoknyánk. Nekem többek között meleg szövetszoknyát varrtak a Gärtner-lányok egy kiszolgált, barna, csíkos pokrócból. Ma is ott látható Stadtallendorfban, a Dokumentációs és Információs Központban, a saját tárolójában.
Kati arra is emlékszik, hogy hiába volt szálláshelyeinkre felírva: „OFF-LIMIT FOR AMERICAN SOLDIERS”, azaz “nem amerikai katonák számára”, ez inkább felhívás volt a keringőre, semmint elriasztás. Ha az Armyra rátört a gerjedelem, úgy érezte, hogy kalandra vágyik, hát akkor vágyott, és meglelt bennünket. Így történt egyszer, hogy megjelent szállásunkon néhány bősz amerikai hadfi, akikkel mégiscsak sikerült megértetnünk, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt stb. A következő napon aztán megjelentek engesztelő ajándékként egy óriási csomag élelmiszerrel.
Nagy segítséget jelentett nekünk Katz Ilus Debrecenből. Meggyőződéses, mélyen vallásos asszony volt, fekete hajú, csillogó szemű, kis termetű, arányos, mint egy karakterbaba. Vele fordult elő Auschwitzban, hogy amikor kijöttünk a fürdőből és mindenkinek odadobtak valami rongyot, hogy felvegye, neki már nem jutott semmi, ott állt tetőtől talpig a saját bőrében. A helyzet groteszksége azért maradt meg bennem, mert Auschwitzban nem volt emberi méltóság, akkor és annyit járathattak bennünket fel-le anyaszült meztelenen a szelektáló bizottság és az egész világ szeme előtt, amennyit akartak. Ilon mégis megható volt, ahogy ott állt pucéran: maga a testet öltött emberi méltóság.
Ilon volt közöttünk a leginformáltabb.
Mert a lehető legbiztosabb forrásból tudta, hogy a háború holnap befejeződik, ha holnap nem, akkor holnapután, de egészen biztosan… Azt is tudta, hogy holnapután-után már megyünk is haza, otthon minden változatlanul úgy van, ahogy a gettóba menés előtt otthagytuk, családtagjaink tárt karokkal várnak bennünket… Tartotta bennünk a lelket. Természetesen minden szavát el akartuk hinni, minden mondatába belekapaszkodtunk.
Ilon Blockälteste, barakkfelügyelő volt, körülötte csoportosultak a nagyon vallásos leányok, hiszen ő is mélyen, meggyőződéssel, vallásos volt. Ilon azért közelebb állt a Jiddise Mamméhoz, mint a Blockältestéhez. Az ő csapatának mindig túl nehéz volt a munka, ő szembeszállt a Hauptschar-führerrel – igazi jiddise azesz, pimasz volt. Meg is kapta, ami járt neki.
Mit képzelsz magadról! – üvöltözött vele a Hauptscharführer. – Addig tűrlek, amíg szükségem van rád, jobb, ha befogod a pofád. – Be is fogta szegény.
Ilon mindig megoldotta a „helyzetet”, mindenre volt vigasztaló szava. Egyszer két nagyon vallásos kislány sírdogált mikroszkopikus nagyságú húsadagja fölött, mikor Ilon felfedezte őket. Mint kiderült, több okuk is volt a sírásra: nem tudták milyen hús, nyilván tréfli, azonkívül nem tudtak ellenállni, tehát ették, továbbá – horribile dictu – ízlett nekik, ami már a bűn teteje.
Ilon azonnal fején találta a szöget:
Drága gyermekeim! – így Ilon. – Nagyon nehéz munkát végeztek, meg kell enni, amit adnak, mert erősnek kell maradnotok. Nem követtek el semmi bűnt, még akkor sem, ha ízlik Nektek a tréfli hús. Meg kell ennetek sírás és bűntudat nélkül. A bűnt magamra veszem én, Ti csak egyetek nyugodtan.
Az a korbács, amelyet Ilon hivatása gyakorlásához kapott, amikor kinevezték Blockältestének, és amelyik, természetesen, Ilon kezében sosem volt, most az allendorfi Dokumentációs és Információs Központ tárolójában látható.
Hauptscharführerünket, Adolf Wuttkét Buchenwaldból helyezték a mi táborunkba táborparancsnoknak. Buchenwaldban, úgy hírlett, olyan kegyetlen volt, mint a többi SS-es. Középkorú ember volt, mint megtudtuk, három lány apja. Helyettese, Ernst Schulte fiatal és jóképű volt, Bel Aminak hívtuk, szívből gyűlöltük, ott kínzott bennünket, ahol csak tudott.
Hogy Wuttkét mi vezette arra, hogy bizonyos esetekben humánosan viselkedjék, nem tudni. Lehet, hogy maradt benne egy kis emberi jóérzés. Lehet, hogy csak átlátta, hogy a háborút elvesztette Németország, csak idő kérdése, mikor kérik majd tőle is számon, hogyan viselkedett.
Mindenesetre nem engedte, hogy ok nélkül püföljenek bennünket, a zsidó nagy ünnepeken szabadságot adott a vallásosoknak, és ami bennünket érintett, nem osztotta be gyári fizikai munkára a mi Klárinkat.
Kláriból Stubendienst lett, ami szó szerinti fordításban szobaszolgát jelent. Kivonult ugyan velünk a gyárba, de nem kellett bent a gyárban dolgoznia. Volt egy kis helyiség az öltözők mellett, ott kellett megmelegítenie az ennivalónkat, amelyet a lágerből vittünk magunkkal ebéd vagy vacsora gyanánt, és ő is osztotta ki. Elvben neki kellett volna a kondért cipelni, legalább az egyik fülénél fogva, de állapotát tekintve neki még a merőkanál is sok volt. Napról napra átlátszóbb lett. Persze, az ételt mindig szívesen vitte valaki helyette.
A gyárba érve mindnyájan átöltöztünk, felvettük az overallunkat, és otthagytuk Klárit egyedül. Ebédre vagy vacsorára előjöttünk ugyan, de legalább hét órát műszakonként Klári egyedül töltött, messze tőlünk, messze mindenkitől, a helyét nem hagyhatta el, nem jöhetett utánunk a gyárba, és félt, és félt, és félt… Éveket vett el az életéből az állandó félelem. Amikor kora miatt fejlődő szervezetének gyümölcsben, főzelékben, vitaminban gazdag, csontfejlesztő, magas tápértékű ételre lett volna szüksége, annyi kalóriát sem kapott, hogy alultáplált súlyát fenntartsa.
Ette velünk a marharépát, úgyis mint fenséges delikateszt, nemigen volt harmincöt kilogramm, amikor felszabadultunk.
Mindennek meglett a következménye a felszabadulás után. Nagyon hamar elkezdett betegeskedni. Mégis teljes életet élt, volt felelősségteljes munkája, gyerekeket szült, volt szeretett nagymama. Amikor kezdett bezárulni körülötte a világ, a halállal is hősiesen nézett szembe.Mindent elrendezett, hogy nélküle menjen tovább családjában az élet. Ő volt köztünk a legfiatalabb, elvben neki kellett volna túlélnie mindannyiunkat.
Az éjszakai fázás és az Appelplatzon folytatott további fagyoskodás, a zimankós időben végigszenvedett bukdácsolás után az üzembe vezető erdei ösvényen megérkeztünk a hideg, huzatos munkahelyre.
A saját munkahelyünkön kívül nem mehettünk sehová, azt nem hagyhattuk el.
Társalkodónőink, az SS Aufseherinek mindenhová elkísértek bennünket.
A szakszerű munkavégzés német előmunkások felelőssége volt, tőlük sajátítottuk el a szakmai minimumot, amivel létrehoztuk a terméket anélkül, hogy magunkban vagy bármiben kárt tettünk volna. Első előmunkásom alig ért túl a derekamon.
Állítólag bohóc volt a tisztességes foglalkozása, ebben kételkedtem mindig is, mert az általam ismer tbohócok humoros, szellemes, kedves emberek voltak. Nem így az énemberem. Legalább harminc centiméter hiányzott a boldogságához. Ebből nekem megvolt húsz, le is verte rajtam. Nagyon szórakoztatónak találta az overallomból kilógó kezemet, lábamat.
Köss a lábadra görcsöt, akkor majd rövidebb lesz, és nem lóg ki! – tanácsolta szellemesen, miközben biztosan odaadta volna a fele királyságát, ha ő sikeredik hosszabbra. Szerencsére leváltották, és követte őt Péter, mindannyiunk Pétere.
Péter akkora volt, mint egy gorilla, ehhez azonban angyalarcot viselt. A hangja is akkora volt, hogy minden teret betöltött. Élt is ezzel az előnnyel, mindig már messziről ordított, hogy tudjuk: jön. Mert képtelen volt arra, hogy az embertelen munka elvégzésére kényszerítsen bennünket, holott ez volt a feladata. Üvöltésére nagyon összekaptuk magunkat, nehogy már neki legyen valami kellemetlensége. Péter jött, jött, ordított, üvöltött, szétnézett, és közben, mintha teljesen véletlenül történne, elejtette az uzsonnáját, amelyet otthon pakoltak neki, vagy kipotyogott a zsebéből néhány apró, zöld, mísz kis alma. Magyarországon nincs is ilyen csúf kis alma, de nekünk gyönyörű volt és sokat segített.
1990-ben, a találkozás hetében, hiába kerestem, nem találtam Pétert. Aztán 2004-ben, felszabadulásunk ötvenkilencedik évfordulójára a stadtallendorfi Dokumentációs és Információs Központ kiadta e könyv eredetijét, amit német nyelven írtam. A könyv bemutatójára meghívtak, és felolvasásokat szerveztek nekem. Egy ilyen alkalommal felolvastam, amit Péterről írtam, és néhány nap múlva jelentkezett a lánya. Elmondta hogy kislány volt, de emlékszik rá, hogy édesanyja mennyire félt, hogy felfedezik, hogy Péter jó hozzánk. Ennek az egész családra nézve súlyos következményei lehettek volna.
Én pedig fáztam, fáztam folyamatosan. Nekem a fázáshoz előjogom volt és van, mert én amióta az eszemet tudom, mindig fáztam, fázom – és meg is fázom. Gyerekkoromban úgy szokott volt történni, hogy édesanyám rám nézett és kijelentette: „a gyereknek hőemelkedése van”. Rátette a kezét a homlokomra, már dugták is a hónom alá a hőmérőt, és tessék: valóban hőemelkedésem volt. Nagyon utáltam, mert bedugtak az ágyba, és az időtartamtól teljesen függetlenül ki nem engedtek belőle, amíg el nem múlt a hőemelkedésem. Akár hónapokig.
Így volt ez akkor is, amikor Debrecenben beírattak a „Lutyi”-ba, a lutheránus elemi iskolába, ez volt a lakásunkhoz a legközelebb.
Az idő tellett-múlott, az én hőemelkedésem nem. Szerencsére a Lutyinak nagyszerű igazgatója volt: Elefánty Sándor bácsi. Ovidius Nasóra, nagyorrú Ovidiusra nem illett úgy a neve, mint Elefánty bácsira az elefántság.
Ha megállt az ajtókeretben, kitöltötte a teret. A hegy és Mohamed szokásos példája alapján nem én mentem iskolába, Elefánty bácsi képében ő jött hozzám minden délután, amikor már nem volt tanítás, kedvesen, mosolyogva és hatalmasan. Leült az ágyacskám mellé, és belém töltötte az aznapi tudományt.
Mikor Elefánty bácsi ráereszkedett a székre – mint felhő a hegyre –, a szék keservesen feljajdult, nyekergett egy nagyot. Egyre növekvő aggodalommal figyeltem, hogy nap nap után erősödik a reccsenés hangja. Meg is kérdeztem édesanyámat, mit tegyek, ha a szék netalán összeomlik Elefánty bácsi nevéhez illő súlya alatt.
Ne beszélj butaságokat, a szék nem törik el, és különben is, tanuld meg, hogy egy jól nevelt kislány, mint te is, nem nevet, ha mással baj történik, hanem sajnálja és segít neki – oktatott anyám.
Mondanom sem kell, hogy eljött az a pillanat, amikor a szék nem bírta tovább, sóhajtott egy végsőt, és szétszakadt eresztékekkel kilehelte a lelkét, Elefánty bácsi meg égnek kalimpáló, tarka zoknis lábbal feküdt az ágyacskám mellett, szemmel láthatóan azzal az eltökélt szándékkal, hogy engem minél élénkebben szórakoztasson. Vettem is a lapot, és szívből, őszintén hahotáztam, épp- hogy nem tapsikoltam hozzá. Szerencsére Elefánty bácsinak nem történt semmi baja. Vérbeli pedagógus volt, nem haragudott meg rám.
Elefánty bácsi és a hozzá hasonló tanár és tanító bácsik, nénik birtokában voltak egy óriási kincsnek: a hivatástudatnak. Akkortájt még úgy tanultunk írni, hogy minden hanghoz tartozott egy mozdulat. Egyszerre rögzült az agyunk különböző rekeszeiben a kiejtett hang, a vele járó gesztus és a füzetbe leírt hangkép. Emellett rögtön szótagolva írtunk, olvastunk, mire végigértünk az ábécén, megtanultuk a szavak elválasztását. Nem ismertük akkor még a diszlexiát, diszgráfiát, de ismertük lelkiismeretes pedagógusainkat. Ha egy gyerek nem értett valamit, addig magyarázták, amíg megértette. Ha nehezen ment neki az írás, ott maradtak vele az iskolában tanítás után!
Az Elefánty bácsi-féle pedagógusok előbb adták volna vissza a diplomájukat, semhogy ne tanítottak volna meg egy gyereket írni, olvasni.
Mindi hangoztatom, hogy a csodák idejét éltem allendorfi munkatáboromban. Mert miközben
egész télen át úgy éreztem, állandóan a fagyhalál küszöbén vagyok, nem tört rám a szokásos éves náthám az el nem múló hőemelkedéssel. Bármily hihetetlen, egyet nem köhintettem. Valahol fel volt írva, nem lehet, mert még lehetőség sincs arra, hogy legyen egy zsebkendőm.
Nemegyszer éreztem úgy, mindenféle megpróbáltatást ki kell állnom, mert akkor hamarabb lesz vége. Mivel szinte naponta éltünk túl kisebb-nagyobb mérgezéseket, gyakran volt
„gyomormérgezésünk”, ahogy összefoglalóan nevezetük rosszulléteinket.
Ha az ember már szédelgett, alig állt meg a lábán, forgott vele az egész világ, és még éhes
sem volt, akkor bejutott a láger kórházába, a Revierbe.
Az a szó, hogy Revier, kellemesen csengett a fülemben gyerekkoromban. Tízéves lehettem, amikor ezzel a szóval találkoztam egy Heine-vagy Witzenmann-versben, azt jelenti: pagony, liget, ma azt mondanánk, parkerdő, szóval valami erdős-fás kellemetesség, amely poétikus hangulatot, jó érzést áraszt. Már Auschwitzban találkoztam az ugyanígy hangzó tábori kórházzal, melynél sivárabb, komorabb, félelmetesebb hely nehezen akad a Földön.
Az allendorfi munkatáborban is volt egy Revier, melyben két társam, Wiesel Manci és Fürst Judit ápolónők, próbálták a lehetetlent: gyógyítani minden gyógyszer és segédeszköz nélkül. Ebben a Revierben viszont nem fenyegetett az a veszély, hogy bármikor bevágják az embert a hullák közé, és nem is kell meghalnia ahhoz, hogy elégessék, mint Auschwitzban.
Álmaink álma a Revierbe jutás volt. Gyógyszer, gyógykezelés helyett volt a nyugalom. Anikó is bekerült a Revierbe, amikor lerakás közben rágörgött a lába nagyujjára a gránát. Óriási segítség volt, hogy nem kellett kimenni az Appelplatzra és Appelt állni. Az ember összeszedhette, kipihenhette magát egy kevéssé. Nekem is jutott egy hét ebből a paradicsomi állapotból.
Régóta tudom, mindenért meg kell fizetni, még egy pofont sem adnak ingyen, azért is meg kell dolgozni.Rám azt rótta ki a sors, hogy őrizhettem az ötös sorom kenyerét.
Amikor a kenyerünket naponta megkaptuk, azonnal megettük a felét, hisz állandóan éheztünk. Ennek ellenére volt annyi lelkierőnk, hogy a másik felét eltegyük. Amikor megjöttünk a munkából fáradtan és kopogó szemmel, szükségünk volt egy vigasztaló falat kenyérre.
Ahogy romlottak a viszonyok, ahogy kisebb és kisebb lett az egykilós kenyér, és ahogy csökkent a fejadag az Allendorfba érkezésünkkor kapott egyharmadról egynegyed, majd egyötöd kenyérre, rejtélyes módon úgy veszett el egyre gyakrabban az ember félrerakott kenyere. Igazi megváltás volt az ötös sorunknak, hogy legalább egy hétig, amíg a Revierben fekszem, nem kell attól félni, hogy kenyerünk elvész, én őrizhetem.
Ha valaha nagy gonoszságot követtem volna el, öltem, loptam, csaltam volna, akkor sem róhattak volna ki rám nagyobb büntetést. Halálosan éhezve, fejem és párnám alatt ott volt az ötös sorom kenyere. A többiek dolgoztak, nem voltak a kenyerük közelében, nekem ott volt,egy mozdulattal elérhetően. Nem nyúlhattam hozzá, még a magam részéhez sem, mert megvolt annak a szertartása, ahogyan szétosztottuk, azt nem lehetett megtörni. Ha valaha is lett volna ellenségem, vagy nagyon nagy rosszat akarnék valakinek, ezt a helyzetet kívánnám. Ma sem tudom, hogyan bírtam ki.
Lágerünket alig bombázták. Az egyetlen kis gyújtóbomba, amely egy éjjelen mégis leesett, az SS-barakkra pottyant. Nekünk rögtön a félrerakott kenyerünk jutott az eszünkbe. Rohantunk a szekrényünkhöz, és gyorsan megettük a másnapra gondosan félrerakott adagot, hogy ha már meg kell halnunk, mi együk meg a kenyerünket, ne más. Aztán ha légiriadó volt, az SS-személyzet rohant át a mi barakkjainkba. Azt hitték, szándékosan az SS-barakkra dobták a bombát. Pedig tévedés volt az egész. Azért öröm volt látni a félelmüket.
Amit nem lehet megszokni, elfelejteni, és nem is akarom, az a megaláztatás. A Häftling egy számjegy. Viseli a ruháján. Neve nincs, a semmiből jött, a gázba megy, nincsen mása, csak szűkre szabott jelene, se múltja, se jövője. Bárki: SS Aufseherin, Wehrmacht-katona az őrségből, előmunkás a gyárból, praktikusan bármelyik német, indokkal vagy anélkül felpofozhatja, belerúghat, szidalmazhatja, káromolhatja, gúnyolhatja, kínozhatja, a kutyáját ráuszíthatja, embertelen munka végzésére kényszerítheti, kénye-kedve szerint tehet vele azt, amit akar. A Häftling nem emberi lény. Minél nagyobb a külső nyomás, annál nagyobb a belső ellenállás. Mi azért is emberek maradtunk, azért is felemeltük a fejünket, úgy tartottuk az evőeszközt, mint otthon, minden nap mosakodtunk, fogat mostunk, és úgy beszéltünk egymással, mint otthon. Mi azért is bíztunk egymásban, a jövőnkben, és nagyra becsültük egymást. Ezért éltük túl a lágert, ezért jöttünk vissza.