Juhakol
1990ig, a találkozás hetéig, amikor ismét Allendorfba mentem, azt hittem, hogy Allendorf és Ziegenhain között egyetlen juhakol van: az „enyém”, amelyben felszabadultam. Akkor megtudtam, több száz akol van, de nem nyugodtam, amíg az igazit meg nem találtam.
Ahogy Párizsba beszökött Ady Endre ősze, úgy suhant végig 1945 márciusában lágerünkön, gyárunkon, az erdei úton, az Appelplatzon, egész közeli és távoli környezetünkön a háború végének sok-sok jele.
Ami bennünket a legérzékenyebben érintett, a kenyéradag csökkentése volt: egynegyedről egyötödre, nem is kell bővebben kifejteni, az egynegyed sem volt elég semmire. Ezzel együtt étlapunkról eltűnt a krumpli, a látszat-húsadag, minden az egy marharépa kivételével. Állapotunk fokozatosan romlott, haladtunk az auschwitzi „muzulmán” állapot felé, amely az utolsó stáció a krematórium előtt. Ha a szövetséges haderő előrenyomulása Nyugat-Németországban késik, megspóroltuk volna a Harmadik Birodalomnak a gázt, éhen haltunk volna rövidesen magunktól is. Akkor nem tudtuk, hogy az auschwitzi krematóriumokat az előrenyomuló szovjet hadsereg elől már régen felrobbantották. De azt sem, hogy tőlünk néhány kilométerre, Buchenwaldban az auschwitzivel megegyező alaprajz szerint, ugyanolyan berendezéssel készült krematórium teljes gőzzel működik. Ma is ott áll épen és sértetlenül, meg lehet nézni.
Legalább kétévenként elzarándokolok Buchenwaldba, mert itt teljes egészében megérint az auschwitzi hangulat, itt átélem mindazt, amit 1944-ben egyszer már Auschwitzban. Buchenwaldban minden kő, minden lerombolt blokk helye ma is elevenen jajgat. A krematóriumig annak idején nem jutottam el Auschwitzban, akkor most nem élnék. A fürdő előtti kamrákat, melyeket jól ismerek, és a kemencéket is, ugyanazon tervrajz alapján ugyanaz a cég építette Auschwitzban, mint Buchenwaldban. A Topf & Söhne Erfurt.
Az ötvenes évek elején látható volt egy dokumentumfilm „Az istenek alkonya” címmel. A Ciklon B-vel végzett kísérletekről szólt, libákon mutatták be a gáz hatását, ahogy perceken keresztül kínlódtak, amíg megfulladtak.
Ha Buchenwaldban végigjárom a gázkamra előtti sivár, betonfalú és -padlójú, ablaktalan helyiségeket, azonnal Auschwitzban vagyok. Anyámat látom levetkőzni, húgomat, amint fogja anyám kezét, unokanővéremet, Bocit, ahogy magához szorítja féléves fiacskáját, Ferikét, és hallom, amint los! los! ordítással behajtják őket a fürdőbe. Elképzelem, hogy a szörnyűséges vagonutazás után az üdítő vizet várják. Aztán látom, először fel sem fogják, hogy nem víz jön a zuhanyból. Anyám arcát látom, amint felismeri, most ölik meg. Látom, amint fuldokolnak a Ciklon B-től, látom anyámat, akinek még a sajátján kívül Gilike haldoklását is végig kellett szenvednie. Látom, amint anyám magasra emeli Gilikét, mert a méreg, fajsúlya nagyobb lévén a levegőnél, leszáll, látom, amint egymásba ölelkezve megfulladnak. Ez a látomás nemcsak ott gyötör, látom ezt eleget a nélkül is.
Miközben 1945 tavaszán csendben araszoltunk az éhhalál felé, örömmel nyugtáztuk az eseményeket. Felértek több száz kalóriával. Az üzemben kifogyott az alapanyag. Szép folyamatosan. Egyszer tölteni való gránáthüvely nem volt, egyszer vagon nem jött, egyszer láda nem volt, amelybe csomagolni lehetett volna. Trinitro-toluol és salétrom azonban annyi volt a szabadtéri hányón, hogy a következmények felszámolása még 2004-ben(!!!) is folyt, és német márkák millióiba került, amíg a stadtallendorfi talajvízrendszert méregtelenítették.
Munka nem volt, lézengtünk az üzemben, sepregettünk, takarítottunk, rendet raktunk. Szerencsénkre meleg víz még volt. Ez is hozzájárult a túlélésünkhöz. Mert miközben más
lágerekben tetvek terjesztették a tífuszt, és rabtársaink tízezrei azért haltak meg az utolsó pillanatban, mert semmiféle tisztálkodási lehetőségük nem volt, mi még naponta forró vízben tusolhattunk. Nálunk nem volt semmilyen tetű, nem volt fertőző betegség sem.
Egy reggelen bevánszorogunk a gyárba, és abban a csarnokban, amelyben dolgoztam, fent a plafon alatt, óriási betűkkel ez állt: NOUS SOMMES FRANÇAIS, NOUS RESTERONS FRANÇAIS, ET NOUS AURONS LES BOCHES!*
Ez már a vég.
A gyárban francia, belga, holland és olasz „szabad” munkások (Freiarbeiterek) dolgoztak. Azért voltak „szabad”-nak minősítve, mert őket nem úgy hurcolták Németországba, „csak” kötelező volt számukra a németországi munka. Azonkívül harminc kilométeres körzetben szabadon mozoghattak. Tőlük tudtuk mindig az igazi híreket; annak ellenére, hogy tilos volt velük beszélni, mindig találtunk rá alkalmat.
Nem beszélhettünk természetesen az orosz hadifoglyokkal sem, akikkel szemben nemhogy a genfi megállapodás szabályait nem tartották be, de ők voltak a fogolyhierarchia legalsó fokán. Mindazt, amivel bennünket sanyargattak, fokozott mértékben alkalmazták rájuk. Minden ok és alap nélkül ütötték, verték, megalázták őket. Példamutató öntudat volt bennük. Ők tudták, Sztálinért, a Hazáért küzdenek ott is! A becsomagolt gránátokat rakták vagonba, s az a kis szállítószalag, amellyel dolgozniuk kellett, állandóan elromlott. Szándékosan rontották el, szándékosan szabotáltak. Akkor is, ha tudták: félholtra verik őket. Mert küzdöttek Sztálinért, a Hazáért!
A szovjet katonák lágerét ürítették ki legelőször a felszabadulás után. Hogy irigyeltük őket! Tíz nap sem telt bele, mehettek haza! Ők kapták a legtöbb csomagot a Vörös Kereszttől, mielőtt pedig hazamentek, odahoztak nekünk mindent, hisz nekik nem kellett már semmi, mentek haza, haza, haza!! Az anyjukhoz, apjukhoz, testvéreikhez, kedveseikhez…
Sok évtizeddel később, amikor külföldön megjelent és óriási felháborodást keltett Szolzsenyicin könyve, A Gulag-félsziget akkor tudtam meg én is, hogy az én szeretett, sajnált és tisztelt szovjet fogoly bajtársaim nem otthon kötöttek ki, hanem a Gulagon egy „hazai” fogolytáborban. Mert, ugye, akik annyi hónapot töltenek a kapitalizmusban, kapitalisták között, mint a német hadiiparban rabszolgamunkát végző szerencsétlen szovjet hadifoglyok, azokat megfertőzi a kapitalista ideológia. Ki kell tehát irtani belőlük e bűnös tant, nehogy megfertőzzék vele a tiszta, magas erkölcsiségű szovjet környezetet. Hogy belepusztulnak? Kit érdekel! A Szovjetunió nagy ország, sokan lakják, és különben is, legfőbb érték az ember. És az elv az elv.
1945 januárja óta figyeltük esténként és éjjelente a kis villámokat, amelyek Kassel bombázását jelezték. Az volt az érzésünk, mintha a kis villámok közelednének hozzánk, ami azt jelentette, nemcsak Kasselt bombázzák, hanem a környékét is. Mind gyakrabban és hosszabb ideig örvendeztetett meg bennünket éjjelente altatódalunk – a legszebb hang, melyre örömmel hajtja nyugalomra fejét az ember –, az amerikai bombázók, a Liberátorok egyre sűrűsödő zümmögése. Ezer repülőgép hangja közül még ma is megkülönböztetem a Liberátorokét. Egyébként a munkamegosztás a háború vége felé az volt, hogy nappal brit, éjjel amerikai gépek zúgtak a fejünk felett. A lágerünkről készült légi felvételt is brit gép készítette.
Nyugtalanok és várakozásteljesek voltunk. 1945. március 27-én is, amikor nem vonultunk ki munkára a gyárba. Találgattuk, mi történik velünk. A háború hangja, az ágyúk tompa morajlása közeledett, a szövetséges repülőgépek egyre gyakrabban és növekvő hullámokban húztak el a
fejünk felett.
Váratlan időben az Appelplatzra rendeltek bennünket. A Hauptscharführer bejelenti, hogy mindnyájan elhagyjuk lágerünket. Később a hozzá való szót is megtanulom: evakuálás. Kiosztják a kenyértartalékot, mindenki kap egyötöd kenyeret: kétszáz grammot, akkor még nem tudom, hogy ez négynapi ellátmány.
Sötét este van már, amikor kinyitják az allendorfi Münchmühle láger nagykapuját, és mindenki: az ezer fogoly, a láger vezetősége, az SS Aufseherinek, a Wehrmacht-őrség, de még az utolsó kutya is elhagyja a tábort.
Elindulunk a semmibe.
Már napok óta alig vánszorgok, azt a kellemes kis erdei sétát, amelyet a gyárba menés és a visszajövés jelent, nehezen bírom megtenni. Most is ólom van a lábam helyén, a dermesztően hideg márciusi éjszakában eleven kín megemelni a lábamat és arrébb rakni egy lépéssel. Akkora erőfeszítés, mintha a Gellért-hegyet kellene a Dunába tolnom. Minden lépés egy újabb seb, a harisnya vagy zokni nélküli faklumpa kíméletlenül feltöri a lábamat, ahol csak hozzáér. De csak megyünk, megyünk. A szakács, SS Zugsführer,** a revolverével hadonászik, és lelövéssel fenyegeti azt, aki lemarad. És még mindig megyünk, megyünk, sose lesz vége. Nem az úton haladunk, dűlőutakon, mezőkön járunk, még mindig megyünk, megyünk, szinte lopakodunk. Végre megállunk. Egy juhakol nyitott ajtaja mered rám és küldi hozzám a rég nem érzett birkaszagot. Micsoda öröm! Ettől az illattól otthon vagyok, a tanyán… Félájultan esem a szalmára. A szalma meleg, bele lehet bújni.
1945. március 28. Egész nap repülőgépek zúgnak a fejünk felett, csatáznak egymással, remegve ülünk a szalmában. Ki sem merünk lépni az akolból. Mikor teljesen besötétedik, ordítozás hangzik: los! los! Sorakozó, megyünk tovább!
Nem tudok lábra állni. Először azért nem, mert a gyengeségtől képtelen vagyok felállni és kiegyenesedni. Az előző éjszakai meneteléshez minden akaratomat össze kellett szednem, hogy ne maradjak le, hogy bírjam az iramot. Mostanra eljutottam a végkimerülés állapotába. A kisujjamat sem tudom felemelni. Mikor az ember idáig eljut, lelkileg sem képes semmire. Nem is érdekes semmi, minden messzire eltávolodott, bizonytalan, imbolygó. Az embernek egy kívánsága van: hagyják békén, ne kelljen megmozdulnia, ne kelljen gondolkodnia, úgysem képes rá, különben is minden érdektelen és közömbös. Már azt sem tudom, ki vagyok, illetve ki voltam.
Aztán nem tudom a lábamat belerakni a faklumpába, mert ezer seb és hólyag van rajta, így nem lehet járni. Valahogy mégis kikecmergek a szalmából meg az akolból, az ötös soromat nem találom a nagy rumliban és üvöltözésben, az utolsó sorban, jobbszélen állok. Mellettem az őr meg a kutya.
Az akol a mező közepén áll. Idilli állapot: előtte kis patak csörgedez, partján csenevész fák és bokrok, és ahhoz, hogy az útra el lehessen jutni, át kell haladni egy kedves kis fahídon. A kép olyan, mint a gyermekkori ex librisem: nevem alapján, holdsütötte fahídon egy kislány ballag át. Ezen a fahídon azonban legalább egy ötös sornak kellett volna átballagnia egyszerre, ehhez viszont keskeny volt. Amint a második ötös sor és az azt követők a hídhoz értek, összetorlódtak és zavar támadt. Észrevette az őr mellettem, és kutyájával együtt előrement, hogy a hídnál rendet teremtsen és megszervezze a folyamatos átjutást.
Az a néhány lépés, amit az akolból a sorakozásig meg kellett tennem, minden erőmet felemésztette. Nem volt energiám semmire sem. Csak azt tudtam, hogy egyetlen lépés nem sok, annyit sem vagyok képes megtenni, és hogy semmi, de semmi nem érdekes. Egy dologra vagyok csak képes: mozdulatlanul feküdni.
Leültem a fűbe.
Az őr rendet teremtett elöl, a menet ment tovább. Én csak ültem a fűben. Vártam, az őr majd visszajön értem, üvöltözni kezd, hogy továbbmenésre kényszerítsen, de nekem minden mindegy volt, úgy éreztem, kész, vége, nincs tovább.
Még mindig ültem a fűben, a menet továbbhaladt, már a hangját sem halottam. Nem tudom, meddig ültem ott, pillanatokig vagy percekig. Az őr nem jött vissza.
Egyszerre csak felfogtam, hogy egy idegen német mező közepén ülök, egyes egyedül, felettem a telihold, amely nappali világosságot árasztva ragyog be engem is.
Nem fogtam fel, hogy szabad vagyok!
Nem volt bennem sem öröm, sem félelem. Csak azt tudtam, hogy minél előbb vissza kell bújnom a szalmába, a jó meleg szalmába, és négykézláb visszamásztam a pajtába. Négykézláb, mert többre fizikai erőm sem volt, de azért is, mert a telihold jóvoltából olyan voltam a sík mezőben, mint egy céltábla. Bebújtam a szalmába, és akkor öntött el a félelem. Hallottam szívem hangos dübörgését, ki akart szakadni a mellkasomból. Akkor jutott el a tudatomig, hogy mit keresek én itt, Németországban, idegen juhakolban a háború végén, bombázás, ágyúdörgés és légi csata közepette. Hogy megvirrad, és emberek jönnek majd, ki jön? SS-katonák? Mit mondok nekik, ki vagyok, honnan jöttem, mit keresek itt?… És mi lesz majd velem, megölnek? Most, amikor mindjárt vége!
És megzörrent a szalma az akol másik végén. Kiderült, hogy egy társam ki sem jött a
sorakozóhoz.
Mozgalmas éjszakánk volt. Kisebb-nagyobb csoportokban mintegy huszonöt társam jött vissza az akolba, szerencsémre köztük az öt Gärtner lány is, akikkel a lágerben egy szobában laktam. A csatazaj közeledett. Mi csak ültünk a szalmában és féltünk. Az aklon szemmagasságban kis ablakok futottak körbe. Őrséget szerveztünk mind a négy oldalra, és váltottuk egymást.
Elsőként, következő reggel, a juhász jött, nagy ijedelmünkre. Rövidesen kiderült, hogy nincs ki a négy kereke, ezért azt mondtuk, hogy értünk majd jön egy teherautó. Négy napon keresztül győzködtük, szerencsére nem izgatta, hogy még mindig ott vagyunk.
Két nevezetes esemény történt. A második napon napnyugtakor két német katona jött a pajta felé, teljes fegyverzetben, csizmájuk a nyakukban. Olyan közel voltak, hogy érteni lehetett, amit beszélnek. Lélegzetvisszafojtva, dermedten ültünk a szalmában.
– Ne menjünk még be – mondta az egyik –, még nincs sötét, mehetünk tovább. – És továbbmentek.
A harmadik napon, 1945. március 30-án még mindig ott ültünk az akolban a szalmában. A 27-én kapott kétszáz gramm kenyérnek már az emléke sem volt meg, vizünk nem volt. Mindnyájan Auschwitzból jöttünk, jól trenírozott szomjazók voltunk. Az auschwitzi mocsár partján azt is megtanultuk, hogy nem iszunk ismeretlen vízből. Hiába csörgedezett az akol előtt a kis patak, tudtuk, hogy az üzem közelsége minden élő vizet mérgezetté tesz, nem mertünk inni belőle.
Őrségben álltam, amikor az akol másik oldalán ismerős arc tűnt fel az egyik ablakban: az
„Eidechser”-es! Egy hórihorgas holland fiú, szabad munkás, vezette a gyárban azt a villanytargoncát, amelyet gyíknak becéztünk, mert igen gyorsan cikkázott ide-oda, kisebb tárgyakat szállított. Azt mondta, hogy a háborúnak perceken belül vége, de nekünk még biztonságosabb, ha az akolban maradunk. Maradjunk csak, hoz nekünk krumplit.
A negyedik napon, 1945. március 31-én vártuk, vártuk a krumplit. Krumplit nem kaptunk, de a környező falvak ablakaiban, háztetőin, megjelentek a fehér lepedők. Mi az akolban arra készültünk, hogy ha besötétedik, bemegyünk a legközelebbi faluba, mert nem bírjuk tovább a szomjazást és éhezést.
Alkonyodott, amikor tankokat pillantottunk meg. Ötágú fehér csillag volt rajtuk. Jöttek az akol felé. Gyorsan összeszedtük magunkat. Attól való félelmünkben, hogy esetleg tüzelnek majd az akolra, hisz nem tudhatják, nem bujkálnak-e német katonák benne, kimásztunk a szalmából és felsorakoztunk a pajta elé. A tankok csak jöttek felénk. Nem éreztünk félelmet.
A tankok odaérkeztek hozzánk. Színes bőrű amerikaiak vezették őket. Az elővéd. A fehér bőrűek két nappal később jöttek, mikor már biztosan tiszta volt a levegő. Mert az amerikai demokrácia is olyan, hogy mindenki egyenlő, de a fehérek még egyenlőbbek.
Ezek a katonák nem láttak még német koncentrációs tábort, sem német fegyencet, Häftlinget. Ott álltunk az akol előtt sorban, bizonytalanul ingadozva a lábunkon, rongyokban, csupa élő kísértet, citromsárga bőr, alig pár centis lila haj, amúgy is leromlott állapotunkhoz még az utolsó négy nap szomjazása és éhezése is kiült az arcunkra. A katonák döbbenten néztek bennünket, azt azonnal felismerték, hogy fegyvereiket nem kell ellenünk használniuk.
Hosszú időbe tellett, amíg megértettük velük, hogy emberi lények vagyunk mi is, mint ők, habár nem úgy nézünk ki. Nem vagyunk köztörvényes bűnözők, nem loptunk, nem csaltunk, nem öltünk meg senkit. Nem tudták felfogni, hogy akkor mi a bűnünk, miért kerültünk ilyen állapotba, hiszen nagyot kell vétenie annak a társadalom ellen, akit így büntetnek.
Közben besötétedett. Hideg lett, fáztam és reszkettem. Egy katona levetette a pulóverét, és rám húzta. Ma is őrzöm, az együttérzés és a humánum bizonyítékaként.
Elindultunk a fehér lepedős faluba. Megálltunk az első háznál és becsengettünk. Micsoda békebeli cselekedet, hát van még ház kerítéssel, kapuval, a kapun csengővel, amelyet meg lehet nyomni, és akkor szól! Ijedt parasztasszony jött kaput nyitni. Az amerikai katona, aki vezetett bennünket, félreérthetetlenül tudomására hozta, hogy be kell fogadnia, meg kell etetnie bennünket, szállást kell adnia.
Ahogy a kapu kinyílt, tébolyultan rohantam a házba. Egyszerre minden erő visszaköltözött belém, hajtott a szomjúság és éhség. Mintha mindennapos látogató lettem volna a házban, csalhatatlan ösztönnel a konyhába zuhantam be, és mintha ismertem volna a háziasszony szokásait, azonnal megtaláltam a konyhaablak párkányán a nyilván hűlés végett odarakott tálat, benne a megpucolt főtt krumplit.
Nem tudom szavakba önteni azt, ami velem történt. Heves szívdobogás kíséretében leírhatatlan izgalom fogott el. Az elmúlt kilenc hónapban, ha valami váratlan élelemhez jutottunk, mindig gondosan elraktuk, és közösen ettük meg. Most itt volt előttem egy egész tál rég nem látott krumpli, megfelejtkeztem minden közösségi kötelezettségről, és két kézzel tömtem magamba a krumplit, majd belefulladtam. Mire a többiek beérkeztek a konyhába, én már a könnyemet
törölgettem, mert még az is kicsordult a nagy erőlködésbe, amellyel a krumplit nyeldekeltem. Hány szerencsétlen fogolytársam halt bele abba, hogy nem főtt krumplit, hanem húst vagy más, normális ember számára mindennapos élelmet tömött magába először? Éhezésben elsatnyult és emberi tápláléktól elszokott bélrendszerük nem bírt ki ekkora terhelést, felmondta a szolgálatot. Hiába szenvedték végig a lágert, a kényszermunkát, szabadságuk első pillanatában halálra ették magukat. Iszonyatos tragédia.
Amikor beléptem a házba és észhez tértem, amikor éreztem a ház tisztaságillatát, láttam a konyhát, amelyben főznek, a szobákat, amelyekben emberi módon laktak, akkor fogtam fel igazán saját helyzetemet, koszos, büdös voltomat, és azt a hajszálvékony szálacskát, amely az élethez kötött. Egy órával az amerikai tankok érkezése előtt már az sem érdekelt, ha ez a szál elszakad. A sok krumplival a hasamban most belekapaszkodtam ebbe a szálba, és vastag drótkötélnek éreztem. De a mély szakadékot is észleltem, amely a normális élettől elválasztott.
Akkor éreztem először, az Auschwitz utáni élet jellemzőjeként, azt a mély gyökértelenséget, amely deportálásom óta, mióta kitéptek a szülői és családi közösségből mindenhová elkísért, és kísér, amíg élek. Nem lehet olyan sokáig élni, hogy el lehessen felejteni. Nekem nemcsak hogy rokonaim alig maradtak, de őseimnek még sírjuk sincs. Nincs hová leraknom egy kavicsot. Nincs egy sír, amely az apámé, anyámé. Csak lélekben viszek anyámnak március 10-én születésnapjára gyöngyvirágot – apámtól is ezt kapta, kedves virága volt. Minden augusztusban, amikor megjelenik a tubarózsa, anyám emlékére addig veszem, amíg kapni lehet. Mert 1924-ben, augusztus 24-én volt szüleim esküvője, és az esküvői csokor tubarózsából volt. Ezt kapott minden évben anyám apámtól, házassági évfordulókon.
Heini Kurz, 1945
Aztán megtudtuk, hogy a ház, amelyben lakunk, és néhány hétig még a felszabadulás után
is laktunk, Ziegenhainban van, a Schulstrassén, és a Kurz családé. A család feje meghalt a háborúban. A szerény gazdaságot és a házat Kurzné tartotta példás rendben. Fia, Heini Kurz, a ház mai tulajdonosa, tizenhat éves volt akkor. Szemmel láthatóan mélyen megrendítettük. Tele volt beszélve a feje náci ideológiával, és egyszerre csak ott voltunk mi a nácizmus kézzelfogható produktumaként. És olyanok voltunk, amilyenek, és nem olyanok, ahogy neki tanították.
Amikor 1990-ben, a felejthetetlen találkozási hét folyamán megkerestem az „én” aklomat, meglátogattuk Heini Kurzot is. Ziegenhain akkor már nem volt, ma Schwalmstadtnak hívják, a faluból takaros városka lett. Kurzék háza még állt, és áll, szépen rendbe hozva, a Schulstrassén, ott, ahol volt. Ahogy beléptünk a házába az öt Gärtner lánnyal, nevünkön szólított meg bennünket Heini. Pontosan emlékezett ránk. Azóta nagyapa, dolgozott évekig Afrikában, és felnevelte gyermekeit.
1945 áprilisában, májusában fizikai felépülésünk folyamán nem vettük észre az idő múlását. Energiánk arra ment, hogy csontunk és bőrünk közé izmot és zsírszövetet építsünk, több is sikeredett, mint amennyit akartunk. Általános lett, hogy a sok éhezés után egészségtelenül felfúvódtunk. Eleinte nem ismertünk határt az evésben. Az amerikai csapatok kötelességként fogták fel, hogy ellátásunkat megszervezzék. Békebeli színvonalon tették, egyszerre rengeteg jó minőségű élelemmel láttak el bennünket, nem tudtunk, de nem is akartunk ellenállni, úgy éreztük, pótolhatatlan mulasztásunk van az evés terén. Aztán nagyon hamar visszatértünk saját szokott bőrünkbe.
Kurzéktól elköltöztem. Ötös sorom továbbvándorolt azon az 1945. március 28-i éjszakán, amikor visszamásztam az aklomba, elszakadtam tőlük. Új barátságot kötöttem Perlstein Magdával. Ha omen a nomen (jósjel a név), ő valóban gyöngyszem. Ketten laktunk egy kis manzárdszobában, egy fűszeres üzlete felett. A házat azóta lebontották és új utcát építettek helyén a fejlődő Stadtallendorfban. A tulajdonos nagyon nem szeretett bennünket, nem úgy, mint Kurzék. Szemben laktak a Gärtner lányok, akikre mindig lehetett támaszkodni.
Magda beceneve Bodri. Nemcsak azért, mert akkoron még fekete haja gazdag bodrokban göndörödött a fején. Bodri a hűség, Bodri a megbízhatóság, Bodri a csupaszív barátság. Két dologban is kivételezett volt. Egyrészt tudott egy amerikai címet, nagybácsiét vagy nagynéniét, úgy tudta, hogy ha éjjel álmából felkeltették, akkor is azonnal hibátlanul elmondta. Erről a címről küldtek neki affidavitet. A másik irigylésre méltó Magdával kapcsolatban az volt, hogy megtudta, a fivére, Miklós is túlélte a deportálást, találkoztak is Németországban. E két ajándékból egy is sok: bármelyik biztonságot ad, van hova menni, van egy családtag, össze lehet vele kapaszkodni.
Magda és Miklós úgy határozott, Miklós hazajön szétnézni, aztán együtt utaznak Amerikába. Miklós haza is jött, aztán elkapták malenkij rabotra, olyan rövid kis munkára, amely a Gulag és Szibéria közbeiktatásával négy-öt év alatt szokott véget érni. Mármint annak, aki túléli. Szerencsére Miklós visszajött. Aztán nagy nehezen, a forradalom után, kikötött Amerikában ő is.
Bodri, Olga és én, 1945. június
Magda meg tanult, tanult. Ápolónő lett belőle. Egész munkaviszonya alatt egyetlen munkahelye volt, egy magyar orvos asszisztenseként dolgozott. Fia és lánya több unoka boldog nagyanyjává tette. A nagyobbakról már kiderült, hogy tehetségesek, a legnagyobb kislány unoka újságíró lesz, még tanul, de már publikál.
A szocializmusban, amikor nem volt tanácsos amerikai feladású leveleket kapni, minden külföldi kapcsolatomat megszakítottam, kivéve Izraelben élő rokonaimat. Bodrit is elvesztettem. Valamikor a nyolcvanas években, amikor már lazult a kádári gulyásszocializmus, Bodri Pestre jött. Lázasan keresett. Napokig tartott, amíg megkapta a telefonszámomat, és azon nyomban, éjféltájban, felhívott.
– Hol vagy, Bodrikám, azonnal megyek érted – mondtam, és azóta nem eresztem el a kezét. Minden évben várom a nyár végét, akkor jön, Miklóssal együtt. A haja már nem fekete, nem is göndör, de a szíve, a szeretete, a hűsége olyan, mint volt, örök.
Közben már 1945. június, július lett, szembe kellett nézni a tényekkel. Névsorok keringtek a különböző lágerekben életben maradottakról, híreket hallgattunk, újságot olvastunk, szertefoszlott a magunk kreálta álomvilág az otthonról, az érintetlen, gettó előtti gyerekkorról, el kellett dönteni, hazamegyek, vagy kint maradok. Az én családomból senkinek a neve nem volt semmilyen listában.
Hogyan lehet elválasztani az értelmet az érzelemtől? Sehogyan.
Nem kellett nagy ész ahhoz, hogy a háború végére tudni lehessen: Auschwitzban nem volt harmadik oldal. Két oldal volt: a másik, amelyiken meg kellett halni, az egyik, amelyiken esetleg életben lehetett maradni. Aki nem az egyiken volt, az nem volt sehol: apám, anyám, testvérem.
Nem hittem el, hogy Gilike nincs.
Gyerekkoromban, amikor ajándékot lehetett kérni, és megkérdezték tőlem, mit szeretnék kapni, minden alkalommal azt feleltem, hogy élő babát akarok, magyarul testvért. Nyolc évig vártam rá. Édesanyám egy szép napon közölte, hogy közeleg nagy vágyam teljesülése. El is jött az az este, amikor bepakolták a fogkefémet, hajkefémet, fésűmet, pizsamámat és papucsomat, és áttelepítettek négy házzal arrébb lakó kedves szomszédasszonyunkhoz, Rezsinke nénihez. Azt mondták, legfeljebb kettőt alszom ott, és mire hazamegyek, lesz nekem élő babám. Nem is kellett kettőt ott aludni, mert az első reggelen Rezsinke néni széles mosollyal ébresztett, és azt mondta, nagyon szép élő babám lesz, ha most hazamegyünk. Még reggelit sem kértem tőle, csak azt, hogy vigyen haza.
Édesanyám az ágyban feküdt, és szebb volt nekem, mint valaha. Nagy boldogság sugárzott az arcán. Édesapám az ágy lábánál állt, nagyon elégedettnek tűnt. Anyám mellett pedig egy bölcső ringadozott, és abban egy igazi, hús-vér baba, pufók, mint egy Murillo-angyalka, rózsaszín, mint a legszebb őszibarack, és a feje búbján nagy kakastaréj színvörös hajból. Gyönyörű volt, minden várakozásomat felülmúlta. Békésen szendergett. Láthatóan nagyon meg volt elégedve ő is a helyzetével.
Édesapámat azonnal félrevontam, sőt kicibáltam a fürdőszobába. Mert nagyon komoly dolgot kellett tőle megkérdeznem, más nem is hallhatta. Arról volt ugyanis szó, hogy eddig egyedül uraltam a terepet, én voltam az egyetlen, a legfőbb. Ezt az élő babát én nagyon akartam, és nagyon boldog voltam, hogy végre itt van, amikor már olyan régen vártam rá. De tisztáznom kellett a státuszomat. Mert, ugyebár, meg kellett vele osztanom az egyeduralmamat. Azt kérdeztem hát apámtól:
– Tegezhet majd engem ez a gyerek? – Mert ezentúl nekem is „a gyerek” volt, ezzel is kihangsúlyoztam elsőbbségemet. Édesapám azonnal felfogta a kérdés mélységét és súlyosságát, teljes komolysággal válaszolt: – Igen.
Az anyakönyvbe Fahídi Ágnes Terézia néven jegyeztetett be húgom, Szent György napján, április 24-én, 1933-ban. Ez a nap az élet kezdete a tanyán. Akkor hajtják ki a birkákat – majd körbevándorolják a tanya összes legelőjét. A gulyát a Csikókút melletti szikes legelőre hajtják. Őszig be sem jönnek a tanyába. Nincs is jobb ómen, mint ezen a napon születni. Mindnyájan nagyon boldogok vagyunk.
Úgy érzem, legboldogabb én vagyok. Szabad a babát ringatni, ölbe venni, beszélni hozzá, énekelni neki, a fürösztésnél és pelenkázásnál, a szoptatásnál segédkeznem kell, én vagyok a nagy, aki ügyes és segíteni tud, nagy szüksége van rám édesanyámnak, nélkülem el sem tudná látni ezt a temérdek feladatot. Büszkén toljuk együtt a babakocsit.
„A gyerek” gügyögni kezd, mi visszagügyögünk neki. Ágnes, Ágika, becézgetjük. Aztán egyszer csak Ágnes, Ágili, Gili, Gilike. Ez a név marad rajta. A mi egyetlen Gilikénk. Az én egyetlen Gilikém.
Pont olyan, mint én, csak még egy kicsit kisebb. De azért már mindent lehet vele csinálni. Mindenekelőtt meg lehet tanítani tornázni. Állandó családi bemutatókat tartunk, Gilike napról napra ügyesebb. Már nem kell meglökni, egyedül is tud hintázni. A gyűrűhintán mindent megcsinál, amit én. Azt mondják rólunk, többet járunk a kezünkön, mint a lábunkon. Gilike ötéves sincs, már remekül úszik. Kis ütővel teniszezik. Nekem van a legjobb életem, állandó játszópajtásom van, tollaslabdázunk, kézilabdázunk, homokvárat építünk. Gilikétől mindent megkapok, ami a nagyobb
testvérnek kijár. Azt a rajongó szeretetet, amellyel én csüggök Bocin, nyolc évvel idősebb unokanővéremen.
Gilike hathetes lehetett, amikor ugyanabból a bécsi au pair közvetítőből, ahonnan hozzám 1928-ban Ruth Stein érkezett, hozzánk küldik az ugyancsak Waldorf-iskolát végzett Erna Riesst, Gilike nevelőnőjét. Erna még nincs tizennyolc éves. Nem úgy érkezik, mint annak idején Ruth. Kopottas kis télikabát van rajta, kezében egy egészen kicsi koffer és egy gitár. A gitáron sok színes szalagot lenget a szél. Sűrű, mézszőke haja két diabolóban simul a fülére. Erna félénk, nagyon kedves, gitáron játszik, szépen énekel hozzá, én is örömmel énekelek vele, egy perc alatt olyan, mintha édesanyámnak három lánya lenne egyszerre. Gilike is nagyon szereti. Kifejezésre is juttatja. Gilike első szava nem az, hogy Mama. Gilike első szava az, hogy Erna.
Erna velünk együtt nevelődik anyám simogató keze alatt. Sok mindent megtanul, amire otthon nem volt lehetősége. Erna szegény családból jött. Anyám megtanítja viselkedni, háztartást vezetni, öltözködni, társaságban fesztelenül beszélgetni. Mire édesanyja halála miatt Ernának 1943-ban haza kell mennie, a kis csibe helyett, aki hozzánk totyogott, jó fellépésű dáma utazik el tőlünk. Sírva búcsúzik, és fogadkozik, soha el nem szakad tőlünk. Nem is tudja, milyen nehéz feladatra vállalkozik, becsületére legyen mondva, be is tartja.
Sok idő telt el 1943 és a múlt század ötvenes évei között. Nem hiszek a véletlenekben. Hogy Ernának eszébe jutott engem az Alliance Française-nél keresni, az csak valami freudi sugallat alapján történhetett. Mint már említettem, segédmunkásként oda jártam melegedni, meg békebeli illatokat szagolni. Ott talált meg Erna levele. Amint 1968-ban biztonságosnak érezte a helyzetet, Pestre jött a férjével, hogy magához ölelhessen. Akkor már Mme. Aubergernek hívták, Arles sur Reinben élt, és vagy hat gyereke volt. Kultúrmérnök férje az arles-i kereskedelmi kamara elnöke. Találkozásunkkor nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk. 1975-ben adtam vissza látogatását. A tenyerén hordott. Egy hét alatt akart nekem visszaadni mindent, amit ő kapott édesanyámtól.
1945 tavaszából nyár lett. Kinőtt a hajam. Szorongva olvastam a Németország szerte felvett listákat azokról, akik életben maradtak. Sehol egy családtag neve. Kezdtem magamat hozzászoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy nem maradt élő hozzátartozóm. De még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy hazamegyek – mert csak úgy tudok meggyőződni arról, ami történt –, és nincs otthon senkim. Legfőképpen azt nem tudtam elképzelni, hogy nincs otthon Gilike. A vele való találkozást mindig is úgy képzeltem el, hogy én már otthon vagyok, várom, és megjön… 1945 nyarán és őszén Dawningnak hívták a hesseni kerület amerikai katonai rendőrségének századosi rangban lévő parancsnokát. Ő írta alá azt a személyi igazolványt is, amelyben az állandó lakásom az auschwitzi koncentrációs tábor, a foglalkozásom pedig volt fegyenc. Ma is ott lóg a stadtallendorfi múzeumunk falán. Mindenki megnézheti. Ennyit az amerikai felfogásról, ami az emberi méltóságot illeti. Tulajdonképpen így is bántak velünk, leszámítva táplálásunkat, amelyre nagy súlyt helyeztek. Dawning nem engedett bennünket haza, azzal az indoklással, hogy otthon oroszok vannak, maradjunk csak Németországban. Végül megfenyegettük, hogy rágyújtjuk a parancsnokságát, ha nem szerez nekünk vagont és nem enged minket haza.
Első személyi igazolványom a felszabadulás után
1945 októberében végre búcsút mondtunk társainknak, akik Németországban maradtak vagy onnan továbbutaztak Izraelbe, Amerikába stb. Én is sírva búcsúztam a Gärtner lányoktól, akik Izraelbe mentek, nem is gondolhattam arra, hogy valaha is látom még őket.
Már megint marhavagonban ültem, lassan zakatoltak alattam a kerekek, hetekig utaztunk, minden állomáson várakoztattak bennünket. A vagonban ünnepeltem huszadik születésnapomat. Magamban. Senki nem tudott róla. Akiknek fontos lett volna, a szüleimnek, családomnak, régen nem éltek. Nem tudtam nem gondolni arra, milyen huszadik születésnapot terveztek nekem, és mi lett belőle. Nagyon vágytam haza, de legalább annyira szerettem volna, ha soha vissza nem érkezem Debrecenbe. Mert addig még lehetett reménykedni. Tudtam, egyszer mégis megérkezem. Akkor szembe kell néznem azzal, ami van.
1945. november 4-én, amikor visszaérkeztem Debrecenbe, ugyanolyan koszos szürke felhőcafatok lógtak az égen, mint 1944. március 19-én, mikor a Wehrmacht megszállta Magyarországot. Ha csak az eget nézem, mintha el sem mentem volna. De le kellett néznem a földre. Ott álltam a debreceni állomáson, minden szétbombázva, kő kövön nem maradt, az egész környék olyan ismeretlen lett, soha nem láttam. Útban a házunkhoz megnéztem a Barna utcában nagybátyám, Tóni házát, a helyén romhalmaz. Dobogó szívvel rohantam tovább.
Elrohantam a házunk előtt, nem ismertem meg.
Már a szomszéd ismerős kapuja elé értem, amikor rájöttem, vissza kell fordulnom, az a felismerhetetlen ház, amelyen túljöttem, az az enyém! Ahogy megálltam az ismerős kapu előtt, tudtam, hogy itt nincs mit keresnem. A ház előtti kertünkből, mely édesanyám büszkesége volt, az ápolt virágágyásokból, a gondosan metszett bukszusokból, a falra futtatott szőlőből semmi nem maradt. A kertet bombatalálat érte. A bombatölcsér ott éktelenkedett a kert sarkában, a kerttel szemlátomást nem törődött senki.
Reszkető kézzel becsengettem.
Idegen férfi jött kaput nyitni. Mondtam, hogy ez a ház az enyém, hazajöttem. Azt mondta, nem érdekli. Most az övék, több mint tizen laknak benne, különböző családok, nekem itt nincs helyem, menjek, ahova akarok.
Most foszlott szét minden reményem.
Most szakadt rám a valóság: egyedül vagyok ezen a világon. Senkim sincs.
A görög tragédia szabályai szerint a végzet mindig beteljesül. A végzetet azonban ki kell érdemelni, emberiség elleni vétkeket, alapbűnöket kell elkövetni, amelyek elborzasztanak mindenkit és gondolkodásra, a végkövetkeztetés levonására kényszerítenek. Én csak álltam saját házam kapujában. Mit követtem el, hogy a görög tragédia szabályai szerint utolért a végzet?
Amit az ember az eszével tud, nem tudja az érzelmeivel. Hogy elvesztettem a szüleimet, tudtam. Belenyugodni ma sem tudok, amikor a természet törvényei szerint már különben is meg kellett volna halniuk. De elvesztésük égbekiáltó módja!!! Gilike gázhalálát sem értelemmel, sem érzelemmel nem éltem túl. Mindig vártam, hogy megjön. 1945 novemberében, alighogy visszaérkeztem Debrecenbe, édesanyám húga, Hédi olvasta egy listában a nevemet, csak az enyémet, ebből tudta, hogy csak én maradtam, értem küldött és érsekújvári azilumába menekített. Nem tudom, hányszor jöttem át onnan Magyarországra, mert úgy éreztem, most azonnal Debrecenbe kell mennem, mert most, most biztosan meg fog érkezni Gilike.
Amikor a rendszerváltás 1989-ben lehetővé tette, hogy maszek lehessek, huszonhatos sorszámmal megkaptam Budapest V. Ker. Tanácsától a külkereskedelmi tevékenység folytatására feljogosító engedélyt. A kilencvenes években egyszer tizenhatezer-hatszáz kézimunkát exportáltam Finnországba. A márkanév Gili volt, a logo egy táncoló copfos kislány. Mert a nevét nem felejti el senki. Ma is azt hiszem, több üzenetet kellene küldenem a világba, mert Gilike él. Csak én nem tudom, hogy hol. Egy szép napon becsenget, és azt mondja: de rég nem láttalak, csináljunk egy ördögkereket!
Németországban voltam 2004-ben, amikor újsághirdetés jelent meg Budapesten: „Keresem Gilike nővérét Debrecenből, Gilike barátnője voltam. Név és ausztráliai telefonszám.” Az üzenetrögzítőmön többen bemondták ezt a hirdetést, mivel tudták, nem vagyok itthon. A név teljesen ismeretlen volt. Az ausztráliai telefonszámról megtudtam, Vágó Marikáról van szó. Gyönyörű szép kislány volt, a nagyszerű Vágó család legkisebb tagja, valóban Gilike kedves barátnője. A zongora meg az asztal alatt volt legkedvesebb tartózkodási helyük, ott pusmogtak. A két család felnőttjeit is a gyerekek hozták össze.
A Vágó család, mint annyi tisztességes jó nevű család, a szocializmus áldozata lett. Marika apját koholt perben lecsukták. Édesanyja idegei felmondták a szolgálatot. Marika nővére rettentő fiatalon, hirtelen halállal hagyta itt kisfiát. Marika maga is börtönben ült. Olyan messze ment
szenvedése színhelyétől, Magyarországtól, amennyire csak tudott. Még a családi és vezetéknevét is megváltoztatta. Nekem a sorstól annyi sem járt ki, hogy találkozzam vele, amikor Magyarországra látogatott. Nincsenek véletlenek.
Gilike Vágó Marival 1940
VÉGE