Perlstein Magda, Heini Kurz és én Találkozás Hete, Stadtallendorf, 1990.
1989-ben Magyarország összes valamirevaló újságjában megjelent egy hirdetés, amelyben Stadtallendorf Magisztrátusa azoknak a jelentkezését kérte, akik a második világháborúban az allendorfi hadiüzemekben dolgoztak.
Mi itt Magyarországon arra voltunk nevelve, hogy felejtsük el saját holokausztunkat, vagy ha erre nem vagyunk képesek, legalább ne beszéljünk róla, de semmi esetre sem nyilvánosan. Minden totalitárius állam berendezkedésében sok a hasonló vonás: holló a hollónak nem vájja ki a szemét, mi meg – mert ki nem szereti a nyugalmát – szófogadóan, opportunista módon hallgattunk.
Legtöbbünkben úgy élt Németország, ahogy 1945-ben elhagytuk. Fasiszta állam, ahol mindenkinket megöltek, kis híján bennünket is, ahol porig aláztak és kínoztak, amire csak lidércnyomásos álmainkban emlékezünk. Amikor elolvastam a hirdetést, bennem is, és volt Häftlingtársaimban is, az volt az első gondolat: mit akarnak tőlünk, még most is!?
Magyarországon élve ugyanis elképzelhetetlen volt az, ami Németországban addigra történt: a németek szembenéztek múltjukkal, volt bátorságuk levonni a következtetéseket, és volt erejük felismerni és beismerni bűneiket. A történelem sokszor produkálta a kollektív bűnösség fogalmát, a németek kifejlesztették ezt magukban. Nagyon irritál. Nincs kollektív bűnösség. A bűnös az, aki a bűnt elköveti. Mint ahogy minden olyan vallás idegen számomra, ahol az ember bűnösként jön a világra. Nekem jónak, szépnek, ártatlannak születik mindenki, és tiszta lappal indul. Rajta múlik, mit vés bele. A felelősség az övé, nem háríthatja másra.
1990-ben, a „Találkozás Hete” alkalmával, egy új Németországgal találkoztam. A mottó: „A MEGBÉKÉLÉS TITKA AZ EMLÉKEZÉS” alázattal felénk nyújtott kéz volt, el kellett fogadni.
Azóta újabb évtizedek teltek el. A mai húsz–harminc éves németek azt mondják: félve gondolok arra, mit követhetett el nagyapám, nagyanyám, mikor annyi idős volt, mint én most! Mikor kérdezik meg ezt a hasonló korú magyar fiatalok?
Az összes német láger felszabadulásának hatvanadik évfordulójára 2005. április 10-én Buchenwaldban és Weimarban emlékezett Németország. Ezerkétszáz volt Häftlinget hívtak meg a második világháborúban németek által megszállt országokból: Lengyelországból, Belgiumból, Hollandiából, Dániából, Oroszországból, Ukrajnából, Magyarországról, Erdélyből stb., de a felszabadító szövetséges hadsereg, és szovjet Vörös Hadsereg képviselői is ott voltak köztünk.
Mindenki képviseletében beszéltek a weimari színházban. A megemlékezés mottója az volt, hogy „A mai német identitás része a második világháború, Auschwitz, a tömegmészárlás, a faji megkülönböztetés.” És hogy „A szovjet Vörös Hadsereg is felszabadítóként működött közre a náci Németország leverésében.”
Nagyon szeretek élni, bízom abban, megélem, amikor a magyar identitás része lesz a négy zsidótörvény (1920, 1938, 1939, 1941), a magyar előholokauszt, vagyis Kamenyec-Podolszk (1941) és a hatszázezer magyart érintő magyar holokauszt, amelyet magyarok hajtottak végre (1944).
Amikor ennek a könyvnek az eredetije Németországban megjelent, nem várt hullámokat vert. Azóta felolvasásokra hívnak, gyakran találkozom középiskolások legfelső osztályával, a 12.-kel, vagyis tizennyolc–tizenkilenc éves gyerekekkel. A német történelemoktatás és a tanárok előkészítő munkája mindig megindít. Missziónak fogom fel ezeket az együttléteket. Ha hívnak, megyek. A gyerekektől pedig köszönőleveleket kapok. Nem tudok nem gondolni arra, vajon mikor hívnak magyar iskolába? Vajon melyik iskola legfelső osztályos, majdnem felnőtt gyerekei tesznek fel megszámlálhatatlan kérdést, és fejezik ki együttérzésüket?
Pedig már régóta nemcsak arról van szó, mi történt hetven-nyolcvan évvel ezelőtt. Akkor Európában német Wehrmacht-csizmában járt a halál és fél Európa állandó rettegésben élt. A félelem elárasztotta Európát, ha összefolyt volna a mi családunk, a magyar zsidók, az európai, németek által megszállott területeken élő zsidók, nem zsidók, cigányok és más üldözöttek félelme, elsüllyedt volna benne a világ.
Erről is kell beszélni, de ez ma már nem elég. A szenvedés mindig értelmetlen. Nincs olyan szenvedés, pláne nem történelem okozta, amelyikre azt lehet mondani: értelme volt, mert… Ezért érzem borzasztónak, hogy én sem tudom átadni a saját szörnyűséges élményeimet úgy, hogy az is érezze, aki nem élte át. A tapasztalás meggyőző. Fennáll annak a veszélye, hogy tapasztalás híján bármi újra megismétlődhet, mint ahogy a világ különböző részein számos példát láthatunk erre, csak szét kell nézni. Mert amíg faji megkülönböztetés van – nyíltan, vagy szőnyeg alá söpörve
–, amíg tere van a gyűlöletnek, lenézésnek, megvetésnek, addig mindig fennáll a tömegmészárlás veszélye. Nem csak veszélye, ténye is. Gondoljunk csak a múlt század végére, pedig hol volt már akkor a második világháború? És mi történik napjainkban?
Németországban komolyan veszik a fasizmus újjászületésének lehetőségét. Őszintén küzdenek ellene.
És nálunk?
Ahogy ebből az írásból is kitűnik, menthetetlenül, bárgyún optimista vagyok. Az unokáim szemében nincs félelem. Soha ne is legyen. Talán nekik, Marcinak, Zsófinak, Mihálynak, Lucának, valamint korosztályuknak sikerül majd jobb világot teremteniük, mint amilyen a mi generációnktól kitellett.