Fahidi Éva Budapest belvárosában él, emlékezete kristálytiszta, kifejezésmódja borotvaéles. Alig múlt tizennyolc éves, amikor 1944. június 27-én szülővárosában, a kelet-magyarországi Debrecenben marhavagonba préselték és Auschwitzba deportálták. Szűk családjának tagjait egyedül ő élte túl. Ha számba vesszük nagybátyjait, nagynénjeit, unokanővéreit és -fivéreit, úgy ötvenen estek a holokauszt áldozatául.
„Aki megjárta Auschwitzot – írja sajátságos fanyar hangján –, annak két élete van: egy Auschwitz előtti és egy Auschwitz utáni.” Ez adja meg e könyv különlegességét. A szerző nem választja el életének ezt, az időtartamát tekintve rövid részletét, amelyet egyedül az üldöztetés határozott meg, és amely apró, életfontosságú játékterektől eltekintve a német faji politika tárgyává lett, életútjának egyéb időszakaitól. A normálisnak tekintett védettség az „azelőtt”, minden egyéb az
„azután”. Fahidi Éva nem kronologikus sorrendben mesél. „Igaztörténetei”-nek meggyőzőereje és nyomatékossága abban rejlik, hogy látszólag, formálisan nézve nem szisztematikusan beszél, hanem a tárgyhoz tartozóan, szinte ugrálva von mindig párhuzamot.
Hogy egy példát mondjak: Auschwitz realitását Fahidi Éva 2004. július 1-jének perspektívájából írja meg, amikor a mai emlékhelyet meglátogatta. Ezen a napon érkezett ötvenkilenc évvel azelőtt Birkenauba. Zavartan kérdezi: „Hová veszett a »mi« Birkenaunk, ahol össze voltunk zsúfolva, mozdulni sem tudtunk, mert minden lépésünknél összeütköztünk valakivel? Hová lett a nehéz, égő hullák bűzétől terhes levegő, hová lett az Aufseherinek állandó üvöltözése, a kommandók, transzportok, teherautók szakadatlan jövés-menése?”
Aki ma meglátogatja az Auschwitzi Múzeumot, és nagyobb körsétát tesz Birkenau területén, nemegy helyen ijedten találkozik csontmaradványokkal, amelyeket az eső még ma is kimos a földből. Mégis, a mai látogató távolról sem tud reális képet kapni arról, ami ott volt: a megaláztatásról, éhezésről, szomjazásról, latrinákról és a halál állandó jelenlétéről. Azt írja erről Fahidi Éva: „Ahol akkor egy árva fűszál sem tudott a Lagerstrasse és az Appelplatz kövei között kinőni, ott ma a természet uralkodik.”
A szerző tizenegy éves kishúgát, Gilit (Ágnes) még a megérkezés napján megölték a gázkamrában, és hulláját, mint annyi százezerét az úgynevezett magyar transzportból, még aznap elhamvasztották. Ugyanez a sors jutott ki anyjának, a harminckilenc éves Irmának is. Csak egy pillanatig habozott, hogy ne hagyja egyedül gyermekét, a „szelektálást” végző SS-orvosoknak ez elég volt ahhoz, hogy eldöntsék: a válás lelki fájdalmának esetleg megnyilvánuló következményei helyett haljon meg inkább azonnal, és ne váljon belőle kényszermunkás. A negyvenkilenc éves apa, Fahidi Dezső fakereskedő a „megsemmisítés munkával” áldozata lett, a szenvedéseket csak néhány hétig bírta ki.
Így tűnt el a polgári Fahidi család Debrecenből. Zsidók voltak, otthon németül beszéltek, de öntudatos magyarok voltak. Még ma is érződik a család hazaszeretete, amikor a szerző a trianoni békeszerződés igazságtalanságáról szól. A Fahidi lányok zárdába jártak iskolába, zongorázni
tanultak, teniszeztek. Jóllehet a félig parlamentárisan, félig önkényuralmi módszerekkel kormányzott Magyarországon 1938 óta kemény zsidóellenes törvényeket hoztak és alkalmaztak, az országban élő legtöbb zsidó – mint a szerző családja is – úgy érezte, hogy „a biztonság és béke szigetén él, nem pedig egy országban, amely német megszállás előtt áll”. A család tekintélynek örvendett, a lányok pedig egy olyan iskolába jártak, ahol az egyre erősödő zsidóüldözést nem említették, hanem „elegánsan átsiklottak felette”.
Hathetes auschwitzi tartózkodás után Fahidi Évát az egyik buchenwaldi külső lágerbe, a hesseni Allendorf közelében lévő „Münchmühle” nevű munkatáborba deportálták, ezer zsidó magyar társával együtt. A megmenekülésben fontos szerepet játszott a tartózkodási hely megváltoztatása, még akkor is, ha Allendorfban védőeszköz nélkül, erősen mérgező anyagokkal, rabszolgaként kellett dolgozni a hadiiparban. Akadt a német fegyőrök között olyan, aki együttérzést mutatott, vagy legalább nem volt szadista. Bármilyen borzalmas volt is a münchmühlei fogság és a kényszermunka, az auschwitzi haláltáborral összevetve mindenképpen kedvezőbbek voltak a feltételek. És szerencse is kellett. Fahidi Évának és társainak azért volt szerencséjük, mert minden erejükkel emberi méltóságuk megőrzésére törekedtek. Betartották a személyes higiénia szabályait, költeményeket idéztek, és a legnagyobb szükség idején szolidárisak voltak egymás iránt, segítséget nyújtottak egymásnak. „Nem hagytuk magunkat demoralizálni.” Ez azonban kevés lett volna, ha 1945. március 31-én nem szabadítja fel őket az amerikai hadsereg.
Fahidi Éva a példa nélküli tömegirtásról, a holokausztról mesél olyan módon, ahogy azt a történész nem képes megtenni. A történész rideg pontossággal beszámol az államilag irányított megsemmisítő gépezet megszámlálhatatlan névtelen áldozatáról. A szerző „Igaz történetei” nyomán feltámad az a világ, amelynek kiirtása a „végső megoldás” célja volt. Fahidi Éva meleg együttérzéssel ábrázol olyan személyeket – emberi gyengéikkel és erősségeikkel, szokásaikkal és szeretetre méltó tulajdonságaikkal együtt –, akiknek meg kellett halniuk, csak azért, mert zsidók voltak. A lágerben még arról álmodozott Fahidi Éva, hogy újra látja szüleit és húgát. De a felszabadulás után tudomásul kellett vennie azt, amit még évek múltán sem tud felfogni: „a könyörtelen valóságot”.
Az Aly családi név arra a török ősre utal, aki évszázadokkal ezelőtt alapított családot Németországban – egyik legnépszerűbb történész ma hazájában. 1947-ben, Heidelbergben született, a frankfurti Fritz Bauerről nevezett egyetem vendégtanára, számos útmutatónak is mondható könyv és publikáció szerzője.
A berlini Művészetek Akadémiája Heinrich Mann-kitüntetéssel, az Erinnern Alapítvány Marion Samuel-kitüntetéssel ismerte el és jutalmazta tevékenységét és műveit.
Írásaiban a náci Németország történelmét, szociálpolitikáját, rablógazdálkodását boncolja, ennek a korszaknak egyik legképzettebb ismerőjeként. Ez évben jelent meg magyar fordításban
„Az utolsó fejezet” című, Christian Gerlach történésszel közösen írott műve, amely páratlan a
Magyarország náci megszállásáról írott könyvek között: rámutat az egész magyar társadalom felelősségére és – kevés kivétellel – részvételére a magyar holokauszt megtörténtében.