Aki megjárta Auschwitzot, annak két élete van: egy Auschwitz előtt és egy Auschwitz után.
Az ember Auschwitz utáni életében, bármilyen hosszú is, minden pillanatában, zsigereiben és lelke minden rejtett zugában, ha el akarja nyomni, ha beszélni akar róla, ott van a háttérben: Auschwitz.
Sok évtizedes szorongás, habozás és készülődés után végre 2003. július 1-jén Auschwitz- Birkenauba utaztam, pontosan ötvenkilenc évvel azután, hogy 1944. július elsejének hajnalán Birkenauba érkeztem. Egyedül akartam szembenézni mindazzal, amire emlékeztem. Úgy is mondhatnám, hogy hazamentem Birkenauba. Ha primitív törzsek tagjai magukkal viszik őseik csontját, mert ott érzik magukat otthon, ahol együtt vannak halottaik földi maradványaival, ha ott van az ember gyökere, ahol halottai fekszenek a temetőben, akkor nekem soha nem lett volna szabad eljönnöm Birkenauból.
Nem csak legszűkebb családom hamvait borították ott a mocsárba, de ha összeszámolom a nagycsalád veszteségét, nem vagyok messze az ötventől. Nemegyszer jutott eszembe, hogy cserbenhagytam őket, nekem is ott a helyem köztük, hamuként, a mocsárban.
Féltem ettől a találkozástól. A találkozástól a jól ismert tájjal, a mocsárral, a barakkrengeteggel, a villamos árammal telített, tüskésdróttal szegélyezett kerítésekkel, a lágert körülvevő galambdúcokkal, amelyekből az őrség leselkedett ránk szüntelenül, a kietlen környezettel, ahol egy fűszálnak nem volt maradása, mert naponta több tízezer láb taposta ki.
De soha nem voltam itt. Arra gondoltam, hogy ha nekem, aki itt éltem meg a legmegrázóbb eseményeket, amelyek egész sorsomat befolyásolják és lidércnyomásként ülik meg a lelkemet amíg élek, ennyire nem mond semmit ez a helyszín és nem adja vissza azt, ami itt valóban történt, akkor egy „outsidernek” mit tud nyújtani?
Féltem, hogy újra át kell élnem azt a feszültséggel terhes, ordítással, kíméletlenséggel, kosszal, bűzzel, zsúfoltsággal, éhezéssel, szomjazással, másodpercenkénti megaláztatással teli légkört, azt a megmagyarázhatatlan rossz érzést, amelyet a bizonytalanság, az esetlegesség, a céltalanság vált ki az emberből, mindazt, amit nekem Birkenau jelent. A találkozás megdöbbentő volt. Amit láttam, nem érintett meg. Auschwitzból turistaparadicsom lett, egy minősíthetetlenül rossz orosz filmmel, amely inkább elfedi, mint feltárja azt, ami ott volt.
Birkenauban a levegő kellemes és tiszta volt, a táj teljesen ismeretlenné vált, langyos szellővel fogadott a zöld fűvel gazdagon borított rét. Nyugalmat árasztott, a fűből vadvirágok kacsingattak rám, béke és nyugalom honolt mindenütt. A nyájat kerestem szememmel, a furulyázó bojtárgyerekkel, mert ez illett volna ebbe az idilli tájba, de helyette furcsa formájú kéményerdőt találtam: a hajdani barakkokon végigfutó és kéményben végződő fűtés maradványait.
Hová lett a Lagerstrasse, az Appelplatz? A tájkép egyik végén, mint egy barokk kertben, romok: a felrobbantott krematórium omladéka. Számomra megmagyarázhatatlan, hogy nincs a felrobbantott krematóriumok előtt egy kőtábla magyar nyelvű szöveggel is, amely tudtára adná az egész világnak, hogy ezekben a krematóriumokban 1944 áprilisától kezdve rekordidő, ötvenhét nap alatt, a legújabb adatok szerint háromszáznegyvenezer zsidó magyart égettek el, nemre és korra való tekintet nélkül. Ami késik, nem múlik. Bízom abban, hogy ott leszek, amikor ezt a kőtáblát
felavatják.
De hogyan lehet ma elmondani, elmagyarázni, megmutatni, éreztetni, átadni azt, ami Auschwitzban, Birkenauban hetvenöt évvel ezelőtt történt?
Hányan élünk még ma, akik emlékezni tudunk? Naponta halnak meg közülünk, a legfiatalabb is túl van a kilencvenen.
Az én emlékeim is, mint mindannyiunkéi, kitörölhetetlenek és évtizedekig kellett minden energiámat arra fordítanom, hogy ha van a tudatalatti alatt még néhány réteg, a legmélyebb alá kényszerítsem őket.
Ki emlékszik még velem együtt a levegőben szinte tapintható, állandó feszültségre, amelyben nem lehetett tudni, milyen katasztrófa történik a következő pillanatban? Kinek van még a fülében az örökös üvöltözés? Auschwitzban nem beszéltek. A Kápók, a Blockältesték, akiket a régebbi foglyok közül választottak ki barakkparancsnoknak, a Stubendiensték vagyis a szobaszolhák, az SS-legénység, az őrség, de még a teherautósofőrök is csak egy módon tudtak megnyilvánulni: ordítozva.
Ki emlékszik még a zsúfoltságra, amelyben egy métert sem lehet úgy menni, hogy valakibe bele ne ütközzek? A hajnalban és este, órákon át tartó Appelekre, fogolyszámlálásra? A hegyes bazaltkővel kirakott Lagerstrasséra, amelyen égnek nyújtott karral térdeltünk, ha nem stimmel az Appel, és addig, amíg meg nem lelték a „bűnöst”, aki lányát vagy anyját találta meg a másik lágerben, és átment hozzá, és amíg mindkettőt agyon nem verték a szemünk láttára.
Ki emlékszik még a mocsárra, mint egyetlen hozzáférhető vízforrásra, amely csak azért van ott, hogy még jobban szenvedjünk, mert koszos, bűzös és fertőzött, és nem lehet inni belőle? Ki mondja meg, hogyan lehetett kibírni, hogy a július-augusztusi hőségben, amikor a tűző napon kellett ülnünk naphosszat, mert a barakk csak alvásra szolgált, nem ittunk belőle?
Ki emlékszik még a lajtra és arra a sofőrre, aki megtöltötte? Valamikor, amikor a mi lágerünket, a BllB-t építették, elhelyeztek benne egy víztárolót, amelyet talán száz emberre méreteztek. Ezt a tárolót naponta feltöltötték. Akkor azonban több tízezren éltünk a lágerben, vizünk nem volt, és a sofőr, aki a vizet hozta, korbáccsal ütötte-verte a szomjazó tömeget, amikor megvadult csordaként rohantunk a lajthoz. Legkedvesebb szórakozása az volt, hogy kiüsse a vizet azok kezéből, akiknek valami csoda folytán sikerült edényüket belemártani a lajtba.
Ki emlékszik még az örökké nehéz levegőre, a blokkunktól nem messze füstölgő kéményekre, és amikor Kápóinktól azt kérdezzük, hol vannak azok a családtagjaink, akik nincsenek itt velünk, röhögve mutatnak a füstre, és azt mondják: ott!!! De mi nem hiszünk nekik, azt mondjuk, miért ilyen kegyetlenek, miért mondanak nekünk lehetetlen dolgokat, miért akarnak nekünk a Kápók még külön szenvedést okozni!?!
Emlékszem Sosankára, Blockältesténkre, aki öt testvérével 1942 telén érkezett Csehszlovákiából Auschwitzba, amikor blokkjaink helyén nem volt még semmi, csak hó, hó és hó,
körülöttük a kutyák, és a távolban az SS-barakkok. Ők kezdték a tábort építeni. A hóban dolgoztak, hónapokig csak hóval tudtak mosakodni, és sehol nem tudtak megmelegedni. A hat testvérből egyedül ő maradt életben.
Ma már tudom, miért mutogatta nekünk a füstöt. Ember maradhatott-e az, aki csak egyetlen napot is töltött Auschwitzban? És milyen ember lett abból, aki eltemette öt testvérét, és elmondhatatlan fizikai szenvedés, megaláztatás és egy életen át nyomasztó gaztettek árán életben maradt? Mert Auschwitzban életeken és hullákon kellett átgázolni ahhoz, hogy éveken át életben lehessen maradni, de közben embernek megmaradni nem lehetett. Ki emlékszik még arra a Blockältestére, aki naphosszat a barakkja ajtajában állt és tébolyultan ordította: Én politikai fogoly vagyok! Én politikai vagyok! – mert így akartra magát kiemelni az őt körülvevő nyomorult tömegből, de nem auschwitzi szemmel nézve is olyan kövér volt, mint egy disznó, mivel elzabálta a foglyok elől a fejadagjukat. Azt nem szégyenlette.
Ki emlékszik még a Revierre, a tábori kórházra, amely két blokkal volt odébb az enyémtől, ahová minden Appel alkalmával pokrócban hozták a hullákat? Boldogan fedeztem fel egy napon, hogy Horváth Kató néni, debreceni gyermekorvosunk is ott van a kórházban, orvosi minőségben. Nagyon szerettük Kató nénit, kedves, aranyos teremtés volt. Bennünket, gyerekeket, ha betegek voltunk, felnőtt számba vett, mindig elmagyarázta, hogy mi bajunk van, hogyan kell ellene küzdenünk. Ha szúrni kellett, előre megmondta, hogy fájni fog egy kicsit, de ettől gyógyulunk meg.
Biztonságérzetet adott, hogy Kató néni ott van tőlem kétbarakknyi távolságra. Amikor azonban engem is elért a járványos dizentéria, és rohantam hozzá a Revierbe, üvöltve dobott ki onnan, és amikor már kipenderített, akkor is azt ordította utánam, hogy meg ne lássalak itt még egyszer, mert kipofozlak innen!!! Azt hittem megbolondult, pedig csak menteni akart.
Ki emlékszik még az ételosztásra? Az edényre, amelyet a deportáltak csomagjaiból szedtek ki. Egy edény egy ötös sor tulajdonát képezte. Egy lábasból, egy fazékból vagy egy csajkából ettünk öten, természetesen evőeszköz és mosogatási lehetőség nélkül. Kupacokban klórmész volt szétszórva lágerünk egész területén, ezt használtuk mosogatás helyett, víz nélkül, mert az nem volt. Még ma is, ha megérzem a klór szagát – sajnos, ha kifolyik egy kádnyi víz, árad belőle a klórszag –, rögtön Auschwitzban vagyok.
Ki emlékszik az utolérhetetlen auschwitzi konyha remekeire? Reggel valamiféle löttyöt kaptunk a közös csajkánkba, amelyet kávénak csúfoltak, és amelyet úgy ittunk meg, hogy először mindenki két kortyot ivott, aztán talán még két kortyot, és ha még maradt valami a löttyből, jutott mindenkinek még egy korty. Mi még nem voltunk átitatva az auschwitzi farkastörvényekkel, mi azért számoltuk a kortyokat, hogy mindenkinek egyformán jusson.
Mindenki, aki Auschwitzban volt, emlékszik az auschwitzi recept szerint készült Dörrgemüsére. Polgári körülmények között, szárított hozzávalókból előállított ízletes főzelékről van szó. Auschwitzban nem lehetett tudni, mi van a kondérban, valóban fű, fa, virág, falevél és ismeretlen eredetű hozzávalók ehetetlen elegyét kaptuk enni. De addig beszéltünk egymásnak, hogy erősnek és egészségesnek kell maradnunk, amíg egymásba nem diktáltuk csajkánk tartalmát. Volt azonban egy étel, amelyet a legnagyobb megerőltetés árán sem tudtam lenyelni: az édes kását. Ma sem tudom, milyen módon és miből lehetett előállítani. Olyan édes volt, hogy egy falat után émelyegni kezdtem tőle, és akármilyen éhes voltam, nem tudtam lenyelni.
Senki, aki Auschwitzban volt, nem tudja elfelejteni a küblit. Külön megaláztatásunk módszeres eszközévé vált, mert a buzgó magyar hatóságok jóvoltából nem egészen két hónap alatt Auschwitzba zúdított négyszázharminchétezer ember fogadására a tábor nem volt felkészülve.
Az eredeti építési tervek tanulmányozására nem volt módom, azt azonban tapasztaltam, hogy a gondosan megtervezett halálgyár zökkenőmentes működése – az időtényező figyelembevételével – tizedennyi emberrel lett volna a „project”-nek megfelelően ideális. Mi azonban legalább tízszer annyian voltunk, és ennek következtében tízszer kevesebb latrina volt a kelleténél.
Így lépett működésbe a kübli. Úgy is mondhatnám, a kübli volt az előlatrina, vagy úgy is, hogy minden teli küblinek el kellett jutnia a latrinába. Az előbb említett számbeli túltelítettség folytán kübliből sem volt elég, és hozzátartozik az auschwitzi tájképhez, hogy a kübli soha nem volt üres, mondhatnám úgy is, hogy a kübli mindig tele volt. Ahhoz, hogy használni lehessen, ki kellett üríteni. Tehát fel kellet emelni, ami a gravitáció törvényei folytán azzal járt, hogy tartalma a legnagyobb elővigyázat mellett is kiloccsant: rá a kezünkre, lábunkra, ruhánkra. Aztán, a latrinához érvén a küblivel, enyhén meg kellett billenteni, hogy a tartalom befolyhasson a helyére, ami elkerülhetetlenül azzal járt, hogy ismét találkozni kellet a kübli tartalmával, amely megint ráfolyt a kezünkre, lábunkra, ruhánkra. Víz, szappan, törülköző nem létezett Auschwitzban.
A szenvedést és megaláztatást nem lehet, és nem akarom elfelejteni, sem én, sem a társaim.
Mindenkihez szerettei állnak legközelebb, akik őszinte érdeklődéssel kérdeznek, nemegyszer magukban hordozva a másodgenerációk lelki betegségeit és torzulásait. És van őszinte érdeklődés azok részéről is, akik személyükben nem érintettek, csak magyarázatot szeretnének találni arra, ami megmagyarázhatatlan. De hogyan lehet átadni még legközelebbi szerető hozzátartozónknak is a „mi” Auschwitzunkat, az „én” Birkenaumat, ha nem voltak akkor ott, amikor én?!? Ott, ahol egyetlen fűszál nem tudott megmaradni, ott, ahol hegyes, szürke kövek jelezték a Lagerstrassét, ott, ahol Appelt álltunk ájulásig, most a természet uralkodik.
Emlékeinket az igazi Auschwitzról, az igazi Birkenauról, mindörökre benőtte a fű.
Auschwitz-Birkenau - 2003. július 1.