Fahidy Adolf (Ábrahám) atyai nagyapám, hetvenhét éves korában, 1937ben, Kassán
Nagybátyám, Fahidi Miklós kassai körorvos kapta családunktól 1939-ben azt a megbízást, hogy szerezze be a család származására vonatkozó okmányokat.
A háború folyamán az okmánymásolatok egy része elveszett, kisebb részük Miklós bátyám gondoskodása folytán megmaradt. Amikor azonban, a háború befejeztekor, a 40-es évek közepén a hiányzó iratokat pótolni akartuk, kitűnt, hogy erre már soha többet nem lesz mód: a zsidó hitközségi anyakönyveket Magyarország német megszállásakor és utána, egyszer s mindenkorra megsemmisítették.
Az okmányok eredetijét 1939-től kezdődően különböző hatóságoknak kellett beküldenünk annak bizonyítására, hogy mi, Fahídy/Fahidiak már 1848 előtt itt éltünk Magyarországon, és hogy magyar állampolgárok vagyunk. Az egyértelműen kiderült, hogy őseinket, amíg vissza tudtuk őket keresni, mindig is Fahidynak hívták hol i-vel, hol y-nal írva, de nem voltunk Feigenbaumok vagy Fuchsok, nevünk nem magyarosított, mint olyan sok zsidó név esetében. Az is kiderült, hogy minden általam ismert Fahidi Fehérgyarmatról és környékéről származik. Akárhová is sodort belőlünk a sors egy-egy tagot, mindnyájan egy tőről származunk, és rokonok vagyunk.
Akkor – legalábbis mi – nem tudtuk, hogy létezik Kamenyec–Podolszk.
Szeretünk Magyarország európai szereplésére hivatkozni, minden évszázadban találunk büszkeségre okot adó cselekményeket. Ez így is van. Azzal azonban még tartozik nekünk a magyar történelemkutatás, hogy a szégyenteljes és szörnyű események „prelúdiuma” miért nálunk születik?
Mint ahogy szorgalmas kiscserkészünk, Teleki Pál mindennapi jótettei között megszavaztatta a magyar parlamenttel a huszadik század első zsidótörvényét 1920-ban, mintegy példát mutatva Hitlernek, aki akkor még sehol sem volt az európai történelem palettáján, úgy előjátékként a magyar holokauszthoz, mi már 1941 augusztusában deportáltunk Magyarországról és megsemmisíttettünk tizennyolcezer zsidót Kamenyec-Podolszkban.
Néhány évvel ezelőtt, amikor a Claims Conference megbízásából mintegy háromezer sorstörténetet fordítottam németre, borzadva olvastam néhány túlélő vallomását. A túlélők kivétel nélkül magyar állampolgárságú nők voltak.
Lengyelország 1939-es német megszállása után nemcsak teljes lengyel katonai egységeket fogadott be a magyar kormány, hanem lengyel zsidók is átszöktek Magyarországra. A magyar hatóságok egy ideig szemet hunytak efelett. E jövevények egy része benősült magyar zsidó családokba, olyanokba is, mint amilyen a miénk volt, melyeknek neve akár már százötven éve szerepelt, ha másutt nem, a magyarországi zsidó anyakönyvekben. De nem csak róluk volt szó, praktikusan minden zsidóról, aki nem tudta állampolgárságát igazolni, egyszerűen csak azért, mert nem tartotta fontosnak beszerezni az okmányokat. Családja élhetett már akár száz éve is itt, ha nem volt papírja, jöttmentnek számított.
Szeretek belebújni más bőrébe és más szemén keresztül nézni kifelé a világba. Igazán megérteni csak azt lehet, akinek a sorsát az ember maga is átélte.
Tudom, milyen gyökér nélkül lengedezni a világban, mint a szélfútta szalmaszál, minden kapaszkodó nélkül. Tudom, milyen, amikor senki nincs e kerek nagyvilágon, aki azt a képzetet keltené, hogy szüksége van rám. Tudom, milyen, amikor el is tűnhetek, senki nem veszi észre. Így érezhettek azok a szerencsétlen lengyel zsidók, akik valószínűleg elképesztő nehézségek árán, át tudtak szökni a németek megszállta Lengyelországból. Magyarországon befogadó közösségre, családra, valószínűleg még szerető feleségre is találtak. Magyar állampolgárok azonban nem voltak, és nem is váltak magyar állampolgárrá azáltal, hogy százszázötven éve Magyarországon gyökeret vert családok tagjai lettek.
Nem.
A KEOK, a Belügyminisztérium Külföldieket Ellenőrző Országos Központja tartotta nyilván őket.
Mi döntötte el, hogy mikor toloncolták ki őket? Azon a napon, amikor váratlanul értük mentek, többnyire 1941 augusztusában – ki rendőrökre, ki katonákra emlékezik –, elvitték velük együtt feleségüket, gyerekeiket, apósukat, anyósukat, ezek minden rokonát, akivel csak egy háztartásban éltek, tekintet nélkül arra, hogy a befogadó család tagjai mind évtizedek óta magyar állampolgárok voltak. De ez vonatkozott azokra a zsidó családokra is, amelyek itt éltek, szintén évtizedek óta, de nem volt papírjuk. Kamenyec-Podolszkba, a németek által megszállt Lengyelországba vitték őket, ahol német kivégzőosztagok vártak rájuk, különleges kegyetlenséggel végig nézették az apákkal, ahogy fejbe verik gyerekeiket, vagy a gyerekekkel, ahogy megölik apáikat. Csak nők vallomásaival találkoztam, akiket magyar honvédek szöktettek vissza Magyarországra.
Mi, Fahidy/Fahidiak tehát 1939-ben bizonyítottuk, hogy József, vagy Mózes nevű, fuvaros ősünk Magyartarpán, valószínűleg 1825-ben, előttem pont száz esztendővel látva meg a napvilágot, unokaöccse volt egy legalább huszonöt évvel korábban született Fahidi Izsáknak, akinek órásmesterség volt a becsületes foglalkozása, és aki magához vette József/Mózesünket, amikor az árvaságra jutott. Fahidi József Mózes ősünk ragadványneve ezért lett „Órás József”. Az „okmány”, így visszafelé nézve nevetségessé, de mindenképpen pikánssá válik azáltal, hogy az emlékező Blau Izráél tarpai lakos nyolcvankét éves zsidó honpolgár vallomását a nagyra becsült Magyar Királyi Hatóságok, a múlt század gondterhes negyvenes éveinek elején, hivatalos nyilatkozatként elfogadták.
Nekem Fahídy Ábrahám/Adolf nagyapám volt a legöregebb Fahidi.
Nem tudott hozzám férkőzni és nagyon riasztott. Soha nem simogatta meg a fejemet, nem ültetett az ölébe, nem mesélt nekem mesét.
Nem szerettem. Már csak azért sem, mert magától adódóan összehasonlítottam másik, anyai nagyapámmal, Weisz Alfréddal, akiért rajongtam, unokai mivoltomban ő volt számomra egyike a legvonzóbb, legérdekesebb embereknek.
Amikor megismertem Fahídy Ábrahámot, már Adolfnak hívták, mentségére szolgáljon, hogy amikor a múlt század elején túl zsidósnak talált, nekem gyönyörűen hangzó bibliai Ábrahám nevét feladta az Adolfért, még nem tudhatta, hogy ez a név milyen kompromittáló jövendőnek néz elébe. Akkor már Kassán volt jó nevű szabómester, de pályafutását Fehérgyarmaton kezdte, ott vette feleségül nagyanyámat, Retek Fánit, ott nemzett vele nyolc fiút és két lányt:
Fahídy Adolf engem inkább egy aszkétára emlékeztetett, mint egy szabóra. Mélyen ülő szürke szeme szigorúan, egy kissé csodálkozva nézett a világba. Csak zárójelben mondom el, hogy nekem az igazi szabó Molnár Jóska volt Debrecenben, majd Pesten. Tizennyolc éves koromban ő varrta nekem az első nagylányos kabátot, és megszámlálhatatlan kosztümmel, kabáttal örvendeztetett meg nyolcvanöt éves koráig, amíg aktív volt. Művésze volt a mesterségének. Ha próbáltunk, és igazítani valót talált egy vállon vagy galléron, felállt egy kis sámlira, hogy felérjen.
Fahídy Adolf vékonycsontú volt és magas. Rám hagyta kezét, mélyen ülő szürke szemét, a varrótű és minden manuális foglalkozás megbecsülését és szeretetét.
Adolf mélyen és meggyőződéssel volt vallásos. Egy évben egyszer jött hozzánk. Nagy cirkusz előzte meg jövetelét, felforgatta szokásos életrendünket. Mi évente több disznót vágtunk, a tréfl konyha állandó bűnözésében éltünk, nagyapám szent kóser gyomrába azonban a mi konyhánkból még egy falatocska étel sem kerülhetett.
A nagypapa szent kóser ételét tehát valahonnan ugyancsak szent kóser helyről hozatni kellett. Ez nem is volt olyan egyszerű, mert ehhez kétféle edény szükségeltetett – külön húsos és külön tejes, és e kétféle edény két külön helyen tároltatott, mosogattatott, és e tárolóhelyek is minden esztendőben kóserrá tétettek édesanyám maliciózus megjegyzéseinek kíséretében, melyek, becsületére legyen mondva, nem édesapám jelenlétében hangzottak el.
Szóval eljött a mindenéves nagyatyai látogatás ideje, nyár elején, amikor kertünkben a lilaakáclugas teljes díszében pompázott, azon célból, hogy nagyapám ott végezze reggeli imádságát. Nagyon idegenek voltak nekem az imádkozáshoz szükséges kellékek, és maga az imádkozás módja is félelmet keltett bennem.
Később, amikor már nagyobb kislány voltam, és felfedeztem, hogy nagyapám épphogy befejezte davenolását, rögtön felhajtotta az igencsak a közelben elhelyezett, kupicányi jóféle kisüsti eperpálinkáját, az a szentségtörő kétely támadt bennem, hogy nem ennek érdekében kellett-e úgy sietni azzal az imádkozással??? És egy kicsit csak megmelegedett a szívem Adolf irányába.
Még később, amikor már felnőtt lettem, tisztelettel gondoltam vissza Adolf imáira. Akkor már azt is tudtam, hogy akinek hite van, rózsaszirmokkal telehintett úton járja végig az életét, mindent, ami történik vele, meg tud magának magyarázni, minden szenvedésének értelme van, minden veszteségéért kárpótolja egy életen át és még azon is túl a HIT. Akinek hite van, az boldog, csak irigyelni lehet.
Ahhoz, hogy Adolfot nem igazán kedveltem, hozzájárult az is, hogy kedves fámat, amelyik a szobám ablakát árnyékolta be, minden évben ócsárolta, és nem unta örökké elmondani, hogy ki kell vágni. A szemzésnél ugyanis Janatka bácsi szomszédunk, császári és királyi kertészünk, a biztonság okán két rügyet is oltott a magoncba: egyik oldalába cseresznyét, a másikba meggyet. Ez csak akkor derült ki, amikor a csemetét az ablakom alá elültették, és akkora fácskává nőtt, hogy virágzott és termést is hozott. Pompás fa volt, csak nekem volt olyan fám, amely cseresznyét is tudott teremni, meg meggyet is! Amellett olyan kedvesen tartotta lábam alá az ágait, hogy könnyedén fel tudtam rá mászni, és még házat is tudtam az ágai közé építeni! Ebben a házban remekül lehetett olvasni! És ezt a csodafát akarta Adolf kivágatni, mert az ő istene csak olyan fát tudott, amelyen egyféle gyümölcs terem, és amelyik szerinte nem ilyen, az természetellenes, és pusztulnia kell. Kik és mi mindent pusztítottak már el ezen a világon Isten szent nevében???
Fahídy Ábrahám/Adolf modern lélek volt, fogékony mindenre, ami új, hiszen asszimilációs törekvéseit bizonyítandó változtatta meg a keresztnevét is. Büszke volt arra, hogy Kassán az összes iparos közül az ő műhelye volt az első, ahová a villanyt bevezették, hogy tanoncainak, segédeinek nem kellett gyertya, petróleumlámpa vagy olajmécses gyenge fénye mellett vakoskodniuk. Modernizációs törekvéseinek azonban – mint olyan sok földi dolognak – megvoltak a maguk határai. Amikor szeretett ötödik fia, Dezső, édesapám, 1936-ban úgy döntött, hogy folytatja apja asszimilációs törekvéseit, elhagyja ősei hitét, és felveszi a szent keresztséget római katolikussá válva családjával együtt, Adolf mély gyászba esett, mert ez több volt annál, mint ami asszimilációs törekvéseibe belefért. Ősi szokás szerint megszaggatta ruháit, hamut szórt fejére, szívében eltemetett, meggyászolt és kitagadott bennünket, sosem bocsátott meg nekünk.
Sok évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy édesapám cselekedeteit kritika alá mertem volt vonni. A neki „Fel Nem Tett Kérdések” listáját vezeti az a késői érdeklődés, hogy vajon miért tette?
Pontosabban, hogyan lehetett a sok eszével olyan naiv, hogy bármit is remélni mert a kikeresztelkedéstől. Tudom, hogy bennünket akart menteni. Tudom, milyen nehéz az embernek saját magát vállalnia, amikor az egész világ
körülötte azt harsogja, hogy vállalhatatlan! De az ember mégis az, ami: önmaga. Ezt pedig vállalnia kell, minden körülmények között.
Engem buzgó katolikusnak neveltek tizenegy éves koromtól, ami csak zavart okozott a lelkemben. Nem voltunk vallásos zsidók, és egyszerre, katolikusként, dogmákkal kellett szembenéznem. Engem addig arra tanítottak, hogy mindennek, amit nem értek, a végére kell járni, amíg meg nem találom a magyarázatát. A dogmákra nincs magyarázat. Hinni csak abban tudok, amit megértek. Így hát, ha vallásos nem is, de öntudatos zsidó vagyok. Ugyan mi egyéb lehetnék Auschwitzcal a hátam mögött?
Milyen lehetett nagyanyám, Retek Fáni? Sosem láttam. A neve olyan nekem, mint a zene. Annyit tudok csak róla, hogy annak a fehérgyarmati szabómesternek a lánya volt, aki Ábrahám/Adolfot bevezette a szabás-varrás rejtelmeibe. Azt is tudom, hogy Adolffal ellentétben masszív csontozatú, mondhatnám tenyeres-talpas menyecske lehetett, ennek nyomait viselte is fiainak az a rá hasonlító része, amelyik nem adta alább 180 centinél. Ezek közé tartozott édesapám, valamint Antal és Herman nagybátyám, számomra ők képviselték a „Fahídy/Fahidi szellemet”, amelynek fenntartására neveltek engem is, amelyre illett büszkének lenni.
Fánit csak úgy tudom elképzelni, ahogy abban a bizonyos zsidó viccben van, hogy vagy terhes, vagy szoptat, vagy ha nem, akkor beteg. Tizenegy gyermeknek adott életet, és ami igen nagy ritkaság volt akkortájt, csak egy halt meg gyerekkorában. Lehet, hogy tőle örököltem a tisztaságmániát? Fáni megszülte gyermekeit, egy ideig nevelte is őket, aztán, mint aki jól elvégezte dolgát itt a Földön, visszaadta lelkét teremtőjének.
Adolf hűen meggyászolta Fánit, követve azonban az isteni parancsot, mármint hogy „szaporodjatok és sokasodjatok itt a Földön”, újra megnősült. Mellesleg, volt még otthon egynéhány neveletlen gyermeke is. Meg kellett elégednie azzal, hogy nemzőerejéből immáron csak két szépséges kislányra futotta: Rózsikára és Szerénkére, mindkettőt Auschwitzban gázosították és égették el.
Függetlenül a történelmi körülményektől, az azóta vitatott és különböző aspektusokból megvilágított tényektől, elbírálásuktól, cáfolatuktól és magyarázatuktól: családunkban személyes tragédia volt Trianon.
Mind apai, mind anyai ágon szétszakítottak bennünket a határok, és állandó téma volt sérelmeink hangoztatása. Nemcsak azért, mert ahhoz, hogy lássuk egymást, útlevélre volt szükség, hanem azért is, mert annak, hogy annyit lássuk egymást, amennyit igényeltük, gátat szabtak a határok, amelyeket magunkban soha nem ismertünk el. A magunk módján igyekeztünk sérelmeinket megtorolni, minél több vám és devizacsalással megbosszulni a lehetetlen helyzetet, hogy virágot és ajándéktárgyakat vámfizetés ellenében lehetett csak átvinni a határon.
Egyszerűen felfoghatatlan volt a határ, amely tegnap még nem volt, most meg már itt van, de nekünk ugyanolyan Magyarország volt a határon innen is meg túl is.
Fahídy Adolfból egyszerre Adolf Fahidy lett, és lányait úgy hívták, hogy Fahidiová, ezt nyelvtörés nélkül még kimondani sem lehet, pedig nagyon jól beszéltünk tótul. Aztán, anélkül hogy elhagyta volna
kassai házát, amely ugyanazon a helyen, ugyanabban az utcában, ugyanazon házszám alatt maradt, egy reggelen Csehszlovákiában ébredt, holott úgy szokta meg, hogy a nap neki Magyarországon kél fel és nyugszik le.
Rövid idő múlva idézést kapott a városházára, és amikor megjelent, közölték vele, hogy tanácsos lenne a nevét, ezt a veszélyesen magyar hangzású nevet, Fučikra vagy valami hasonló, csehül hangzó névre cserélnie.
Fahídy Adolfban felment a gőznyomás, és azt mondta: – Én magyarnak születtem, magyarnak halok meg, a nevemen pedig nem változtatok.
Így lett belőle veszedelmes magyar elem, és hosszú időn keresztül hetente/havonta meg kellett jelennie a kassai rendőrségen. De a Fahídy nevét nem adta. Igaz, neki sem adtak útlevelet évekig.
Milyen lehetett az élet Ábrahám/Adolf és Fáni házában? Legelső és
legutolsó gyermekük között huszonegy év különbség volt. A nagyobbak már rég kiröppentek, pontosabban az első nyolc gyereket, mind fiú lévén, tizenhárom éves koruk, az érettséget jelző bár miczve után, nagyapám saját lábukra állította. Vitték is mindnyájan valamire. Legalacsonyabb iskolai végzettség a polgári iskola volt közöttük, kettőnek érettségije volt, egy szerzett közülük orvosi diplomát, egy pedig tanárit. Kereskedő, banktisztviselő, vállalkozó lett belőlük. Apja foglalkozását egyik fiú sem választotta, egy sem lett semmilyen kézműves, csak az első két lány tanult meg varrni.
Ez a család is, mint oly sok, gazdag és szegény rokonságra tagolódott. A gazdag rész nagyon összetartott, közös üzleti vállalkozásaik voltak.
Szerződéseket kötöttek egymással, mintha vadidegenek lettek volna, és a szerződéseket korrekt módon betartották. Mert az értékrend csúcsán a család állott. Olyan közönséges, de nagyon fontos dolog, mint a pénz, nem hozhatta őket olyan helyzetbe, hogy megrontsa köztük a legfontosabbat, a családi összetartást. Ha pénzt adtak kölcsön egymásnak, azt is fillérre és határidőre visszafizették. Egymástól természetesen nem kértek kamatot. A család szegény részét pedig állandóan segítették. Pénzzel, ruhával, meghívással, amivel kellett.
Adolf és Fáni tudott valamit a gyermeknevelésről, pedig talán még hat elemi iskolát sem végeztek. Gondolom, ők alapozták meg azt, amire előbb már céloztam: a család minden tagja tudta, mit kell és mit nem kell tennie, mi jó és mi rossz, melyek családunk büszkeségre méltó saját tulajdonságai. Volt is egypár szlogen, amit akkor nem így hívtak, de addig mondták, hogy vérünkké vált.
Nem volt szabad hazudni, nemcsak azért, mert a hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát, hanem mindenekelőtt azért, mert a hazugság nem méltó egy Fahidihoz. Úgyis kiderül, és akkor szégyenkezni kell. Különben is, az igazság a legjobb hazugság, akkor nem kell bonyolult meséket kitalálni. Elhangzott azonban néha fenyegetés is:
A hátad közepén húzom ki a nyelved, ha hazudsz – mondta édesanyám, aki hajlamos volt szangvinikus kitörésekre, amelyeket teátrálisnak és inkább humorosnak, mint komolynak találtunk. Én azonnal el is képzeltem, hogy édesanyám kezében egy óriási csipesszel kotorász a hátam közepén, és nem találja a nyelvemet, amely hogyan is kerülhetett volna oda. Végül is, bármi rosszat cselekedtünk, el mertük mondani. Tudtuk ugyan, hogy a büntetés nem marad el, de az is nagy megkönnyebbülés volt, ha kibeszéltük.
Sok évtized kellett ahhoz, hogy megtapasztaljam a pia fraus, kegyes csalás előnyeit. Gondolni is
rossz arra, mi lenne, ha mindig megmondanám az igazat. Például kedves öreg osztálytársaimnak, akik velem együtt megvénültek, lelkesen mondom, ha találkozunk:
Milyen nagyszerűen nézel ki! – hisz azt mégsem mondhatom, hogy:
Milyen rút vén satrafa lett belőled is, és olyan pocsékul nézel ki, hogy rossz rád nézni!!!
Azóta a világ is felfordult, most az járja: mondj igazat, betörik a fejed.
Mi arra voltunk büszkék, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Hogy nagyapánk szabó, hogy nagynéném varrónő, hogy sokan vagyunk, becsületesen dolgozunk, szeretjük, segítjük egymást és akit csak lehet.
Sok derültséget okozott már számomra, hogy az 1989-es rendszerváltás után, amikortól kezdve reneszánszát éli az őskutatás, senki nem olyan szegény, hogy legalább egy halovány lengyel hercegnőt ne tudna felmutatni az ősei között. Ismerőseim körében szerény képességű dermatológustól a pilisszentkereszti becsületes szlovák ősökkel rendelkező hajdani külkereskedőig, és még ezen is túl, mindenkinek van egy saját bejáratú lengyel hercegnője az ősei között, vagy valami erdélyi nemes ura. Mi, Fahídy/Fahidiak öntudatos plebejusok voltunk, nem néztük le kétkezi munkából élő őseinket. Szerencsére, ezt az egészen más miliőből származó anyánk is így gondolta.
Még egy dolgot kellett nagyon tudnunk: a kimondott szó szentségét, ami vonatkozott a pontosságra is. Még ma is nagyon tudom magamat szégyellni, ha nem vagyok pontos. Végre rájöttem, hogy azért kések, ha egyáltalán, mert ahová régen húsz perc alatt elfutottam, oda most negyven percig vánszorgok. Most már tudom.
Az adott szó szentsége, a becsület, a megbízhatóság, az „úri ember” - rég elveszett fogalmak.
Engem még arra tanítottak, hogy ha valamire a szavamat adom, többet nyom a latba, mint az írás. Mindjárt, amint felfogtam ennek a jelentését, támadt némi kétségem, és ha nem is tudtam megfogalmazni, támadt némi fogalmam arról is, amit úgy hívnak: képmutatás.
Engem minden áldott nap arra kényszerítettek, hogy megígérjek valamit, amiről én is tudtam, a szüleim is, akiknek megígértem, Ruth is, aki nevelt engem, szóval nagypapa, nagymama, minden kutya és cica az udvarban, minden ló az istállóban és minden disznó az ólban, birka a legelőn, gólya a háztetőn tudta, hogy én nem fogom betartani a szavamat, holnap sem, azután sem, semmikor. Mert én soha az életben nem fogom megenni a levest, holott minden áldott ebédkor meg kellett ígérnem, hogy holnap megeszem.
A levesevés szertartása mindennapos monotóniává fajult, de minden
nap eljátszottuk. Jó vidéki háztartásunk volt, legalább két disznót vágtunk otthon egy szezonban, és ki tudja, hányat a tanyán, hisz a summások jussához hozzátartozott az oldalszalonna, lehetőleg avasan. Jó vidéki szokás szerint főztünk: gazdagon, sok zsírral, a levesen fénylő zsírkarikákkal és vastag rántással. Úgy tűnik, már akkor tudtam, hogy sok évtizeddel később a táplálkozás központi kérdése lesz mind a zsír, mind a rántás.
Behozták a levest, feltették az asztalra, megéreztem azt a jellegzetes zsírszagot vagy rántásszagot, és úgy elment a kedvem az evéstől, hogy nem is lehetett visszahozni. Már mindenki befejezte az ebédet, a felnőttek megitták a kávéjukat, az én levesemet legalább háromszor kivitték, megmelegítették, behozták, de a szaga mindig ugyanaz volt, és nem lehetett megenni. És akkor jött édesanyám vagy édesapám, és azt mondta:
Nagyon haszontalan, rossz kislány vagy, hogy nem eszed meg ezt a jó kis levest, bizony, sok szegény gyerek boldogan megenné, de nincs neki. Ígérd meg, hogy holnap megeszed a levesedet! – Akkor még csak annyit tudtam erről a mondatról gondolni, hogy a felnőttek teljesen érthetetlenek, mi a fenének játsszuk el minden nap ezt a képtelen színjátékot, amikor mindenki előtt nyilvánvaló, hogy nincs semmi eredménye.
1944 júliusától már többet tudtam erről a mondatról. Aki soha nem éhezett, nem tudja, mi az éhség. Allendorfban, ahol a munkatáborunk volt, reggelente rántott levest kaptunk. Pontosabban a víz hígságú, de legalább meleg lében, az üst alján úszkált egy-egy rántásgombóc-féleség.
Az ember attól függően, hogy nagyon éhes vagy még éhesebb volt, a sor elejére vagy a végére állt. Az elején hamar meg lehetett kapni a löttyöt. A végén állni azzal az izgalommal járt, hogy hátha rám mosolyog a szerencse, és az üst aljáról az én tálamba téved egy rántásgombóc: maga a mennyei gyönyörűség. És akkor eszembe jutott az otthoni ehetetlen leves. Minden leves, amit nem ettem meg…
Valószínű, hogy Adolf és Fáni hagyatéka az az iparkodás, amellyel minden tennivalónkat végeznünk kellett. Nemcsak a legjobb indulattal, de azzal a szilárd eltökéltséggel, hogy amit teszünk – ma azt mondanám, alkotunk –, legjobb tudásunkkal és szorgalmunkkal kövessük el, és ne legyen addig nyugtunk, amíg be nem fejezzük. Ha visszaemlékszem, családom minden tagját valami megszállott tenni vágyás jellemezte. És valóban, akármivel foglalkoztak, kihozták belőle a maximumot.
A XX. század elején még tudtuk, mi a becsület. Nem az a krakélerkedő értelmetlen cirkusz, ami párbajba torkollik üres fejű pojácák között.
Az emberek a becsületükből éltek, a cipésztől és asztalostól kezdve a bankigazgatóig – bár ez utóbbiak némelyikénél ez a fogalom vitathatónak bizonyult. De biztos, hogy becsületes volt az emberek többsége.
1943-ban, az utolsó nyáron, amikor a tanyán voltam nagypapánál, elvesztettem a karórámat. Nagy baj volt, mert érettségi ajándék volt, Schaffhausen óra, amely szüleim szerint csak akkor járt volna nekem, ha már nagykorú vagyok - akkor huszonegy éves korában lett az ember nagykorú. Szüleim örültek annak, ha nekem örömet szerezhettek, így aztán mégiscsak megkaptam az órát – és el is vesztettem. Természetesen nem mertem bevallani. Így múlt el egy egész nap, szorongások közepette, hogy hátha észreveszi valamelyik felnőtt, hogy nincs a karomon az óra! Következő reggel a kiskonyhában tébláboltam, mikor jött Móré bácsi, a bivalyok – ahogy a tanyán mondtuk: bihalok – gondozója. Hozta az órámat:
Kisasszonykám, a Mari - Misi és Mari volt a két bivaly neve -, majdnem rálépett, még szerencse, hogy észrevettem – és a kezembe nyomta az órát. Móré bácsi eldughatta volna az órát, bevihette volna Miskolcra, eladhatta volna, elajándékozhatta volna, sok mindent tehetett volna annak érdekében, hogy az órát megtartsa, senki nem jött volna rá, hogy nála van. Móré bácsi azonban visszaadta az órát nekem, mert volt becsülete. Pedig cselédházban lakott, borzasztó nyomorban, ezer és egy dologra el tudta volna költeni azt a pénzt, amelyet az órámért kaphatott volna. De Móré bácsi visszaadta nekem az órámat, mert volt becsülete!
A Fahidi Testvérek Fatelepe Rt., amit apám és bátyja alapított 1924-ben, Debrecenben, az emberek becsületéből élt. A kis hivatalnokok, az iparosok, az asztalosok, a parasztok, majdnem mindenki, hitelbe vette a fát, amelyből házat építettek, bútort készítettek. A hitelek sok évre, akár évtizedre szóltak. Ha biztosítva is voltak, kockázattal jártak. Csakhogy a kockázatot akkor
természetesen vállalták a hitelezők, abban a biztos tudatban, hogy nem csapják be őket, mert az embereknek fontos volt a becsületük, nem akarták elveszíteni.
Ma már hihetetlen, hogy ha a festő azt mondta, hétfőn reggel hatkor elkezdi a házat festeni, akkor elkezdte. És ha azt mondta, hogy a következő szerdára befejezi, akkor befejezte. Mert volt becsülete.
Hogy mi jó és mi rossz, azt főleg édesanyámtól lehetett megtanulni.
A legnagyobb rossz az, ami nekem rossz. Nem szabad eltűrni. De ennyire rossz az a rossz is, amit én okozok másnak, még akkor is, ha nem szándékosan. Lehet, hogy az a boldogság titka, ha soha nem kell olyat tenni, ami nekem rossz, és mindig meg tudom tenni azt, ami nekem jó?
Hányszor gondoltam erre Auschwitzban és Allendorfban? Kinek ilyen az élete?
Mindig magasabb voltam egy fejjel a kortársaimnál, és akármilyen cinege is voltam – így is becéztek, meg még aszalt szúnyognak is –, a sok sport és torna folytán mozgékonyabb és ügyesebb is voltam náluk. Szerettem ezzel hencegni – uram bocsá’, még ma is. Arra tanítottak, hogy ezeket a tulajdonságokat arra kell használni, hogy segítsek azoknak, akik nem ilyenek. A gyengébbet gyámolítani kell és nem megverni, a butábbat tanítani és nem kinevetni.
Nagyon tudtam azon csodálkozni, hogy édesapám, nagybátyáim és nagynénéim szemében Fahídy Adolf körül valamilyen nimbusz lengedezett, amit nem tudtam felfogni, tisztelték, azt is mondták, hogy szeretik. Valamikor a múlt század hetvenes éveiben, amikor Magyarországon még acélipar és Líbiában töméntelen sok pénz volt – Kuvait után ott ért legtöbbet az egyébként igen szűkre szabott magyar napidíj –, Tripoliszba vezérelt az állami Metalimpex Külkereskedelmi Vállalat eladatlan acélkészlete. Vidám volt ott az élet, a pénz az utcán folyt, az arab piacon – a szukban – padlótól plafonig volt felhalmozva az áru a bódékban, vám nem volt, forgalmi adó nem volt, így olcsóbb volt minden, mint ahol előállították.
Az építkezés nagy lendülettel folyt, kellett a szerkezeti acél. Vették is, tőlem is. A kereskedőknek jól ment, egyik-másik beszélt olaszul vagy angolul, szót tudtam velük érteni. Nagy csodálatomra nem egy helyen ott ült az irodában az ős, a családfő: a kereskedő atyja.
Nyelvet nem beszélt, analfabéta volt, nemegyszer szenilis, de az utolsó szót ő mondta ki. Ha felfogta, ha nem, hogy miről volt szó, ha bólintott volt üzlet, ha nem, hát akkor nem. Mert ő volt a családfő, az orákulum, a sémita ős, akinek szent volt a szava. Mint Fahídy Adolfnak az ő családjában. Hisz egy sémita tőről metszettek bennünket.
Az, hogy „értékrend”, „intellektuális érzékenység”, sosem hangzott el nálunk. Mi csak naponta gyakoroltuk.