ANYAI NAGYSZÜLEIM, WEISZ ALFRÉD ÉS GROSS ERNESZTÍNA



Weisz Alfred Gross Ernesztina

Gross Ernesztína és Weisz Alfréd. Készült Nagytanyán, az 1930-as években


Nem volt náluknál kevésbé összeillő pár a Földön.


Persze, ezt csak sokkal később tudtam, amikor hamvaikat rég elnyelte a birkenaui mocsár, és én azzal a sajgó fájdalommal mentem vissza felnőttként a gyermekkoromba, amellyel a visszahozhatatlanság falát püföli öklével az ember, pedig tudja, hogy hiába. Nekem ők voltak a nagyszülők, úgy, ahogy a nagykönyvben vagyon megírva. Én voltam az első unoka, a Liebling, a kedvenc, a Goldinko, az aranyoska.


Nagypapa mindenekelőtt imponáló volt, magas, korpulens, korán kopaszodó, jópofa, időnként féktelen, maga a rabiátus úristen, parancsoló, mindenható főtekintély. Kérni azonban nem volt szabad tőle semmit, mert azon nyomban odaadta még az ingét is. De egy kicsit borzongani kellett tőle. Olyan volt, mint egy kegyosztó oroszlán: jókedvében, ami szerencsére elég gyakran volt, mindent lehetett vele csinálni, de egyszerre csak, sokszor egészen váratlanul, ordított egy nagyot. Nagyon szeretett ordítani. Fiatalabb korában élvezettel zengette tenorját, egészen a falak remegéséig, és utolérhetetlenül gazdag szókinccsel tudott káromkodni. A káromkodása úgy kopogott, mint a jégeső. Mindig így kezdődött:

„Herrgott, Sakrament”, és egy áradat következett, amelyben, dicséretére szóljon, mindazon egyértelműségek, amelyek ma a fajfenntartás gyakorlására és módozataira, valamint ama bizonyos lóalkatrész pozicionálására szólítanak fel, teljesen hiányoztak, és mindig úgy fejeződött be, hogy „nem vagyok én máriás huncut”.

Tulajdonképpen csak az első káromkodástól kellett megijedni, mert már rögtön a másodiknál tudni lehetett, hogy ez csak a biztonsági szelep szerepét tölti be nagyapámnál, ezen ereszti ki a többletgőzt, ha nagyon felmegy benne a nyomás. És valóban. Elcsengett a káromkodás utolsó akkordja: a „máriás huncut”, és nagypapa már megint nevetett.


A legizgalmasabb az volt nagypapámban, hogy egészen különleges lószag áradt belőle. Ez nem azért volt, mert állandóan a lovai között volt, hiszen a kocsisoknak is lószaguk volt, meg végtére a lovaknak is. Nagyapámnak azonban belül is lószaga volt, mert a ló volt az Istene, a Szerelme, az Életcélja, a Büszkesége: Mindene. A lovai után azonban az első helyen rögtön én következtem, a Goldinko.

Lovai mellett nagyapa alig vette észre, hogy hét gyereket nemzett Ernesztínával, főleg azért, mert az első három lánynak sikeredett, vagyis nem számított, mire aztán végre jött négy fiú is, de akkor már beleunt az egészbe. Legalábbis otthon. És legfőképpen a gyerekei nevelésébe.

Szerencsére ott voltak a lipicaik, volt mit tennie. Nem vagyok teljesen igazságos Alfréddal szemben. Megértem, hogy egy tisztességes zsidó családban az elsőszülöttnek fiúnak kell lennie. Nála félresikeredett. Gyakorlatias ember lévén, fiúnak nevelte hát elsőszülöttjét, Irmát, anyámat. És őt is nagyon szerette, ezért saját képére formálta. Ezzel kárpótolta is magát.


Irma lányát, amikor az eladó sorba került, Cerberusként őrizte.

Mindhárom lányát Trencsénteplicre, egy leánynevelő műintézetbe adta, ahol nagyon óvták az erkölcseiket, mert még sétálni is csak a libalegelőre vitték őket naponta. Egy ideig Schlachta Margit, Magyarország történetének első női képviselője is oda járt. Alfréd legjobban azokat a hónapokat – kevés volt belőlük – szerette, amikor két kisebb lánya internátusban volt, szeretett Irmája meg vele, Ógyallán.

Irma nagyon készült arra, hogy férjhez menjen. Takarosan felöltözött minden reggel, mintha ki tudja milyen vendéget várt volna, mert hát sosem lehet tudni, ki esik be az ajtón. Mit tesz isten, be is esett.

A tanya szomszédja a Konkoly Thege család ottfelejtett öreg grófnéja volt, tisztes matróna, talpig feketében. A család nagy része átjött Magyarországra Trianon után. Magyarországra került Konkoly Thege ógyallai obszervatóriuma is, ez lett az alapja a Svábhegyi Csillagvizsgálónak. Lehet, hogy szegény öreg grófnét csak értékmegőrzőnek hagyták Ógyallán, sokat a gazdálkodáshoz nem értett. A kutyáit magázta, a cselédeit tegezte. Mellesleg nálunk plebejus erkölcsök uralkodtak: mi mindenkit és mindent tegeztünk. A kézcsók pedig tilos volt. Nem akarom szépíteni a dolgot, valószínűleg higiéniai okok miatt nem tűrtük, hogy csókolgassák a kezünket. Nem így a grófné.

Nagyapám, mint már mondtam, igen tüchtig gazda volt, nem bírta szó nélkül hagyni, hogy szeme láttára vezeti orránál fogva cselédsége, és főleg intézője, a szegény grófnét. Rövidesen bizalmi pozícióba is került nála, ő súgta az öregasszonynak, mit kell tennie.

Ritka madár volt az olyan, amelyik Ógyalla felé röpdösött a Konkoly Thegék népes családjából.

Valami csuda folytán mégis odavetődött egy távoli unokaunokaöcs, nevét nem őrizte meg családunk legendáriuma. Annál inkább az esetét.

Hogy Irma kívánatos leányzó, nem volt kétséges Weisz Alfréd előtt. Mindenekelőtt, mert az ő lánya volt, továbbá, mert reá hasonlított, és nem utolsósorban, mivel köztudomásúan szép hozomány várományosa volt.

Weisz Alfréd nem volt buta kisfiú, látta ő, hogy Irma lánya igencsak be van sózva, és igencsak piperézkedik, amióta az a szomszéd unokaöcs is felfedezte Irma előnyeit, és nem átallott naponta megjelenni. De azt is tudta, hogy az ő imádott Irma lánya nem kerülhet rangon aluli házasság - úriasan mésalliance – gyanánt az öreg grófné családjába. Az ifjú Szeladont kidobni nem lehetett. Weisz Alfréd csak várt, mint pók a hálója sarkában, mikor jön el az ő ideje. És eljött.

Hogy nagyapámnak mikor lépett egy dzsentri a kislábujja körmire, nem lehet tudni. De hogy az általa igen megvetett dzsentriséget a sárga lovaglócsizma testesítette meg, azt igen. Nem is volt nekünk, csak fekete lovaglócsizmánk.

Történt pedig egy szép napon délelőtt, amikor kiadós reggeli eső öntözte meg a tájat, hogy jött Irma lovagja, sárga lovaglócsizmában. Az ógyallai üveges verandából, mely harzi kanárik kalitkáival volt körbeakasztva, látni lehetett, ahogy lekászálódik a lováról, és a tócsák között óvatosan lépdelve közelít a ház felé a sárga lovaglócsizma. Weisz Alfrédnak sem kellett több. Agyát elöntötte a vörös köd, feltépte a veranda ajtaját, és legszebb tenorjában elkezdett üvöltözni:

– Az én házamba senki ne lépjen be sárga lovaglócsizmában!! Én nem vagyok dzsentri!! Én büdös zsidó vagyok!! Mars ki!!!

Szegény lovag úgy hátrált visszafelé a lovához, hogy – uram bocsá’ – még meg is botlott, ráesett a hátára egy tócsa közepébe, és kalimpált az ég felé a két sárgacsizmás lába.

Az öreg grófnéra egyre kevesebbet emlékeztünk aztán, egyszer azonban mégis, évtizedekkel később. Debreceni háztartásunkban szigorú sora volt a tevékenységeknek - rend a lelke mindennek. A péntek délután azért volt teremtve, hogy meghatározott sorrendben, minden pénteken pucolják az ezüsttárgyakat. Anyám, amikor férjhez ment, nászajándékba igen csinos lábon álló tálat, Aufsatzot kapott a grófnétól, biztosan nagy kő esett le szívéről, hogy az ő családja veszélyen kívül került. Ezüst lévén, ez sem úszhatta meg a pucolást, denaturált szeszben oldott talkummal és szarvasbőrrel, a mintáknál puha fogkefével, amikor rá került a sor.

Történt pedig egy váratlan pénteken, hogy gyanús sárgás árnyalat lett úrrá az Aufsatzon. Hihetetlen. Az Aufsatz rézből volt, csak be volt futtatva ezüsttel. No, ez azért mégsem volt szép a grófnétól.


Anyám születési anyakönyvi kivonatából olvastam ki, hogy Alfréd huszonnyolc, Ernesztína huszonhat éves volt, amikor anyám, Irma, első gyerekként megszületett. Akkortájt nagyapa majdnem agglegénynek, nagyanyám majdhogynem vénlánynak számított, amikor, ahogy illik, egy esztendővel korábban egybekeltek.

1945-ben, amikor visszajöttem a deportálásból, valamelyik kedves szomszédtól fényképeket kaptam vissza, többek között Alfrédról és Ernesztínáról. Sokáig néztem, néztem a képet. Alfréd pont olyan volt, amilyennek emlékeztem rá. Ernesztína helyén egy vasorrú bába nézett rám vissza, de én még akkor is, most is, és mindörökké gyönyörűnek látom. Pedig nemcsak a vasorrát, de a púpját is rám hagyta. Tőle még ez is jó.


Hogy hogyan lett Alfrédból és Ernesztínából házaspár?

Nehéz arra gondolnom, hogy nagyapám Ernesztína világszépsége hírére megjelent Ernesztína ablaka alatt fehér lovon - lipicaikat tenyésztett -, feldobta az ablakba a selyemlétrát, és Ernesztína azon ereszkedett le egyenesen Alfréd elé a nyeregbe. Gyí, te, Ráró! – kommandírozta nagyapám lovát, és vitte, vitte, mi az, hogy vitte, forró vágyától hajtva száguldott Ernesztínával, és meg sem állott kacsalábon forgó váráig, ahol magáévá tette szerelmét, és még most is élnek, ha meg nem haltak.

Ahogy már említettem volt, a természet nem volt kegyes Ernesztínához, hátul púpot rakott rá, elől dupla méretű nózit. Alfrédot meg olyan jóképűre gyúrta, hogy az már túlzás.

Alfréd tudta ezt magáról, úgy is viselkedett, mint akinek jár, hogy övé az egész világ. Ettől azonban nem lett több pénze, mint amennyi volt. Magyarul ezt úgy mondják: egy lyukas garas nem sok, annyi sem volt zsebében, még magyarabbul: szegény volt, mint a templom egere, legmagyarabbul: sármőr volt ugyan, de kódis.

Ernesztína apjának viszont volt nem is egy csúnyácskára sikeredett leánykája, búfeledtetőnek azonban volt sok-sok pénzecskéje. Így hát tellett neki arra, hogy csúnyácska leánykáit az akkori lehetőség szerinti legjobb nevelésben részesítse: beszéltek mind franciául, magyarul, németül, tótul születésüktől kezdve, tudtak zongorázni, énekelni, varrni, hímezni, kézimunkázni, nagy háztartásokat vezetni. Nem is kell többet mondanom, hogy Alfréd és Ernesztína között megértsük a happy endet.


Hogy Ernesztína szerelmes volte Alfrédba? Muszáj volt neki, én a helyében biztosan belezúgok Alfrédba, ahogy meglátom. Félek, hogy Alfréd, legalábbis az elején, úgy gondolta, kap ő annyi hozományt Ernesztínával, hogy attól be tudja csukni a fél szemét. Mert akkor még nem tudhatta, hogy az én Ernesztína nagyanyám a világ legbölcsebb és legjobb asszonya. Nekem ezért akár a legszebb is. Olyan bölcs volt, hogy csak azt látta, azt hallotta, és azt engedte a tudatáig hatolni, ami nem volt neki rossz. Ha neki valami rossz volt, elegánsan átsiklott rajta. Alfrédot pedig dédelgette, nyugtatgatta, betegségében ápolta és szolgálta, minden hibáját elnézte, minden félrelépését és bűnét már

előre megbocsátotta, az ordítozását kedves mosollyal tűrte, minden szeszélyét kielégítette: imádta. Városban nőtt fel, de Alfrédért nemcsak hogy odahagyta a várost, a barátnőit, a rokonait, a koncerteket és a színházat, de tanyára költözve megtanult jószággal bánni, gyümölcsöt, zöldséget, gyógynövényeket termelni és gyűjtetni: tanyasivá válni.


Nagypapa külön íróasztalán volt egy arckép: Ferenc Jóskáé. Még csak véletlenül sem Ferenc Józsefé. Annál ők ketten sokkal bizalmasabb viszonyban voltak. Ha ez a Ferenc Jóska szembejön nagyapával az ógyallai istállósoron, biztos ráköszön, és azt mondja neki: servus humillimus, mert tegező viszonyban voltak. Nagypapánál Ferenc Jóska családtag volt. Lehet, hogy a lelke mélyén antiszemita volt, mint oly sok Habsburg, de a kiegyezés után sok jót tett a zsidókkal, szabadon gyarapodhattak, egyetemre mehettek, boldogulhattak.

Ott volt például nagypapa testvére, Szami bácsi - Sámuel becézése -, aki rase kol, hitközségi elnök volt Nagyszombaton. Hálás nagyszombati alattvalói, vagyis a zsidó hitközség tagjai nevében minden zsidó újévkor, egy küldöttség élén hatalmas ezüsttálon óriási sült libát vitt Bécsbe a Burgba, Ferenc Jóskának. Legalább évente egyszer tudja meg, milyen az igazi libasült.


Alfréd kitűnő gazda volt. Nemcsak a lovakhoz értett, mindent tudott, mindent megszervezett, és ami a tanyán történt, azt beírták egy igazi nagykönyvbe. Ennek helye az irodában volt, ez volt az első szoba, amely balra nyílott a folyosón. Nagyon fontos dolgok laktak az irodában: a wertheim kassza, a

puskák, vagyis Winchesterek, a telefon és az íróasztal, nem a Ferenc Jóskás.

A folyosó nagy, négyzet alakú piros lapokkal volt kikövezve. Ki hinné, hogy annak a kis hajdani palotácskának a pincéje, amely most a CEU,a Central European University, a Soros alapította Középeurópai Egyetem, Budapesten a Zrínyi és a Nádor utca sarkán, ugyanazzal a piros kőlappal

volt borítva, mint a mi tanyasi házunk folyosója. Erre a kőre az emeletekről rá lehetett látni. Amíg alma materünk, a felejthetetlen Metalimpex Külkereskedelmi Vállalat e helyen székelt, naponta melegítette meg szívemet e piros burkolat.

Alfréd szeretett azzal hencegni, hogy az ő tanyáján nincs egyetlen négyzetméter sem, amelyre ennyi meg annyi trágyát ki ne hordtak volna minden esztendőben. Mert ezt is beírták a nagykönyvbe, be is tudta bizonyítani. A nagykönyvbe beírták, ha új csikó, új bornyú született, még a nevüket is, a bárányt, malacot, libát, kacsát, baromfit csak szám szerint. Beírták, ha egy állat megdöglött, hogy ebben meg abban a dűlőben mi meg mennyi termett, minden évben beírták az aratás kezdetének és végének dátumát. Beírták, hogy mennyit hozott az évben a termés, az állatok. Azt is beírták, amit hetente egyszer-kétszer a miskolci piacra vittek és eladtak. A nagykönyv olyan volt, mint a biblia, mindent meg lehetett benne találni. Oda is adnám érte a fele királyságomat, ha meglenne.


Hogy milyen volt az élet a tanyán? Senki nem írta le megrázóbban, mint Illyés Gyula a Puszták népe című könyvében. A spanyol udvarban nem volt szigorúbban betartva az etikett, mint a tanyai hierarchiában. Az emberek ugyan nem viseltek különböző színű pontot a homlokukon, de egyik kasztból a másikba csak valami csodával határos módon lehetett átlépni. Alapjában minden kasztban nyomorúságos volt az élet, az egyikben alig lehetett megélni, a másikban még kevésbé.

Akik a ranglétra tetején fényeskedtek, azok külön soron, külön házakban éltek. Először is Vígh bácsi, a gépész, a Kühne & Nagel gőzgép, a cséplőgép, az elevátor, a Hoff her & Schrantz traktor minden csínjának-bínjának ismerője, a gépek karbantartója, a lakatosműhely egyedura. Neki srétes - sörétes - puskája volt, mint nekünk, szemben a határ őreivel, a csőszökkel, akiknek srét helyett só volt a puskájukba töltve. Azért az nem lehetett kellemes, ha ezzel találták el a jogtalanul vadászó rapsic ülepét. Mert sós puskával oda illett célozni. Persze mindenkiébe, aki valaminket megpróbált megdézsmálni. Aztán ülhetett a vizes dézsában napokig.

Vígh bácsinak valamelyik faluban körülöttünk háza is volt. Téli közellátásunkban komoly szerep jutott neki, minden héten küldött egy libamájat, egy fácánt vagy nyulat, húsvétra tejesbárányt, szilveszterre kis malackát. Nekünk a libából csak a mája kellett. Vígh bácsi ezt két kilapított Modianós doboz közé rakta. A „Modiano” márkanév volt, dobozában hülzni, azaz hüvely volt annak, aki maga töltögette cigarettájába a dohányt. Az akkor nagy divat volt. A fácán, nyúl, bárány, malacka nyakába Vígh bácsi madzagot kötött, azon lógott kemény kis kartonlapon a debreceni címünk. Egyik nap feladta, másik nap megkaptuk. Pedig akkor is Magyar Postának hívták a postát. Csak akkor még működött.

Másik igen nagy tekintély volt a tanyában Jánosi, a juhász. Meg is illette őt a tisztelet, mert az apja is juhász volt, meg annak az apja is, meg még és még annak az apja is, szóval juhászdinasztia sarja volt, szikár, szálegyenes, ritkán láttuk, mert többnyire kint volt a birkával, nagyrészt ott is aludt valamelyik kukoricaszárból vagy nádból összegórt kunyhóban. A feleségének olyan kökényszeme volt, mint senki másnak, és mindig ropogósra volt kikeményítve a köténye. A juhászék háza a másik tanyavégen az utolsó volt. Folytatása volt az a helyiség, amelyben a gomolya meg a liptói túró készült.


Nem vagyok féltékeny a receptjeimre, inkább dicsekedni szeretek azzal, hogy mindenki azok

szerint szeret sütni, főzni. Soha nem hagyok ki a leírásból semmit, nehogy valakit megüssön a guta, hogy nem sikerül az, ami nekem. Elmondom tehát a gomolyakészítés receptjét:

Végy legalább ezer birkát, fejd meg őket, öntsd az összegyűjtött tejet harmincliteres rézüstökbe. Nyúlj fel a kispolcra, vedd le onnan az oltót. Csöppents minden üstbe tíz csöppet. Várj egy kicsit türelemmel. A beoltott tej igen hamar megalszik. Gyűrd fel az inged ujját, mosd meg a kezed tisztára, ess neki az üstöknek, és gyúrd meg az aludttejet. Egy perc alatt kiválik belőle a savó. Vedd le a kispolcról az odakészített, szép tisztára kifőzött konyharuhákat, és tölts mindegyikbe annyi aludttejet, amennyi egy-egy gomolyához kell. Kösd össze a konyharuhák négy csücskét, és akaszd fel mindegyiket a kampóra, de még előtte rakd le a kisteknőt a kampók alá. Ami kicsepeg, az a savó. Ezt fazékban gyenge tűzre felteszed, ami feljön a tetejére, az a zsendice.

A gomolya meg, ha kicsepegte magát, összeáll, ráírják a dátumot, és szép sorban kiteszik a polcra, kívülről a házon, ott megszárad. Ha elég kemény, forró vízzel megsikálják, mert bizony összeköpték a legyek, rányomják a WA, a Weisz Alfréd billogot, és beviszik a piacra, Miskolcra, eladni. A legfontosabb: a WA billog. Mert az a márka, azt keresik a piacon.

Ha aztán nagyon ráérnek, vagy az Irmának, édesanyámnak olyan heppje van, akkor lereszelik a gomolyát, kevés sóval meggyúrják, csinos kis fahordókba teszik, amelyet a bognár külön e célra készít, és vagy leteszik a jégverembe, hogy megvárja, amíg jövünk, vagy valaki felhozza a tanyáról Debrecenbe.


Még annyit a billogról is el kell mondani, hogy minden görögdinnyére is rányomták a WA-t, amikor még nem volt nagyobb tízcentisnél. Dinnye és billog együtt növekedtek. Akkoriban még tíz kiló körül volt egy becsületes görögdinnye, rajta, mire megérett, a billog is volt vagy tizenöt centi. Ez is márkaként működött. De nem menekült a WA-tól az ökrök, bikák, tehenek, juhok háta sem, ez esetben nem márkanévként, hanem tulajdonjelként. Fel sem merült, hogy ami egyszer Weisz Alfrédé, más tulajdonába is kerülhet. Nagyapám nem tudta, hogy lesz még egyszer zsidótörvény, nem is egy, lesz még deportálás, és hogy WA monogramos jószágát széthordják majd a szélrózsa minden irányába.


Nagyon izgalmas volt még a kovács és a bognár. Elfelejtettem a nevüket. A kovács valamiféle rendszerben csak alkalmi szereplő volt. Állandó kovácsműhely volt a tanyán, de a kovács valamelyik közeli faluból jött a fiaival, egyszer vagy kétszer havonta, és akkor patkoltak és minden kovácsmunkát elvégeztek. Ott tanultam meg: egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács: egy kovács. Felejthetetlen a csilingelő hang, amit három kovács produkál, amikor patkót készítenek. Elhallgatnám napestig.

A bognár kerékgyártó is volt, meg asztalos is, meg mindenes arra nézvést, ami fából készült. Nekem gyönyörű szép kissámlit faragott. Ki volt annak cirkalmazva minden része: a két oldallapja, amelyeken tulipántok meg indák tekeregtek. Meg a lapja is, amelybe belevéste a nevemet. Azon ült húgom, Gilike a marhavagon bedrótozott ablaka alatt, amikor begyűrtek bennünket, hogy Auschwitzba deportáljanak. Kié lett a kis sámlim, amikor a kanadások kiszórták a vagonból a rámpára Birkenauban? Elvitte valamelyikük a barakkjába, vagy belerúgtak, széttaposták?


A tanyán, az irodában minden koraeste megjelent Hegyi Pesta bácsi, a gazda. Szentesványi volt, azaz szentistváni, itt volt háza is. Mindig is gondolkodóba ejtett, hogy az intézőt miért hívták gazdának, hisz a gazda Alfréd volt. Hegyi Pestának lettek kiosztva a következő napi teendők, ő továbbította azoknak, akik végrehajtották: a fogatosoknak, kis és nagybéreseknek, summásoknak,

dohányosoknak.

Nagyon sajnálom a mai városi gyerekeket, akiknek valamilyen alkalom szükséges ahhoz, hogy a természettel találkozzanak. Szerencsésebb esetben egynéhányszor az évben kirándulnak, télen síelnek, nyáron talán eljutnak egy erdei iskolába, esetleg több hétre víz mellé is, de életük nagy része mégis városi kövek között zajlik. Debrecenben kertes házban laktunk, és amióta csak az eszemet tudom, volt saját kiskertem, amelyet én gondoztam; körülöttem itt is számos állat volt. Minden évben augusztus hónapját töltöttük a tanyán, de úgy éreztem, mintha mindig ott laktunk volna, és csak azért voltunk Debrecenben, mert iskolába kellett járni. Olyan gazdag volt az élet a tanyán, az alatt az egy hónap alatt annyi csodálatos élményben volt részem, amennyi benépesítette az egész esztendőt, folyton volt mire visszaemlékezni.

A legcsodálatosabb a síkság volt. Petőfi helyettem írta, hogy mit neki a Kárpátok vadregényes tája – pedig a debreceni poros lég miatt évente felvittek minket oda jó levegőt szagolni –, a síkságnál nincs szebb, akárhol van, még a sivatagban is. Ahhoz fogható mámorító érzés kevés van, mint amikor az ember ott áll a sík mezőn, köröskörül a végtelen szabadság, az ég összeér a földdel, egy-két villámsújtotta fa a láthatáron, tücskök ciripelnek, kányák köröznek.

Sehol nem olyan gyönyörű a vihar, mint a síkságon. Egyszerre halálos csend lesz. Minden állat elnémul, még a légy is abbahagyja a zümmögést. Sötét felhők száguldanak az égen, tintafekete lesz a láthatár, a villámok az égtől a földig cikáznak, az állatok félve bújnak össze, a kutyák nyüszítve húzódnak gazdáikhoz. A vihar előtt nincs akadály, süvítő széllel, fergeteges esővel zúdul mindenre. A tanyán augusztusban többnyire szárazság volt. Az eső nagyon kellett még a kapásoknak, a cukorrépának, kukoricának, szinte érezni lehetett, ahogy a szomjas táblák hálatelten szívták magukba az áldott esőt. Nagyon szeretem a zivatart.

Három villámcsapást éltem meg közvetlen közelből, nem maradt bennem félelem. Nincs ahhoz fogható illat, mint a földé eső után. Ez a jutalom az esőért.

Az élmények másik, kimeríthetetlen forrása a mocsár volt. Mire mi augusztusban odaértünk, már nagyon civilizáltan viselkedett, mert kitaposott út vezetett rajta keresztül, amelyen teljes biztonsággal lehetett közlekedni. De akik a tanyában laktak állandóan, azok mindenfajta arcát ismerték, mert volt neki többféle is, és meséltek róla.

Tavasszal, a Tisza nagy áradásának idején hatalmasra nőtt a mocsár.