Ki volt az? – horkant fel az egyik fiú. Senki nem jelentkezett.
No, bátyja, elkezdjük? – kérdezte a fiatalabb. Akkor aztán az összes utast áthányták a szomszéd kupéba. Ne utazzon velük, akinek ők büdösek.
Apám nem rájuk hasonlított. Vékonyabb csontú volt náluk, és nem volt verekedős. Meditálni szeretett, meg sokat olvasni, meg mindent, amit csak lehetett, megtanulni.
Dezsőnek Janus-arca volt. Nem úgy, hogy az egyik sírt, a másik nevetett. Nem. Az egyik Édesapám volt nappali használatra, a másik Apu, estére.
Nappali, igen korán kelő Édesapámmal, amíg nem jártam iskolába, hétköznapokon kora délelőtt találkoztam, amikor Ruth, a nevelőnőm kézen fogott, és átvittük Édesapám tízóraiját a fatelepre. Ilyenkor nem sokat törődött velem, szabad volt a fásszínekben ugrabugrálni, felmászni a farakásokra, és onnan lehuppanni, bármilyen magasak is voltak. Nagyon szerettem, amikor Dezső ezt az Édesapámarcot viselte, bár egy kicsit tartottam tőle, mert olyan tekintélyes volt. De azért nekem
nagyon imponált, hogy az én Édesapám ilyen. Amikor egy kedves falusi bácsi a telep kapujában azt kérdezte tőlem:
Hát a kisasszonyka kinek a lánya? – értve ezalatt, hogy nagybátyámé, Antalé vagy apámé,
Dezsőé. Kihúztam magamat, a szemébe néztem, és büszkén kivágtam:
Az Édesapámé!!!
Fahidi Éva 13 hónapos korában
A Fahidi Testvérek Fatelepe Rt.-t a bátyjával, Antallal együtt alapította 1924-ben, Debrecenben. Édesapám volt a „szép” Fahidi, Antal a „kövér”. Általában azonban, a munkásokat is beleértve, úgy szólították őket: Dezső úr, meg Tóni úr.
Antal olyan volt, mint az egyik hegyesszögére állított timpanon, melynek csúcsa középre rakva a pocakja volt. Jó magas és igencsak testes volt. Göndör, szőke haja volt, kék szeme, párnás keze. Szeretett a fatelep kapujában álldogálni és mindenkivel, aki arra járt, egy-két kedves szót váltani. A vidéki vevők csak vele álltak szóba, csak azt vették meg, amit Tóni ajánlott nekik.
Mintha büszke lett volna a pocakjára! Nem elég, hogy kiállt, szinte bökött – amikor ölbe vett, olyan kemény volt ez a pocak, mint a kő! –, de még fel is cicomázta, mert aranylánc lógott rajta, melynek az e célra létesített mellényzsebbe süllyesztett végén volt a duplafedeles Omega aranyóra. Már ez is elég lett volna, hogy az ember észrevegye: mekkora becsben volt az a pocak tartva! Betetőzte ezt egy fityegő, amelyik ott lóbálódzott a lánc közepén, a gomblyuk, amelybe a lánc belefűzetett és egy aranymedál, egyik oldalán emailképpel: égszínkék pillangó, amint éppen röpdös.
Tóni bátyám irántam tanúsított szeretetét és türelmét e pillangó testesítette meg. Mint mondottam, szeretett ölébe vonni, én meg szerettem a medállal az óraláncon játszani.
Azt mondtam: – Pingaló.
Tóni elnevette magát, és azt mondta: – Pillangó.
Nem – mondtam –, pingaló. Tóni ez alkalmakkor nem használt valami bő szókészletet, mert megint csak azt mondta: – Pillangó.
Ezt nem untuk meg hosszú perceken keresztül játszani. Az utolsó szót azonban mindig én mondtam ki, miközben nagyon meggyőzően belenéztem Tóni tengerkék szemébe. – Pingaló!!!!!
Aztán 1944. június 26-án nem lehetett Tóni arcában a tengerkék szempárt megtalálni. Még a vagonba rakás előtt gyorsan a felismerhetetlenségig összeverték. Azt akarták kiverni belőle derék csendőreink, hová rejtette az aranyhegyeit.
Édesapám nappali ábrázatához tartozott a mindennapi cirkusz az ebédnél, ami néha büntető inkvizícióba torkollott: bezártak a fürdőszobába, mert a semmi nem sok, de én annyit sem akartam enni. Ők minél jobban akarták, én meg annál kevésbé. Akkor jött a fürdőszobába zárás.
Hogy a fürdőszobából miért lett egyszerre kínzókamra, nagyon könnyen megérthető, ha tudjuk, hogy ablaka a kertnek éppen arra a részére nyílott, ahol a homokdomb, a hinta, a gyűrűshinta, a nyújtó, a korlát és felemás korlát volt található. Az ember minél többet nézett ki az ablakon, annál nyomorultabbul érezte, hogy rab, fogva tartják, erőszakkal be van zárva, nem mehet ki kedves homokdombjához, hintájához, gyűrűhintájához, korlátjához, pedig mennyivel jobb ott kint ugrálni, mint itt bent senyvedni.
Amellett az ember szíve majd megszakadt bánatában, hogy rá, aki folyton csak jó kislány akar lenni, örömet akar szerezni, rá, apja és anyja úgy, de úgy haragszik, hogy alig lehet kibírni.
Tizenöt éves forma lehettem, amikor már nem engem, hanem húgomat, Gilikét zárták a fürdőszobába, mert valami rossz fát tett a tűzre. Egyszerre csak megszólal Dezső az Édesapám nappali arcával:
Irmuska – mondja Édesanyámnak –, szegény gyerek már legalább öt perce be van zárva a fürdőszobába, menjen már be, üssön két picit a popijára, ígértesse meg vele, hogy soha többet nem teszi, engedje már ki!!!
Mindig rám akarja lőcsölni a kellemetlen feladatokat, menjen csak be, és üssön a popijára, ha van szíve hozzá! – így anyám.
Én előttem elsötétedett a világ, azt hittem rosszul hallok. Rólam is így beszéltek, amikor én voltam a fürdőszoba foglya? Hát olyankor is szeretnek, amikor én rossz vagyok és büntetnek???
Fahidi Ágnes, Gilike
Édesapám kizárólag este hordta Apuarcát.
Házunk szigorú szabályai szerint a gyerekeknek este nyolcra megfürödve, fogat mosva ágyban kellett lenniük. Életem első nyolc esztendejében, amíg egyedül voltam, este többnyire Apu fürösztött. Még most is emlékszem a mozdulatra, ahogy felállít a kádban, rám borítja a köpenyemet, kiemel, feldob az asztalra és dörzsöl, dörzsöl, hogy ne fázzak. Az igazi csak ezután következett: felemelt, mint egy pillét, a vállára dobott, befektetett az ágyacskámba, odahúzott egy széket, és mesélt, mesélt.
Az én esti Apukám nem könyvből mesélt, azt megtette rajta kívül mindenki más, egész nap. Ő azonban a fejéből mesélt. Mert az én esti Apukám tudós volt. Minden mese így kezdődött:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány: Éva.
Márpedig, ha egy mese így kezdődik, akkor minden, ami csak történik, Évával történik, tehát igaz. Így azt is tudtam, hogy amit nekem az esti Apukám mesél, az „IGAZTÖRTÉNET”, az elsőtől az utolsó betűig igaz.
A mesék nagyon érdekesek voltak: tárgyukat hol a bibliából, hol a történelemből vette apám, vagy természeti jelenségekről, égtájakról, égitestekről, északi fényről, folyókról, tengerekről, esőről, felhőről mesélt, szóval valóban igaz történeteket - is. Emlékezetes maradt az a mese, amely a Vezúv kitöréséről szólt. Ez a mese is úgy kezdődött, hogy volt egyszer egy kislány, akit úgy hívtak: Éva.
Ha egy kicsit nagyobb leszel, elviszünk Téged Olaszországba, ott majd láthatod, amiről most mesélek – mondta apukám.
Tehát én már előre ott voltam Olaszországban, a Vezúv tövében. A hegy elkezdett morogni, egyre hangosabban és vészjóslóbban, már úgy hangzott, mint a mennydörgés, amikor sűrű kőzápor tört fel belőle, amely elsöprően zúdult le a völgybe, magával ragadva fát, bokrot, épületet, mindent, ami az útjába került. Fekete füstfelhő takarta el a napot, olyan sötét lett, mint a föld alatt, ahová nem hatol be semmilyen fény. Hirtelen szikrazápor tört elő, sziszegtek, pattogtak, süvöltöttek a szikrák, mint a tűzijátéknál, és mindenütt tűz keletkezett, ahol a szikrák földet értek. Már égett az egész hegy! Majd minden átmenet nélkül nappali világosság ragyogta be a tájat: égővörös láva tört fel szökőkútként a hegy közepéből, és mint a tenger vize dagálykor, beborította az egész hegyoldalt, kímélet nélkül elárasztva mindent, amit elért.
Én, a jelen lévő mindent hallottam, mindent láttam, sőt éreztem a füst és égés szagát, láttam a felhőkbe menekülő madarakat, a rohanva szűkölő állatokat, szívemet összeszorította a félelem.
Megmutatom Neked képen is, ha érdekel – és apám ágyamhoz hozta a Révai Nagy Lexikon vonatkozó kötetét. Bár ne tette volna!!! A Révai Nagy Lexikon forgatásán nőttem ekkorára. Nagyon, de nagyon szerettem, tele volt felfedezéssel, színes és fekete-fehér képpel, akár fél napig sem untam meg benne a búvárkodást.
Tisztelt Révai Nagy Lexikon Szerkesztőbizottsága!
Ma is döbbenten kérdezem Önöktől, hogy egy ilyen izgalmas és színes témához hogy lehetett olyan unalmas, sematikus, fantáziátlan, ronda képet odarakni? Az Önök képén egy ócska domb füstölög csendesen, mondhatnám békésen és derűsen…
Előttem összeért az ég a földdel, inogni kezdett a világ, és nagyon, de nagyon csalódott lettem. Hol van ezen a képen mindaz, amit nekem az Apuarcú édesapám oly csodálatosan elmesélt, amit láttatott és hallatott velem???
Ez bosszúért kiáltott, csalódottságomat azonnal meg kellett torolnom, valami nagyon bántót és fájdítót kellett édesapámnak mondanom:
Azt hittem, Apukám tudós. De hát ha csak könyvből tudja! – Azt akartam, hogy neki is legalább annyira fájjon, mint nekem a csalódás.
Ő volt ott, neki kellett elvinni a balhét.
Apám is, mint többi fiútestvére, tizenhárom éves kora után önellátásra kényszerült, ha tanulni akart. Tőkéje más nem volt, mint a saját esze, hát azt kellett forgatnia.
Szerencsére, minden iskolában vannak rossz tanulók. Sőt, mondhatnám törvényszerű, hogy van olyan rossz tanuló is, akinek tehetős a papája. Ezzel oldódott meg apám tandíjfizetése is: korrepetált. És olvasott, olvasott, olvasott, mindent, ami a kezébe került. Falta a magyar és
világirodalmi klasszikusokat. Egészen addig, amíg ki nem alakult a saját irodalmi ízlése. Kedves költője Berzsenyi Dániel volt. Vesszőparipája a szabatos, választékos stílus, a nyafogás nélküli, helyesen hangsúlyozott magyar beszéd. Mekkora utat kellett megtennie a fehérgyarmati szabóműhelyből, hogy idáig jusson!?
Self made man volt, minden vonatkozásban. Vállalkozásait körül tekintéssel és megfontoltan készítette elő. Hosszú ideig gondolkodott, kikérte ügyvédek és szakemberek véleményét, elolvasta a szükséges irodalmat, és nem utolsósorban megteremtette az anyagi bázisát. Ha viszont döntött, gyorsan, határozottan cselekedett. Szerződéssel fedett le mindent.
Első vállalkozása az édesanyám hozományával aládúcolt fakereskedés volt. A fához a természet szeretete vonzotta, erdőt járnia így foglalkozásként kellett. Mindent megtanult a fáról, egy kis mintadarabkából megmondta a fa fajtáját, korát, felhasználási célját. A telepen példás rendet tartott. Akkortájt a fának is becsülete volt. Az épület- és bútorfát gondosan, évekig szárítgatták, fedett, szellős színekben tárolták, méret és minőség szerint osztályozták, és örökké forgatták.
Összesen két Sándor volt a fatelepen állandó munkásként, emellett szükség szerint napszámosokat alkalmaztak. Az egyik Kányádi, a másik Orbán Sándor volt. Mindkettőnek nyomorúságos bére lehetett, de mivel minden az embertől függ, kétféleképpen jöttek ki belőle.
Kányádiné szépen keményített, vasalt ruhában járt, mindig takaros volt. Az Orbán család azért volt, hogy anyám jótékonysági szenvedélyét karnyújtási távolságban kiélhesse.
Orbán, szegény, függetlenül a napszaktól, örökké pálinkaszagfelhőt árasztott maga körül. Nem mulasztotta el, hogy minden nagy ünnepen, névnapon és születésnapon felköszöntse apámat. Bizonyára a másik Sándor is ezt tette, de ez nem maradt emlékezetes. Annál inkább az Orbán- köszöntések. Mert minden alkalommal felmondta nekünk Marx Tőkéjét. A teljes családnak arcizomrándulás nélkül végig kellett hallgatnia. A végén Sándor megkapta a dikcióért járó honoráriumot. Anyám pedig még előző napon megküldte Orbánnénak a feltétlenül szükséges liszt, zsír, cukor adagot, hogy éhen ne haljanak.
Az ország készült is meg nem is a háborúban való részvételre. Az egymást váltó kormányokon belül hosszú időn keresztül dúlt a harc az anglofil és németorientáció között, abban azonban, hogy országos tartalékot kell képezni létfontosságú cikkekből, egyetértés volt köztük.
Tekintettel a határokon kopogtató háborúra, kiemelt árucsoport volt a kötszer. Édesapám egyik fivére, Fahidi Herman Lajos – családunkban Lujzi –, járatos volt ebben a szakmában. Vele együtt alapította édesapám Budapesten, a Csáky utca egyik tágas pincéjében a Fahidi Kötszerüzemet. Mivel családi vállalkozás volt, igen kis rezsivel dolgozott, egy könyvelővel és néhány segédmunkással. Lujzi bátyám remek megjelenésével, kitűnő tárgyalási készségével sorra nyerte a közbeszerzési versenytárgyalásokat. Sokszor tízhúsz filléren múlott!!! A közélet akkor sem volt angyalkák és Grál lovagok égi gyülekezete. De senki nem merte volna reszkírozni, hogy megvesztegessen valakit, aki egy állami tendert elbírál.
Mikor a múlt század harmincas éveinek végén kitalálták, hogy a Hortobágyon rizst kell termelni, apám felépíttette debreceni fatelepe mellett a Hajdú Hántoló és Daráló Malmot. A negyvenes évek végén, sosem tudom meg miért, irtóhadjárat indult a malmok ellen, ennek esett áldozatul apám malma is, meg az ugyancsak a Szoboszlói úton, tőlünk pár házzal odébb működő darálómalom is.
A mi malmunk úgy vált személyes élményemmé, hogy nagyon szerettem volna én is nagylány lenni tizenöt-tizenhat éves koromban, mint osztálytársaim többsége. Ők, az irigyeltek, már selyemharisnyában jártak, magas sarkú cipőben, felnőttes bundában, igaz, hogy nem az iskolába,
mert oda csak egyenruhában, fekete patentharisnyában lehetett belépni. Hiába ostromoltam szüleimet, nekem még az ünneplő ruhám is matrózruha volt, legfeljebb zoknit húzhattam, és mivel ortopéd alkatnak születtem, Hadnagy bácsi varrta a magas szárú ortopéd cipőmet, ezt viseltem, ha tetszett, ha nem. Majd meghaltam egy bundáért!
Most malmot építek – mondta édesapám –, és ahhoz nagyon sok pénz kell. Különben is nagyon kislány vagy még. – Én voltam az osztályban a legmagasabb, utánam még hárman következtek, aztán jött a legalább két fejjel alacsonyabb tömeg.
Két évvel később mégis megkaptam a bundát. Jó szolgálatot tett. Igaz, nem nekem. Mielőtt deportáltak minket, széthordtuk holmink nagy részét. Az én kedves bundámat Szoboszlói Szabó Szabolcs gyógyszerész, őszinte barátunk és szomszédunk gondjaira bíztuk. Felesége, Irénke néni az én bundámban vészelte át a légópincében a háborút. Legalább őt melegítette, miközben én egy szál overallban éltem végig 1944–45 telét, amikor, hogy teljes legyen az összhang, fehérneműm sem volt, harisnyám sem, cipőm sem. Voltunk így pár százezren a német hadi gépezet fogaskerekeiként.
Nagytanya váratlanul szakadt apámra. Anyai nagyapám, Weisz Alfréd addig-addig aposztrofálgatta a szenteket, szögezte le magáról, hogy ő bezzeg nem máriás huncut, míg mindenféle szervi betegséget nem szerzett magának: angina pectorist, magas vérnyomást, érszűkületet. Mikor anyám és apám egybekelt, nagypapa még Ógyallán trónolt, teljes hatalmasságában. Aztán, ahogy egyre betegebb lett, ahogy hajdan felcsattanó tenorja baritonba barnult, olyan lett, mint a fogatlan oroszlán. Dühkitöréseinek már senki nem dőlt be, hiába ordítozott szegény, teátrálissá és hatástalanná vált, környezete elnéző mosollyal nézett össze a feje felett. Egészségét karbantartani azonban igen nehéz volt Debrecenből, és a családi tanács úgy határozott, át kell jönnie Magyarországra. Anyám akarta így mindenáron, ő volt legjobban összenőve Alfréddal, és ő hasonlított rá leginkább.
Nagytanya lett Alfréd tartózkodási helye, ahol még évekig gazdálkodott kisebb-nagyobb eredménnyel, de nehezére esett. Újabb családi tanács aztán úgy döntött, hogy édesapám az a gazdasági zseni, akinek minden sikerül, ha egyszer akarja. Ekkor jelent meg házunkban a mezőgazdasági szakirodalom. Apám teljes erővel belevetette magát. A végeredményt tekintve igaza volt a családi tanácsnak: a tanya felvirult apám keze alatt.
Ennek oka, többek között, a már említett wertheimkassza volt a tanyasi irodában. Mert azt ugyan beírták abba a bizonyos nagykönyvbe, hogy mit vettek be, de azt már nem, hogy a wertheimkasszából mit vettek ki?! Mikor apám bevezette, hogy kifelé éppen olyan fontos tudni, mint befelé, rögtön pozitív lett a szaldó.
Mulatságos dolgok is történtek. Általában az volt a család felfogása, hogy megkövetelni mástól azt lehet, amit meg tudunk mutatni: Na, nézzed, így kell ezt csinálni! Ezért tudok kenyeret dagasztani, fejni, ökörre jármot felrakni, befogni, lovat felnyergelni, ustort fonni, sőt még pattogtatni is, mézet pergetni, ásni, kapálni, és még egy sor dolgot, amire a pesti Váci utcai lakásomban nap mint nap olyan nagy szükségem van.
Anyámnak két öccse maradt a tanyán: a Pali úr meg a Sanyi úr. Ők tartották karban a zöldséges kert mellett, gyakorlási célra létesített lucernást, amelyben mellesleg Sanyi bátyám méhei is laktak. Aratáskor ugyanis az első napon nekik egy sorban kellett haladni az aratógazdával. Kegyetlen, embert próbáló feladat volt az aratás minden fázisa.
Kaszálni csak az tud, aki állandóan fenntartja a kondícióját, ha nem ez a mindennapi foglalkozása. Óriási szégyen lett volna, ha „a” Pali úr meg „a” Sanyi úr nem bírja az iramot az
aratógazdával és kidől a sorból.
Ezért azt a jó nagy darab lucernást ők kaszálták, ketten és állandóan. Amikor apám a kezébe fogott egy kaszát – életében először és utoljára –, a summások szénát vágtak. Rengeteg széna kellett a temérdek jószágnak, kétszer legalább kaszáltak egy tavaszon, de még a legeldugottabb árokpartról is levágták a füvet. Minden ötödik asztag volt a summásjuss. Apám hősiesen igyekezett kaszálni, de nagyon hamar belátta, hogy ez neki nem megy. Megtanulta azonban, hogy micsoda fizikai megerőltetés a kaszálás. És mivel megvolt a saját felfogása a munka megbecsüléséről, felemelte a summások jussát egyötöd részről egynegyedre, a környező tanyák gazdáinak óriási felháborodására.
Vagyona árjásítását is gondosan megszervezte, úgynevezett barátainkból lettek a strómanjaink. Arany János sorai igen aktuálisnak bizonyultak akkor: „Vérszagra gyűl az éji vad…” – sokan akartak falni apám vagyonából. A szálakat az utolsó utáni pillanatig a kezében tartotta, még a gettóból is ő irányított. Bízott a barátaiban. Hogy lehet, hogy nem tudta, a bajban lesz láthatóvá az ember igazi arca? A piszkos munka rám maradt, amikor a deportálásból hazatérve számon kértem azt a híres őszinte barátságot.
1945. november 4-én érkeztem vissza Debrecenbe.
Ugyanolyan rongyos, szürke felhőcafatok lógtak az égen, mint 1944. március 19-én, amikor a Wehrmacht elfoglalta Magyarországot. Mintegy tizenkilenc hónap telt el – én azonban nem tizenkilenc hónappal, egy egész élettel lettem öregebb, gyerekből átmenet nélkül kiégett vénember lettem, senkim és semmim nem volt, egy szál egyedül meredeztem bele a nagyvilágba.
Debrecen kis város, mindenki mindenkit ismer. Szétfut a hír, hogy megjöttem. Apám háziorvosánál, Bartáéknál lakom. Meg sem melegszik alattam a szék, ketten telefonálnak – Vágóék és Barabásék –, hogy megőrizték, amit édesanyám rájuk bízott, mikor hozhatják.
Debrecenből a háború alatt aki csak tehette, elmenekült. Menekültek Vágóék is, Barabásék is. Vágóéknál a kelengyémbe készített evőeszközkészletem volt – ma is azt használom. Barabáséknál két nagy ládánk volt, cipelték magukkal a menekülésbe, és cipelték vissza is. Vágóék és Barabásék családjában nem beszéltek róla, hanem gyakorolták azt, aminek az a neve: erkölcs, tisztesség, emberség.
Rácék nem telefonálnak. Szomszédaink voltak, és legközelebbi, őszinte barátaink. Nekik írom a hírhedt Waldsee lapot Auschwitzból. Lajos bácsi deportálásunk előtt meghalt, Magda néni és fia, Csongor nyugatra menekült, és abból éltek, amit a mi holminkból kiárultak.
Szoboszlaiék sem telefonálnak. Szemben velünk, a mi házunkban laknak, ott a patikájuk is. Elmegyek hozzájuk. Irénke néni a légópincében az én bundámban melegedett. Kinyitom a szekrényét. Tele van édesanyám monogramos ágyneműjével. Kiveszem. Felhajtom az ágytakarót. Felhúzva a monogramos anyai ágynemű.
Tessék lehúzni Irénke néni, majd én kimosom.