ÉDESANYÁM, WEISZ IRMA



Weisz Irma tizennyolc éves korában, 1923-ban

A képen anyám látható, tizennyolc éves korában, 1923-ban, amikor apám beleszeretett. Ezt a fényképet édesanyám soha nem merte megmutatni nagyapámnak, Weisz Alfrédnak. Már régen felcserélődtek a szerepek, és anyám gondoskodott nagyapámról, de ez a fénykép olyan frivol volt…

Hetvenöt éves voltam, amikor megbékéltem anyámmal, és ezt a fényképet felakasztottam a falra. Azelőtt, ha csak eszembe jutott anyám, ordítani tudtam volna, vad düh fogott el: minek szült a világra, minek szeretett, nevelt, kényeztetett, ha cserbenhagyott, itt hagyott engem egy szál egyedül!!!


Sokszor elképzeltem, ki mondta ki először a földön azt, hogy „én”. Kinek mondta, hol, mikor? Hogy nézett ki? Azt biztosan nem mondta, hogy: nos most kimondtam a személyes névmás egyes szám első személyét, ez lesz a legfontosabb szó az elkövetkezendő évmilliókban.

De ha már volt annyi esze, hogy kimondja azt a legfontosabb szót, amely azóta előreviszi a világot, előbb-utóbb az is eszébe kellett hogy jusson: minek van itt?


Családunkban soha nem kellett feltennünk azt a kérdést, mely évezredek óta nagyszerű művek megírására sarkallja a filozófusokat: Mi végre vagyunk e világon? Mert olyan természetességgel, mellyel nappalra éjszaka következik, tudtuk: mi azért vagyunk a világon, hogy anyánk, Irma szervezőkészsége kiélésének a lehető legtágabb teret biztosítsuk.


Irma mellett öröm volt az élet.


Mindent természetesen, imponálóan, teljes magabiztossággal, a lehető legjobban!!! tudott: háztartást vezetni, a sok vendéget etetni-itatni, a kertet rendben tartani, kötni, horgolni, kézimunkázni, lovat hajtani, befőzni, disznót feldolgozni, télire mindent elrakni; egyszerűen és ezért nagyon elegánsan felöltözni, koncertre, színházba, moziba járni, folytonos utazásainkat szervezni, ÉLNI. És tornázni, tornázni, tornázni. Pedig nem volt szilfid alkat.


Örökké jöttünk-mentünk, Ógyallára a nagypapához, Majcihovba anyám testvéréhez, Hédi nénémhez, Pestre apám testvéreihez.

Hozzánk is örökké jöttek, nemcsak szállóvendégek: nagybácsik, nagynénik, unokatestvéreim, de minden héten legalább egyszer apám barátai vacsorára, nagy traktákra, amelyeken gyerekek nem vehettek részt. Legtöbbet Kardos Matyi bácsi és Kálmán Pali bácsi jött, továbbá szomszédaink házastársaikkal, természetesen Tóni nagybátyánk családjával, apám háziorvosa, Barta Gyula sógor kománk és családja. Bartáné fivére, Beck Józsi és anyám Nuni húga összeházasodtak, micsoda véletlen!


Főleg Pali bácsinak és Matyi bácsinak köszönhette Irma, hogy a minden házban oly nagyra becsült vitrin - ami engem illet, ki nem állhatom -, egyre bővült tartalmában, feltétlenül értékes, de vitathatóan ízléses tárgyakkal. Engem ezek a polgári családokban oly nagyra tartott vitrinek inkább házi oltárokra emlékeztettek, ahol az imádat tárgyát nem penatesek, házi istenek képezték, hanem AltWien, Rosenthal, Capo di Monte kelyhek, vázák, sípjukon furulyázó pásztorfiúk, libák, egymáshoz kecsesen hajló rokokó párok, őzikék, porcelánba merevített tütüs balerinák.

Rácz Magda néni és Szabó Irénke néni, kedves szomszédaink és őszinte barátaink,

miközben derűsen búcsúzkodtak tőlünk a gettóba menés előtt – mintha szokásos utunkra

indultunk volna nagypapához –, nem tudtak ellenállni birtoklási vágyuknak, és reszkető kézzel emelgették ki az irigyelt vitrin polcairól az áhított kincseket.

– Neked, Irmuskám, ez nem kell már – rebegte Rácz Magda néni értő előrelátással. Lehet, hogy ő jobban tudta, mint mi.


Irma szünet nélkül ki tudott valamit találni, hogy az élet érdekes legyen, mindennap történt valami jó. Ha ma visszaidézem őt, ezek jutnak eszembe: agilis, nyughatatlan, örökmozgó, folyvást ténykedő, önfejű, lázadozó, színes, fantáziadús, mozgékony, szeretetet árasztó, lobbanékony, lágyszívű, mamameleg, és kitörölhetetlen minta.

Amire csak visszaemlékezem, úgy csinálom, mint ő. Harminckilenc éves volt, amikor elvesztettem. Sokszor döbbenten hallom, amint felnőtt asszonyok az anyjukkal beszélnek. Nem hiszek a fülemnek. Ingerültek, udvariatlanok, majdhogynem durvák. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is megtörténhetett volna velem, hogy valamire azt mondom: ugyan, anyuka, hagyja már, ezt én jobban tudom. Nekem harminckilenc éves marad, immár mindörökre, a holtak nem vénülnek. Bőven lehetne harminckilenc éves unokám. Nekem most anyám a soha meg nem született gyerekem.

Akinek az a luxus megadatott, hogy felnőttkorában szülei vannak, nem tudja, milyen kegyeltje a sorsnak. A szülők iránti szeretet nem mérhető mennyiségi fogalmakkal, nem lehet rangsorolni, hogy apját, anyját szereti-e az ember jobban, egyiket ezért, másikat azért szereti. Pótolni egy anyát majdnem lehetetlen, hiába a nagy igyekezet. A pótmamának nincs meg a tudat alatt őrzött tejszaga, testmelege, kilenc hónapig hallgatott szívdobogása.


Akármilyen közösségben az én anyám volt az összes többi gyerek mamájával összevetve a legfiatalabb, húszéves volt, amikor születtem. Ennek az elenyésző korkülönbségnek csak előnyei voltak. Nekem mindenütt szabad volt ugrálnom, sőt, ha két felnőtt fogta a kezemet két oldalon, beléjük csimpaszkodva gyorsan bukfencet is csinálhattam még az utcán is. Nekem fel kellett másznom a legmagasabb faágra, le kellett ugranom a nyúlól tetejéről, kézbe kellett fognom minden békát, egeret, gilisztát, hernyócskát, meg kellett simogatnom minden lovat, kutyát, nem volt szabad félnem semmitől, mert akkor elhangzott a legsértőbb mondat:

– Ha nem teszed meg, nem vagy az én lányom. – Ennél fájdalmasabb kevés dolog lehetett, mindig anyám lánya akartam lenni, neki akartam tetszeni, fenegyerek szerettem volna lenni, mint ő.


Közös megbocsáthatatlan bűnünk volt apáinkkal szemben, hogy elsőszülött létünkre leányként jöttünk erre a világra. Apámnak nagyon fájt, talán még most is haragszik rám egy kicsit. Anyám apját más fából faragták, őhozzá nem ért fel semmilyen sérelem, elsőszülött gyermekét, a tények mellőzésével, fiúnak tekintette, így is nevelte. Anyám, Irma volt a legkedvesebb gyereke, pontosabban, azt még észrevette, amikor elsőként megszületett, a többire már nemigen figyelt oda. Irmának átadta legfőbb tulajdonságait, többek között az állatszeretetet.

Gyerekkorunkban szabad volt hazavinni minden utcán összeszedett, kihajított, megalázott, megunt kutyát, macskát. Sosem jutott eszünkbe, hogy bánthatnak bennünket. Mikor egy állat eljut abba az állapotba, hogy talán napok óta kétségbeesve, kóvályogva

szaglászik gazdája után, és nem találja, a tenyeréből eszik annak, aki ad neki egy korty vizet, egy falat élelmet. Anyám kigyógyított minden beteg állatot, aztán leküldte őket a tanyára. Ott igazán nem számított, hogy eggyel több vagy kevesebb van belőlük.

Nekem ebből az állatszeretetből csak annyi maradt, hogy ma is a kutya pártján vagyok, nem tartok emeletes házban ebet. Hogy bírják ki a gazdik, hogy kedvenceiktől csak azt vonják meg, ami a legfontosabb: a szabadságot, a mozgásteret, a napi több kilométer futást. A városi kutya a szemérmetlen emberi önzés megtestesítője. A baj csak az, hogy ma már a kutya is így akarja.

Irma pont úgy tudott a lovak nyelvén, mint nagypapa. Nálunk az ostor dekorációs célokat szolgált. Nem tudom, milyen vehemens cselekedetre vetemedett volna nagyapám, ha egy kocsis meg merte volna ütni valamelyik lovát. Nálunk a lovakkal is beszéltek, a kutyákkal is, rövid, félreérthetetlen felszólító hangsúllyal. Mindent megértettek, paríroztak és apportáltak.

Anyám szerint azért voltak a lovak, mint minden egyéb földi jó: hogy neki örömet szerezzenek. Irma imádta a kettős fogatot, legfőképpen hajtani. Felejthetetlen emlékeim közé tartozik, hogy mindig úgy hajtottunk ki a tanyából, ahogy illett: a bakon Móré Jani, a kocsis, hátul anyám és mi ketten a húgommal. Mentünk is ilyen illedelmesen addig – ma is látom azt a néhány aszatag fűzfát, amelyek a tanya határát jelentették –, amíg nagypapa láthatott bennünket.

Amint kikerültünk nagyapám látóköréből, megcseréltük a helyeket: anyám ült a bakra, én mellé, Móré Jani hátra. Gondolom, lelki körmét rágva, hogy mikor lesz ebből egyszer nagy baj, és akkor neki lesz nemulass. Anyám vadul hajtott. Repültünk, mint a madár, utánunk a porfelhő. Szerencsére jól trenírozott lovaink voltak, mi, gyerekek mindenesetre nagyon élveztük, hogy milyen nagyszerű anyánk van, imponált nekünk a vakmerősége. Nem jutott eszünkbe félni. Anyám kezében a gyeplővel biztonságban éreztük magunkat.

Az élet volt akkor biztonságos, megrendíthetetlen, mint Debrecenben a Nagytemplom a város közepén. Ki gondolt arra, hogy milyen rövid ideig? Aztán visszafelé elérve a fűzfahatárt, kifogtuk a lovakat, szép csendben járattuk őket, amíg lement a hab a hátukról és megnyugodtak, Jani fel a bakra, és csendes poroszkálásban, ártatlan ábrázattal visszahajtottunk a tanyába.

Irma nemcsak az állatok, a növények nyelvén is értett, minden virult a keze alatt. Egymás közt úgy mondtuk, mi tudunk lóul, macskául, de növényül is, nekünk szót fogadnak

– nekem is.

Ha összevetem a mai növényvédelmet a gyerekkorombelivel, látnom kell, hogy akkor ugyan nem hívták biónak, pedig az volt. Növényvédő szerként rézgálicot, bordói lét és káliszappant használtunk, ezt is olyan kevésszer, amennyire csak lehetett. A meggyet, cseresznyét, szilvát, diót, ribizlit, pöszmétét soha nem kellett permetezni. A fák törzsét télire bemeszelték, tavasszal megdrótkefézték, ócska zsákból és légyfogóból gyűrűt kanyarítottak a fatörzsekre. Amikor a fák kihajtottak, szinte naponta átnézték, van-e rajtuk elváltozás, és ha az ág végén megjelent a hernyófészek vagy tetűraj, hosszú póznára szerelt ollót kaptunk elő és nem a permetezőgépet. Amit levágtunk, azonnal elégettük. Nagyon nagy tetűjárásnak kellett ahhoz lenni, hogy nikotinnal permetezzünk.

Akárhány alma és körtefánk volt is, minden ágon csak két-három gyümölcsöt hagytak, és minden gyümölcsre még egész kicsi korában ráhúztak egy papírzacskót, amelyet csak

nagyon nagy vihar után kellett kicserélni. Így a gyümölcs méreg nélkül, szépen fejlődött, ősszel aztán leszedtük, és nagy gaudiummal levittük az almáspincébe.

Az almát felraktuk a lécekből készített tárolókba, melyek között üres sorok voltak, hogy menni lehessen köztük, a körtét meg zölden beraktuk a hombárba, melyben a malacok részére állt a gabona, és februárig ki sem vettük onnan. Akkorára sárga lett, lédús és mézédes.

Irma példás rendben tartotta a kertjét, nagyon büszke is volt arra, hogy azzal a gyümölcsáradattal, amelyet a kert produkált, elláttuk debreceni, nem kertben lakó számos barátunkat, megtöltötte befőtt, lekvár, dzsem, aszalvány formájában spejzét, pincéjét, padlását, és ha még ezután is maradt valami a fákon, behívtunk egy-két cigánygyereket, azok aztán elvégezték a kívánt letarolást.

Minden évben eltett egy-két üveg befőttet az eljegyzésemre, illetve lakodalmamra. Mikor megszületett a húgom, Gilike, attól kezdve neki is. Külön helye volt ezeknek a befőtteknek a spejzban, egy kicsit aggódva állapítottam meg, hogy az idő múlásával mennyire összeszáradtak. Ezeket az üvegeket nem vittük magunkkal a gettóba, ott maradtak a spejzban, a nagyra becsült külön polcon. Minden üvegen rajta az évszám és a tulajdonos neve: Éváé eljegyzésre, Gilié lakodalomra, és fordítva. Vajon ki ette meg helyettünk???

Irma nagyra tartotta a tehetséget, azt vallotta, hogy mindenki hoz magával valamilyen tálentumot, csak fel kell tárni. Nyitra, Pozsony, Érsekújvár, Trencsén környékén, ahol nevelkedett, sok cigány volt. Akkor a „cigány” megnevezés még nem minősült sértésnek, nem voltak romák és szintik. Anyám cigánygyerekeket tanított kottaolvasásra, mert a muzikalitásukat nagyra becsülte.


Nyomdokain haladva a múlt század ötvenes éveinek elején, amikor népművelési alosztályvezető és nagyon tapasztalatlan voltam – nemtudva, hogy akarata ellenére senki sem boldogítható –, én is tenni akartam valamit a cigányokért.

A Baranya megyei cigányok nagy része az ötvenes évek elején még nem telepedett le. Szabadon éltek, mint a madár. Szekérrel közlekedtek, hol itt, hol ott álltak meg, átmeneti szállásokon, erdő mellett, patak partján. Ügyesen, magas színvonalon művelték szokásos mesterségeiket: teknőkészítés, szögkovácsolás, kosárfonás. És persze mindenekelőtt muzsikáltak.

A szocializmus kultúrpolitikájába nem fért bele a magyar nóta. Kodálynak még voltak elismerő szavai e műfajra. A háború előtti Magyarországon megvolt a helye, beletartozott a mindennapi életbe, az elegáns mulatásba, az akkor még divatos éji zenébe. Cigányprímás és zenészgenerációk éltek belőle. Minden valamire való nyilvános szórakozóhelyen volt cigánybanda meg szalon- vagy dzsesszzenekar. De a világ számos nagy városában muzsikáltak a magyar cigánybandák, tagjai tájékozottabbak voltak a világ dolgaiban, mint sok honpolgár, aki saját városa, faluja határát nem lépte át, amíg élt.

Anyám nyomdokain akarván haladni népművelő gyanánt, nagy buzgóságomban, minden érintett faluban beszéltem a tanítókkal, és kidoboltattam, hogy ekkor meg akkor jelenjenek meg a cigányok az iskolában, mert analfabéta tanfolyamon vehetnek részt. Nem sikerült az érintettek fejével gondolkodnom, nyilván olyan kommunist huncutságot láttak ebben is, mint például abban, hogy nekik egy helyben kell lakni, meg állandó munkahelyen kell dolgozni.

Ahol a kisbíró egyik nap dobolt, ott uzsgyi, fel a szekérre, másnap már hírmondónak sem maradt egy cigány. Egy falu volt csak kivétel: Erdősmecske. Ott nem dobolt a kisbíró semmit. A tanító bácsi sok évet megélt, tapasztalt, bölcs ember volt. Kár, hogy nem emlékszem a nevére, pedig csupa nagybetűvel kellene ideírnom. Fogta a táblát, felvette a hátára, és kiment az erdőbe a cigányokhoz. Felakasztotta a táblát egy fára, és aki akart, tanult írni, aki nem, hát nem. Így aztán mégis lett egy-két cigány, aki megtanult írni.


A mozgáskészség nem függ a testalkattól. Láttam én már hajszál vékony Barbie- termetet esetlennek, meg testes embert sikkesnek. Ez utóbbihoz tartozott Irma. Őt is a kényszer vitte a bordásfalhoz: a nagyanyámtól származó családi gerinc.

Nagyanyám mind a három lányára átörökítette a gerincbántalmakat. A családban azt mondták róluk, hogy fele életükben Pöstyénben ülnek nyakig iszapban, a másik felében meg a tornateremben kínozzák magukat. Volt is ebben némi igazság, ami az iszapot illeti, de a kínzás nem stimmel, mindannyian lelkesen mozogtak.


Irma szeretett eretnek gondolatokat hangoztatni és szentenciákban nyilatkozni. Megbocsátó szavajárása volt: csak az ökör konzekvens. Mert kivel nem fordul elő, hogy megváltoztatja a véleményét? A fontos csak az, hogy az ember meggyőződéssel gondolja azt, amit, és akkor álljon ki mellette. Még Anatole France is azt írja valahol Az istenek szomjaznak című művében, hogy igazi filiszter sem lesz abból, aki ifjú éveiben nem volt forradalmár.

A forradalmárságomra nagyon ráfizettem, pedig azt hittem róla, hogy egyedül üdvözít, mint az úristen. Bárgyúnak születtem, az is maradtam. Most is mindig hiszek valamiben, ami egyedül üdvözít: egyszer ilyen diétában, máskor pont az ellenkezőjében, és amíg hiszek, addig mindig őszintén. Egy dologban azonban visszavonhatatlanul: a mozgásban.


Irma nagyon értett ahhoz, hogyan növelje az önbizalmamat. Neki talán gyerekkorában kellemetlenséget okozott, hogy nagyobb volt a társainál. Bennünket azonban arra tanított, hogy nem baj az, ha kicsit kinyúlunk a sorból. Csak szerénységgel kell viselni.

e mondat elhangzásakor anyám ajka sarkában megjelent egy számomra különös, mondhatnám pajzán mosoly. Ismeretek hiányában nem tudtam értelmezni. Kellő igyekezettel, szerencsére, minden hiány pótolható - mindig is stréber voltam.


Életünk központi tengelye az evés volt, ekörül forgott minden. A heti menüt nagy műgonddal és körültekintéssel, több megbeszélés során állították össze: anyám, Ruth, a nevelőnőm és az aktuális szakácsnő, egyszer egy héten még hústalan nap is volt. Szeretek azzal szórakozni, hogy végiggondolom a hústalan napokon sült, főtt otthoni ételeket. A kelt, gyúrt, kavart tészták, kochok, bélesek, palacsinták és sodók tengere elönt. Nem tudom, volt- e egy évben kétszer azonos hústalanság.

Arra nagyon vigyáztak, hogy a mosónő, Lazányi néni jövetelekor véletlenül se legyen hústalan nap.

A hozzávalók nagy része: mindenfajta zöldség és gyümölcs megtermett a kertben. Lisztet, cukrot, vadat a tanyáról hoztak. Baromfiudvar és legalább két hízó az ólban, helyben volt. Anyám meg volt győződve arról, hogy csak az egészséges és higiénikus, ami a felsorolt forrásokból ered, minden más hamisítvány. Ezért még a fagylaltot is otthon készítettük, Debrecenben sosem jártunk cukrászdába, sőt mi, gyerekek is gyanakvással tekintettünk a cukrászok termékeire. Kivételt képezett az utazás. Útban Csehszlovákiába, vagy ha feljöttünk Pestre, meg kellett szállni. A Vadászkürt nevű szállodában még a mosdótál is akkora volt, hogy Gilikét ebben fürösztötte Erna, a nevelőnője és nem a kádban. Csodálatos módon Pesten minden igazi volt, ehettünk a Gerbaud-ban, Gundelnél, és lelkesen ittuk a csapvizet, mert akkor még nem volt klóríze.

Nem tudom, hogy fért belénk, de annyit ettünk egy nap, mint most egy héten. Már aki, mert én nem. Nyomorgó családomban majd éhen haltam. Legfőképpen azért, mert folyton azt akarták, hogy egyek. Ha már mást nem is, legalább csokoládét, amelyet nem lehetett lenyelni. Elviselhetetlen színe volt. Nem is lehetett megérteni, hogy másnak hogy megy le a nyelőcsövén valami, ami annyira hasonlít a humán végtermékhez. Átvittem a színét a szagára is, és becsületszavamra, olyan szagúnak éreztem a csokoládét is.

Legalább ötször egy nap enni kellett: könnyű kis reggelit, néhány lágytojással, omlettel vagy ham and eggs-szel, amelyet hexmexpexnek hívtunk, kaláccsal, két-háromféle dzsemmel, zsemlyével, kifivel. Az ebéd háromfogásos bizton volt: levessel, hússal, főzelékkel, salátával, süteménnyel, gyümölccsel minimum, és a felnőtteknek kávéval. Még szerencse, hogy volt főzelék meg gyümölcs. Mert azt megettem, minden mennyiségben. Ma is.

A vacsorák is nagyon könnyűek voltak: egy kis hideg hús vagy hal, sonka, kolbász - persze saját készítésű-, megint saláta és gyümölcs, szerencsére, meg persze egy kis sütemény. A felnőttek étkezéshez fröccsöt ittak, a gyerekek vizet vagy málnaszörpöt, amelyet természetesen anyám tett el a kertben termett málnából.


Irma cukor nélkül itta a kávét és teát. Én még a kakaómat is. És soha az életben nem ittam cukorral sem a kávét, sem a teát, mert olyan akartam lenni, mint édesanyám. Amikor 1944 végén az allendorfi munkatáborban már elvesztettem eredeti testsúlyom közel egyharmadát, minden étel, amit nem ettem meg gyerekkoromban, és minden cukor, amit nem

tettem a kávémba, úgy fájt és égetett, mint az eleven seb.


Nagyszerű szertartás volt az évente kétszeri, napokon át tartó nagymosás és nagyvasalás. Lazányi néni volt a főszemély. Mindig ugyanabban a fekete kabátban, fekete kendőben jött, ugyanaz a cekker volt a kezében, és ugyanúgy zajlott le minden alkalommal minden: be sem lépett, le sem vetkőzött, de már felhajtotta a kupica pálinkát, addig meg sem szólalt. Pálinkával a bögyében azonnal nagyon aranyos és beszédes lett.

Mert nem úgy volt, hogy ő csak mosott meg vasalt, főfoglalkozásban prosencióra, avagy processzióra járt. Még a szűzmáriás lobogót is sokszor vitte, és danolta a szép egyházi dalokat. Igen szépen tudott énekelni: tempósan, áhítattal, könnyű volt elképzelni, ahogy megy elöl, kaptat fel a domboldalra, kezében a zászló. Tulajdonképpen egyik prosenciótól a másikig élt, a közbülső időben az élményeit mesélte.

Jövetelét fontos előkészületek előzték meg. Kiürítették a nagy szennyesládát, amely pont embermagasságú volt, fent és lent egy-egy nyitható, csukható ablaknyi nyílással. A szennyest fent bedobták, lent kihúzták. Ágyneműt, asztalneműt, konyharuhát egy évben kétszer mostak a nagymosásban, a testi fehérnemű tisztán tartására szolgált a kismosás.

Az igazi a nagymosás volt. Szín, minőség, alapanyag szerint gondosan beáztatták a szennyest. A ruhát aztán Lazányi néni kommandírozásával napokig mosták, rézüstben kifőzték, százszor öblítették, keményítették és kékítették, majd felhordták a padlásra, megszárították. Télen olyan kemény volt ez a padlást megjárt ruha, hogy zörgött. Akkor aztán ketten nekiestek minden párna, paplan, dunyhahuzatnak, lepedőnek, abrosznak, konyharuhának, átlósan és párhuzamosan megcibálták. Újabb napokon keresztül beleraktak minden darabot a mángorlóba – két egymásba fordított henger közé –, amelyet kurblival hajtottak, ez volt az elővasalás. Majd bespricceltek annyi ruhát, amennyit a következő napon bevasaltak.

Mindennek szigorú mérete volt. Minden alkalommal ugyanarra a méretre hajtogatták a kis és nagypárnát, a lepedőt, a huzatokat, és a kézimunkás rész alá rózsaszín selyempapírt raktak. Mert állandó helye volt mindennek a komódban, milliméterre kicentizve. Amit frissen vasaltak, azt a kupac alá tette anyám. Így mindig egyformán forgott minden darab. Mert rend a lelke mindennek. Én is így csináltam egész életemben, ma is.

A felnőttek testi fehérneműjének, apám ingeinek, a hálóingeknek, pizsamáknak, zokniknak a hálószobai polcos szekrényben volt a helyük. A polcokon is rózsaszín selyempapír volt, az élükön pedig, zománcbevonatú rajzszöggel odatűzve, az anyám horgolta csipkeszalag.

Minden ruhaféléből volt téli meg nyári, ezen belül iskolába járós, meg más. Sőt, mivel akkor még volt Magyarországon tél és tavasz, volt átmeneti is, például kabát, kosztüm. Március 15-én zokniban, egy szál matrózruhában mentünk az ünnepségre, mert kitört a tavasz. November 1-jén ránk adták a hócipőt, és megkoszorúztuk az ismeretlen katona sírját a temetőben, itt volt a tél.

Nekünk, gyerekeknek külön szekrényünk volt, amelyet mi tartottunk rendben, a könyves, iskolaszeres és játékpolcainkkal egyetemben. Anyám soha nem veszekedett velünk, ha rendetlenséget tapasztalt. Csak lepakolt a földre arról a polcról, amely nem tetszett neki.


Nagyszerű szórakozás volt nyaranta a napokig tartó száraztésztakészítés. Csináltak

cérna meg vékonymetéltet, vastagmetéltet, kisebb-nagyobb kockát, csigatésztát, csuszatésztát, száz méretben tarhonyát, amelyet a malomból hozott rostákon eresztettek át, és osztályoztak. A napon szárogatták, tüllzsákba rakták, majd a spejzban felaggatták.


Elfelejtettem, mi volt az aszalt gyümölcs készítés titka. De még a számban az íze annak az aszalt szilvának, amelyből kivették a magot, és egy gerezd diót raktak a helyébe.


Tettek el rengeteg kompótot. Megfázáskor cseresznyebefőtt dukált. Egyébként meg őszi és sárgabarack, vagy körte. E három egyébként ehetetlen volt, mert éretlenül, zölden rakták el, cifra késsel kicirkalmazták. Hogy a színe megmaradjon, megkénezték, vagyis óriási nagy szitákra rárakták a kicirkalmazott gyümölcsöt, a szita közepe alá egy kis kénrudat tettek, meggyújtották, és a szitát letakarták. Utána meg hetven lében kiáztatták, hogy kimenjen belőle a kénszag. Az ugyan nem ment ki, de a gyümölcs kemény és savanyú maradt. Ezért borzasztó vastag szirupban kifőzték. Nekünk pedig tudni kellett kis kanállal elszabdalni a kőkemény befőttet úgy, hogy ne ugorjon ki a tányérból.

Nagyon szerettük a lekvárfőzést. Kétféle is volt belőle. Az egyik lekvár a konyhában készült, lábasban, ha kész volt, üvegbe rakták és kidunsztolták. Anyám kis vignettákra ráírta a tartalmat meg az évszámot. Nyersen is tettek el mindenféle gyümölcsből lekvárt: ötven százalék cukorral, és egy órát keverték.

A mulatságos lekvárfőzés azonban a szilváé volt. A mosókonyhából kihozták a nagy rézüstöt, amelyben mosáskor a ruhát szokták kifőzni. Építettek alá téglából hevenyészett tűzhelyet. Az üstöt anyám felügyelete mellett mintegy sterilizálták. Mikor úgy ragyogott, mint a Salamon tökéletessége, akkor használatba lehetett venni. Több asszony ült a kertben, magvazta a szilvát. Aztán amikor már jó sok ki volt magozva, begyújtották az üst alatt a tüzet, és felváltva, mert nehéz volt, keverték a szilvát. Derékszög alakú volt a fakanál nyele, végén nagy lapát keverőfelülettel. A kunszt az volt, hogy úgy kelletteltrafálni a tüzelést, hogy a lekvár ne kozmáljon oda. A főzést éjjel sem hagyták abba.

Ennek a lekvárnak, meg amelyet hasonló módon a felesleges almából, körtéből, szilvából vegyes lekvárnak főztek össze, fadobozban volt a helye. Csinos, egyforma kis fadobozok voltak, zsírpapírral kibélelve, ebbe öntötték a forró masszát. Tetejére megint zsírpapír és rászögezve a doboz teteje. Nem raktak bele cukrot, nem tettek bele tartósítószert. Amikor a dobozból ezt a lekvárt télen kiborítottuk, késsel lehetett vágni. Az 1943-as termés utolsó ládáit apám a gettóban osztogatta szét, mielőtt a téglagyárba hurcoltak bennünket.


A disznóölés nem volt egyértelműen pozitív élmény. Mire ugyanis a két malacocska hízóvá cseperedett az ólban, mindkettőnek volt neve, olyanok, hogy Röfi meg Paku, vagy Orros meg Szemtelen, viselkedésüknek megfelelően. Mondhatnám, személyes barátainkká fejlődtek. Az ember pedig nem eszi meg a barátait minden fenntartás nélkül.

A disznóölést is nagy előkészületek előzték meg: napokig sikálták a fatekenőket, dézsákat, amelyekbe a pácolandó sonka, szalonna került. Rendbe rakták, és új szalmával telehordták a kert végében lévő füstölőt, amelyben majd szalonnát, oldalast, sonkát, disznósajtot, de még májas hurkát is füstöltek. A véres hurkába tejbe áztatott zsemlyekocka került, a tüdősbe hajdinakása, a májashoz meg még vettünk egy-két disznómájat a hentestől, mert májas hurkából sosem lett elég.

Irma bekötött fejjel, nagy, fehér, testét szinte beburkoló kötényben, mintegy karmesteri pálcával a kezében dirigálta a hentest, az asszonyokat, akik két nap, két éjjel sürögtek- forogtak a nyári konyhában, főzték az orjalevest, a töltött káposztát, a sült húst, hurkát, készítették a kolbászt: citromosat, amelyet frissen kellett megenni, fokhagymásat és rendeset. A felfüstölt ún. szárazkolbász először a padlásra került. Mikor befejezték a fűtést, kiszedték a plafonig érő kandallókból az egész évben keletkezett, mindössze egyvödörnyi hamut - pékzacskóba csomagolt fűrészporral fűtöttünk, annak nincs hamuja -, lehozták a padlásról a kolbászt, szálanként zsírpapírba csavarták. A megszitált hamut visszarakták a kandallókba, abba a kolbászt. Onnan ettük egész nyáron.


Nem is kell mondanom, a savanyúság is otthon készült, a kertben megtermett uborkából, paprikából, zöld paradicsomból, a tanyáról beküldött kis dinnyéből és apró kukoricából, ecetesnek elrakott szilvából, karfiolból, céklából.

A legmulatságosabb a savanyú káposzta eltevése volt. Megszegve az ősi szabályt, a káposztát nem mi termeltük, hanem Irma vásárolta a piacon. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem szerettem volna káposztatermelő lenni ott, ahol anyám vevő volt. Végül azért mégis sikerült minden évben megtalálni azt a félszekérnyi egyedül üdvözítő káposztát, amellyel a termelő szekere befordulhatott hozzánk a mellékkapun.

A savanyú káposzta készítése is, mint tulajdonképpen minden kulináris ténykedés, higiénés intézkedéssel kezdődött. Előszedték a káposztáshordót, amelyet pár hónappal előbb a legnagyobb gonddal kisúroltak, amikor kiettük belőle az utolsó káposztát. Húsvétkor. Mert akkor lehozták a padlásról az utolsó sonkát, és megfőzték a szezonban utolsó töltött káposztát, mert téli étel volt. Ha megettük, jött a tavasz meg a nyár. Akkor másféléket kellett enni.

Irma az új félszekérnyi káposzta érkeztekor úgy tett, mintha a káposztáshordó ebben a büdös életben soha, de soha nem lett volna kimosva. Hamulúggal nekiestek, a hozzá tartozó préssel és lapokkal együtt vad dühvel ismét kisúrolták. Aztán legalább két napig csak vágták meg reszelték a káposztát – hogy bele nem fáradt a karjuk! A hordó megtöltése nagy muri volt.

A reszelt káposztába mindenfélét raktak, amit manapság kispórolnak a savanyú káposztából. Itt a lista: koriander, mustármag, borókabogyó, szegfűbors, babérlevél, majoránna, csombor, birsalma, alma, hegyes pirospaprika. Biztosan kifelejtettem valamit. És persze sok egész fej káposztát, cika káposztát a téli töltött káposztához. Aztán csak elkezdték csavarni a prést, amely alá vastag falapokat raktak. Mikor már enni lehetett a savanyú káposztát, mi, gyerekek azt lestük, mikor érünk a birsalmához meg almához, mert annak csuda jó savanykás íze lett.

A savanyú káposztás hordó az almáspincében honolt, amiből annyi maradt, hogy még most is érzem az alma és a savanyú káposzta keveredett illatát, és még ma is eszembe jut egyikről a másik.


Szertartásos háztartási eseményeinkből ki nem maradhatott a karácsonyi és húsvéti nagytakarítás. E két nagytakarításon kívül volt még egy harmadik restauráló esemény, amely minden augusztusban, távollétünkben zajlott, amikor a tanyán voltunk. Akkor mindenféle mesterember jött a házba. A meglazult vakolatot, a falakon keletkezett hibákat, az ajtók, ablakok mázolásán támadt repedéseket kijavították.

Általában mindent azonnal kijavítottak, amint elromlott. Így mindig úgy tűnt, hogy minden új. Az alatt a tizennyolc és fél év alatt, amíg otthon voltam, mindössze két festés- mázolásra emlékszem.

Egyébként utáltuk a nagytakarítást, mert kizökkentett bennünket a szokott életünkből, de elkerülhetetlen volt. Irma úgy tett, mintha az élet legfőbb értelme a takarítás lenne, és mintha minden tárgy azért jött volna létre, hogy kimossák, lesikálják, kiporolják, kirázzák, kikeféljék. A kegyelmi állapot az volt, amikor nem ez történt velük, nyugton hagyták őket. A nagytakarítás különben is érthetetlen volt, hiszen mindent és mindenütt állandóan takarítottak. Ma is az orromban van az a tisztaságillat, amelyet csak otthon, nálunk lehetett érezni.


A Mikulást, karácsonyt, húsvétot, név és születésnapokat nagy gonddal, testre szabottan szervezte Irma. Igazi értéke a saját kezűleg gyártott ajándéknak volt, karácsonykor nem is lehetett mást adni ajándékba. Ebben jó példával Irma járt elöl. Emlékszem arra a karácsonyra, amikor az összes babám új ruhát kapott, pedig biztosan volt több mint tíz. Irma varrta, horgolta, kötötte a babaruhákat, és cipőt, táskát és kalapot is készített hozzájuk, gondolom, ő szórakozott a legjobban, amíg ezzel foglalatoskodott.

Mi, gyerekek is nagy gonddal rajzoltunk, festettünk, különleges fényes papírból képet szőttünk, színes rafiából dobozt készítettünk, amikor nagyobbak lettünk, zsebkendőt hímeztünk, sálat és kesztyűt kötöttünk és horgoltunk ajándékba. A tárgyak készítését már októberben elkezdtük, hogy elkészüljenek karácsonyra. Az első karácsonyon, amelyre emlékszem, igazi angyalka állt a fa alatt.

A nyuszi mindig a kertbe jött, a bokrok közé dugta az ajándékait, nagy izgalommal szedtük össze. A Mikulás az ablakba pakolta, amit hozott, rendhagyóan könyvet, különleges füzetet, szép Faber ceruzát, csokit nem, úgysem ettem meg.

Mindebből, amit eddig elmondtam, az következne, hogy Irma reggel ötkor felkelt, azonnal csatasorba állt, és elkezdett tevékenykedni. Erről szó sem volt. Álmos kis cica volt, mind a hetvenöt kilójával együtt. Szerette magáról azt mondani, hogy olyan, mint a tökvirág: este nyílik. Utált korán lefeküdni, ennél jobban csak korán felkelni utált - én is.

Nem is kelt fel korán. Viszont mindent remekül megszervezett: apám reggelijét, a gyerekek iskolába menését, a háztartási élet beindítását.

A hálószobától legtávolabbi ponton megkezdődött a mindennapi szent szertartás: a takarítás. Mire odaértek a hálószobához, úgy tíz óra körül, Irma is kibújt az ágyából, és bebújt a fürdőszobába. Aztán előkerült. Üdén, illatosan, jókedvűen.

Nem lehetett eldönteni, hogy mi volt számára fontosabb: a jó kis ennivaló vagy a hiúsága. Nagyon szeretett jókat enni, de nagyon hiú is volt. Szerencséjére akkor még nem a deszkasoványság volt a követendő női alkat, egy kis gömbölydedség itt vagy ott, nem ment a női ideál rovására. Irmának is volt mivel dicsekednie, ezt úgy kompenzálta, hogy mídert hordott.

Volt esti míder nagy dekoltázzsal, másik míder fürdőruha alá !!!, ilyen meg olyan színű míder, főleg lakszrózsaszín. Számában legtöbb a mindennapi míderből volt. Fekete nem volt, mert az illetlen, olyan kokottos…

A míder és egyéb fehérnemű gyártásának művésze Lujza volt, csak így egyszerűen: Lujza. A szalonja egy kis utcában volt, amelyik a Szent Anna és a Kossuth utcát kötötte össze. Anyámnak azt mondta: nagysasasszony. Hegyben álltak nála a selymek, pompázatos rózsaszínek, lakszrózsaszínek, égszínkékek, almazöldek, napsárgák, orgonalilák, krizantémmintásak, kis és nagy virágmintásak. És modellek: hímzéssel, azsúrral, Richelieuvel, tüllbetéttel. Ki kellett választani a színt és a modellek közül a kívánt kézimunkát. Aztán több-kevesebb idő alatt elkészült a mű. Nekem tizenöt éves koromig az otthoni házivarrónő készítette a fehérneműmet batisztból: Berkovics Honorea. Tizenöt éves koromtól nagy kislánynak számítottam, és nekem is dukált a selyem fehérnemű. Az én kombinémba még a nevemet is belehímeztette Lujza, nem a monogramomat, hanem így: Éva.

Soha nem láttam anyámat míder nélkül. A gázba is úgy ment Birkenauban, hogy valamelyik kedves mindennapi míderjét hordta.


Voltak családunkban utólag nehezen érthető momentumok. Nem csak nálunk, de közel és távol minden rokonunknál ildomos volt spórolni. Szerencsére nem mindennel spóroltak. Nem spóroltak például az ennivalóval, de nemcsak azzal nem, amit mi ettünk meg, azzal sem, amivel a házban lakó, nem családtagok táplálkoztak. Nálunk nem volt kiosztva a cselédlányok, a mosónő adagja, nem volt bezárva a spejz, de még a szekrények és komódok sem. Mindig azt hittem, hogy csak rossz angol regényekben van kulcskarikán kulcsgyűjtemény, benne a kiskosárban, vagy a házi kisasszony övére akasztva.

Spóroltak viszont a spórolás kedvéért, mint ahogy van művészet a művészetért. L’art pour l’art, amit úgy mondtunk, hogy purlápur. Szerencsére, az első unoka én voltam. Micsoda előny! Nem volt kitől ruhát örökölni, fordítva pedig: az én összes ruhám körbejárt a családban, és nem egy visszaérkezett a húgomhoz.

Szóval én mindig új ruhát kaptam. Azért az sem úgy volt, hogy bevittek egy üzletbe, kinéztem, mi tetszik, megvették és megkaptam. Atyai nagynénémnek, Gizinek gyermekruhaszalonja volt Budapesten a Fehérhajó utcában. Jó időkben volt egy tucat tanulólánya. Fel sem merült, hogy más varrhasson nekem ruhát, mint Gizi. Először is, mert családtag volt, tehát megbízható, másodszor is, mert családtag volt, tehát támogatni kellett. Kölcsönösen támogattuk egymást: mi vele dolgoztattunk, ő meg csak az önköltséget számolta fel nekünk.

A Debrecen és Budapest közötti távolságot át kellett hidalni abban az esetben, ha anyám úgy ítélte meg, hogy nincs egy rongyom, amit felvehetek, azaz már megint kinőttem mindent. A purlápur spórolás miatt nem jöhetett szóba a legkézenfekvőbb: felhoznak Gizihez, hogy vegyen rólam mértéket, aztán megvárjuk Pesten, amíg elkészül az opus. Nem.

Ellenben anyám hosszasan turkált a rongyosszekrényben. Az előszobában volt ez a háromajtós fehér szekrény, amelyben kizárólag az tároltatott, amit nem használtunk, de a világért ki nem dobtunk volna. Meglelvén a legócskább foszladozó lepedőt, anyám belecsavart és belevarrt, jó szorosan. Aztán elöl középen nagy óvatosan felvágta ezt a lepedőmintát, vagy mintalepedőt, és postán felküldte Gizinek Pestre. Gizi aztán varrt e minta nyomán több matrózruhát.

Gizinek volt egy találmánya, amely nem volt valami népszerű gyerekkörökben. GYER, ez volt a neve. Vagyis Gyerekkel Együtt növő Ruha. Ahol csak lehetetett, fent, lent, oldalt, minden blúzban, szoknyában, és varrásban bent felejtettek tíz centit. Ezt ki és behajtották, eldugták. Ahogy a gyerek nőtt, az eldugott hajtásokat kiengedték. A ruha soha nem múlt el. Sőt, a következő gyerek, amikor megörökölte, újfent saját méreteire csökkenthette, majd növelhette stb. A legszebb mégis az volt, hogy az akkori anyagok több gyereket is képesek

voltak kiszolgálni, legvégső formájukban kifordították a ruhákat, és hordták jobb félnek a megelőző bal oldalt.

Gizi néném erőssége a fehér batisztkötény volt. Megszámlálhatatlan fehér batisztkötényem volt, csipkével, azsúrral, hímzéssel, piével, tűzéssel, Seumchennel, fodorral, mindezek kombinációjával, és ebben feszítettem reggeltől estig. Igazán megtanultam a ruhámra vigyázni! Elemi iskolába is fehér batisztkötényben jártam, ami nagy ügyességet fejlesztett ki bennem, mert akkor még bemártogatós tollal írtunk, a tintatartóból a folyékony tinta igen könnyen kicseppent. Meg is tanultam, hogy az egyik legjobb folttisztító a nyál – ki lehet próbálni –, az akkori tinta íze még ma is a számban van.


Örök életemben vágyakozva gondolok vissza az anyai birodalomra, megfellebbezhetetlen szabályaira, az anyai mindenhatóságra, amely gyöngédséggel, figyelemmel, szeretettel volt kipárnázva. Irma szervezte az életünket, de úgy, hogy egyáltalán nem vettük észre. Kifejezhetetlenül fáj a visszahozhatatlansága, az, hogy semmi, de semmi nem maradt belőle, a felnőtt anyámból, amilyen akkor volt, még egy tisztességes fénykép sem. Az elvesztés módja messze eltér családunk hagyományaitól, miszerint a szerető család otthon ápolja az öregeket utolsó leheletükig, míg vissza nem adják lelküket teremtőjüknek. Szóval anyám, apám, húgom elvesztésének módja, a rideg, kegyetlen tervszerűség, amelyet fel sem ismertem, amikor bekövetkezett, begyógyíthatatlan seb egy akármilyen hosszú életen át. El sem búcsúztunk egymástól. Azóta mindig elkerülöm a búcsút, ha sor kerül rá.

Mindig úgy kellett éreznem, hogy anyámnak én vagyok a legfontosabb, de ugyancsak legfontosabb volt a húgom, és még inkább mindannyiunknak legfontosabb volt édesapám. Hogy csinálta ezt Édesanyám?

Az egyik legnagyobb hazugság az a közhely, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Sebe válogatja. Van olyan seb, amelyik soha, de soha nem gyógyul, nyitva marad, ég, sajog, csillapíthatatlanul vérzik.

Csak azt lehet megtanulni, hogy el kell viselni, és együtt kell vele élni.