vagyis
születésem „igaztörténete”
Fahidi Éva háromévesen
Egy kis fantáziáért soha nem kellett a szomszédba mennünk.
Volt ebben jó is meg rossz is. Nagyon jó volt, hogy sosem unatkoztam, folyton volt mire gondolnom, csak elképzeltem ezt vagy azt. A rossz talán az volt, hogy nem lehetett pontosan tudni, valami valóban megtörtént, vagy csak én gondolom úgy, hogy…, szóval bennem is összefolyt egy kevéssé ez a két dolog. Egy biztos: soha nem hazudtam, mert már megtanítottak arra, hogy egy Fahidi nem hazudik, mert méltóságán aluli.
Nagyon szerettem a tündérkéket, ennek oka, ha a fejezet végére érek, mindenki számára nyilvánvaló lesz. Különben is, nekem Apukám mesélt minden este igaz történeteket, és szerepelt bizony abban tündérke is. Nem kell ezek után csodálkozni azon, hogy találkoztam a lépcsőfeljárón a tündérkével.
Nekünk nagyszerű, fedett lépcsőfeljárónk volt elöl a főbejáratnál, pont tizenhárom fokkal – nem voltunk babonásak. Sötétpiros színe volt a burkolatnak, még most is érzem a denaturált szeszben oldott gyanta illatát, amellyel vikszelték. A lépcsőn piros kókuszszőnyeg futott végig, közepén pedig egy fehér vászon, oldalán két piros csíkkal. Minden lépcsőfoknál karikába fűzött rézrúd rögzítette a szőnyeget. Minden lépcsőfok két oldalán állt egy-egy növény. Nagyon impozáns volt.
Épp a kertbe igyekeztem kifelé, amikor észrevettem, hogy egy lépcsőfokkal előttem ott a tündér. Ez a tündér pont olyan volt, mint én. Fehér batisztkötény volt rajta, a haja két copfba volt befonva, ebben fehér masni, és pont úgy szorongatott a hóna alatt egy pont olyan babát, amilyen nekem is volt, mint ahogy én szoktam. Rögtön rá is szóltam:
– Kedves tündérke, légy szíves, várj meg! – A tündér egyáltalán nem volt barátságos, nem is értettem, miért, úgy futott előlem, mintha menekülne, nehogy utolérjem. Rettentő izgatott lettem, akárhogy iparkodtam lefele a tizenhárom lépcsőn, nem értem a nyomába, mire lent voltam, a tündérkémnek nyoma veszett, volt, nincs. Alig vártam az estét, hogy Apukámnak ezt a remek kalandot elmeséljem.
A felnőtteket nehéz megérteni (sokszor még ma is). Mert ha egyszer nekem egy igaz történetben, mi az, hogy egyben, számos igaz történetben azt mesélik, hogy a tündérkék ezt meg azt csinálják, akkor miért nem igaz az, hogy én is találkozhatok a tündérkével. Egyszerre csak azt mondja nekem ugyanaz az Apukám, akitől egyáltalán tudom, hogy van tündér, meg hogy milyen, hogy hazudok. Akkor most ünnepélyesen megismétlem: én tudom, hogy egy Fahidi nem hazudik. Én sem hazudok. De még ma is teljes meggyőződéssel állítom: én igenis láttam a tündérkét a lépcsőházban. Aki nem hiszi, járjon utána. Nekem is ezt szokták mondani a mese végén.
Különös kötődésem a tündérkeséghez egy igaz történethez fűződik, a legeslegigazibb igaztörténethez, amelyet a legtöbbször hallottam, hol ezzel, hol azzal a kiegészítéssel, és nem is győzte Apukám eleget mesélni, mert ha megkérdezte, mit meséljen, mindig ezt választottam.
Ez az igaz történet már azért is kivételes volt, mert nem úgy kezdődött, mint az összes többi: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták: Éva.
Ez az igaztörténet sokkal izgalmasabban kezdődött, íme:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány meg egy fiú. A leánynak fekete haja és sötét szeme volt, amellyel olyan nagyonis tudott nézni, hogy a fiú egyszer belenézett ebbe a hol huncut, hol szelíd szempárba, és aztán soha nem tudott egyébre gondolni. A fiúnak szőke haja meg mélyen ülő, szürke szeme volt, amivel úgy tudott nézni, de úgy, hogy még a kövek is meglágyultak, ha rájuk pillantott.
A fiú meg a leány nagyon szerették egymást.
A fiú sokat járt az erdőbe. Barátai voltak a fák, csak rájuk nézett, és nemcsak azt tudta, hogy mifélék, de azt is rögtön meg tudta állapítani, hány esztendősek. Ha olyan fát nézett, amelyiket már keresztülfűrészeltek, azt is megmondta, hogy a fa életében melyik évben volt szárazság, melyikben sok eső. Minden fáról tudta, hogy mire való.
A fiúnak nemcsak a fák voltak a barátai – bár legjobban ezekhez kötődött –, de az erdei növényeket is ismerte, esténként nagy csokrokat hozott haza a lánynak. Erdei sétái során az állatok is szórakoztatták, szerette hallgatni a harkályok kopácsolását, a távoli kakukkszót – mert a kakukk meg nem szólal, ha ember van a közelében, azért mindig távoli a szava. De jól ismerte a stiglicet, a rigót, a szajkómadarat, a nyuszit, a rókácskát – mindig kicsinyítve, mintha nagy róka nem is lenne –, menyétet, mókust, sőt, ha a távoli erdélyi erdőkben járt, még mackóval is találkozott.
A leány is szorgalmas volt. Ápolta a kertjét, jókat sütött-főzött a fiúnak, mindig szépen terített asztallal várta. De tudott varrni, harisnyát stoppolni, énekelni, zongorázni, teniszezni, szeretett táncolni, és még jobban szeretett tornázni. A leány tanyán nevelkedett, minden állattal tudott beszélni, a kutyák, macskák, de még a lovak is szót fogadtak neki, pedig csak halkan szólt hozzájuk.
A fiú meg a leány boldogan élt egymással.
Éltek, éldegéltek, egyszerre azonban hiányozni kezdett valami az életükből. Nem is értették először, mi történhetett velük, hisz mindenük megvolt, a fiúnak fatelepe, ahol szorgalmasan dolgozott, a leánynak háztartása, meg kertje, amelyben mindig akadt munkája, szerették is egymást, és mégis… Egy reggelen, amikor felébredtek, a leány ránevetett a fiúra és azt mondta:
Tudom, mi hiányzik nekünk, a gyerekünk!!!
Nahát, hogy ez eddig nem jutott eszembe, milyen igazad van! – válaszolt a fiú.
El is kezdték lázasan keresni a gyereküket. Először csak a házukban. Felmentek a padlásra, le a pincébe, kihúztak minden fiókot, kinyitottak minden szekrényajtót, benéztek minden bútor mögé és alá… Elutaztak a hegyekbe, a tengerhez, idegen városokba, Budapestre, a fiú és a leány szüleihez, testvéreikhez, valamennyi közeli és távoli rokonukhoz, és keresték, keresték a gyereküket, de bizony sehol nem találták.
Szép hosszú ősz volt akkor. Október is volt már, de délután még melegen sütött a nap, ámbár már elég korán sötétedett. Örülve a jó időnek a leány és a fiú kikocsikázott az erdőhöz, odaérve kiszálltak a kocsiból és gyalog mentek befelé az erdőbe. Mindkettőjüket megejtette az erdő jól ismert varázsa: a madarak, a fák és a növények jellegzetes beszédje, amelyen olyan jól megértik egymást.
A leány és a fiú kézen fogva, szótlanul ment egymás mellett, jó volt hallgatva ballagni, számukra beszédes volt ez a csend, azt jelentette, nem kell nekik szó ahhoz, hogy elmondják, mennyire szeretik egymást. Így értek egy kis ritkáshoz, már látták is, hogy kicsike tisztás következik, de ezzel egy időben csoda szép zene hangja ütötte meg a fülüket, meg is álltak tájékozódni, vajon honnan jöhet. Hát, uramfia! A tisztásról jött a zene! Tündérkék táncoltak ott és énekeltek!
A leány és a fiú megállt, nehogy megzavarja a tündérkéket, aztán lábujjhegyen odébb mentek, leültek egy bokor aljába és élvezték a muzsikát. Észre sem vették, hogy egyszerre hűvös lett, a nap is leszállni készülődött, a muzsika már régen nem szólt, itt volt az ideje, haza kellett menni. Elindultak, kifelé az erdőből.
Egyszerre álltak meg, mert egyszerre lettek figyelmesek arra, hogy keserves sírás, mégpedig gyereksírás hallatszik bentről, az erdőből. Futva indultak a hang irányába, hisz egyre hűvösebb és sötétebb lett. A sírás hangja meg jött közelebb, egyre közelebb. Lihegve álltak meg egy bokor előtt, félrehajtották az ágakat, és ott feküdt a földön fázva, reszketve és bömbölve egy tündérke, igazi
szárnyakkal a hátán, rettenetesen elkeseredve.
Mit keresel Te itt az erdő kellős közepén, este, sötétben, hidegben, tündérke? – szólt hozzá a fiú.
Bújócskát játszottunk, és a tündérkirálynő azt mondta, majd belefú a sípjába, amikor haza kell menni, de én olyan jól belebújtam ebbe a bokorba, hogy nem hallottam semmit, a sípszót sem, és most itt vagyok, fázom, és nem tudom, mi lesz velem! Brühühű!!!
A leány meg a fiú egymásra nézett és ugyanazt gondolta azonnal. A leány szólalt meg:
Mi éppen a gyerekünket keressük, nagyon úgy nézel ki, mintha Te lennél az, akarsz a gyerekünk
lenni?
A tündérkének sem kellett több, azon nyomban abbahagyta a sírást, és kicsit még hüppögve azt mondta a könnyei között mosolyogva:
Igen.
A fiú ekkor leemelte a tündérke hátáról a nedves szárnyacskákat, ott is hagyták a bokorban, bebagyulálta a reszkető tündérkét a leány kendőjébe, aztán így szólt:
– Ha a mi gyerekünk akarsz lenni, mindig emlékezned kell arra, hogy tündérnek születtél. A tündérséget nem lehet levetni, mint a szárnyaidat. Ha esetleg megfelejtkezel erről, csak nyúlj hátra a lapockádra, ott mindig megérzed a szárnyaid emlékét. Aki tündérnek születik, annak élete végéig tündérként kell viselkednie.
Ne légy beképzelt a képességeidre, más is hoz magával valamit, ki ezt, ki azt. Soha, de soha ne nézz le senkit azért, mert más, vagy szegényebb, vagy butább, vagy csúnyább, mint Te. Te azért vagy, hogy a butábbnak segíts, a szegényebbnek adj, aki kisebb, gyengébb nálad, azt védd meg!
Tanulj meg mindent, amit csak tudsz, mindennek hasznát veheted valamikor. Hallgass meg mindenkit, aki bizalommal fordul hozzád, és ha semmi mást nem tudsz adni, ne tanácsot, együttérző szavakat adj. Ne tűrd az igazságtalanságot. Ha úgy érzed, igazad van, tarts ki mellette szilárdan.
Tanuld meg, mit kell komolyan venni és mit nem. Jobban jársz sokszor, ha nem szomorkodsz, hanem nevetsz. Ha dolgozol, szívvel-lélekkel, a tőled telhető legjobb módon tedd, amit tenned kell.
A neved Fahidi Éva lesz. Nem hazudhatsz, nem csaphatsz be senkit, szándékosan nem okozhatsz fájdalmat sem embernek, sem állatnak. Még a monogramod is FÉ lesz – ami kiejtve németül tündért jelent.
Az akkori nevelési princípiumok szerint nem kellett a gyerekeket már a pólyában korrekt biológiai ismeretekkel felruházni, mivel azonban sokat voltam tanyán, tudtam én az életről meg annak a keletkezéséről éppen eleget. És persze, azt is tudtam, hogy más gyerekek hogyan születnek.
Például tudtam, hogy egy csomó gyerek úgy születik, hogy a Níluson, a lótusz szépséges levelein, a még gyönyörűbb liliomok között rengeteg kisbaba van. Ott ugyan nagyon jól érzik magukat, meg egész nap csak játszanak, de ha papa meg mama úgy határoznak, hogy szeretnének egy gyereket, akkor megjelenik a gólya a Nílus fölött, kiválasztja a legszebb babát, csőrében elviszi és lepottyantja ott, ahol a legjobban várják. Lesz is ebből nagy gaudium, papa, mama, nagypapa, nagymama, tantik, onklik, szóval mindenki boldog az új babával.
Azt is tudtam, hogy a francia babáknak nincs valami irigylésre méltó helyzetük, mert káposztában születnek. Én ugyan nagyon szeretem a káposztát, savanyítva is, töltve is, de mindennek megvan a maga rendeltetése, és legfőképpen a maga szaga. A káposztának semmi esetre sincs születési szaga, én ilyen büdösben nem szeretnék addig várni, amíg papa és a mama megtalál, kivesz a káposztából, és boldogan felkiált: „mon petit choux”, vagyis aranyos kis káposztácskám. Senkinek a
káposztácskája nem akarok lenni (legfeljebb egy kecskéé). Nagyon sajnáltam a francia bébiket, és nem akartam francia kisbaba lenni.
Tudtam én azt is, hogy van olyan gyerek is, aki az anyukája hasában növekszik szépen, és amikor már jó nagyra megnőtt, akkor kibújik onnan. Ez is olyan felnőtt huncutság volt, mint a többi. Mert csak az volt teljesen logikátlan, hogy hogyan megy be, és hol jön ki. Így hát maradtam inkább a saját verziómnál.
Ez a mese a pedagógia mai elvei szerint is példás. Szilárd éntudatot ad, arra oktat, hogy tudjam, mit akarok tenni, álljak meg a magam lábán, ne én kérjek segítséget, én vagyok arra teremtve, hogy mások támaszkodjanak rám. Az emberi alapértékek legyenek számomra irányadók: a becsületesség, az empátia, a tolerancia, az irgalmasság. Hogy a humoromat a legabszurdabb helyzetekben is őrizzem meg. A mesébe foglalt imperativus irányított is mindig. Milyen jó, hogy Apu annyiszor elmesélte, hova jutottam volna nélküle. Nem is kímélt a sors, de belekapaszkodtam a tündérségembe, ha fáj valami, még ma is.
Szerencsére az élet tele van humorral, csak receptor kell hozzá, fogni kell. 2004 szeptemberében két különös kiállításra készült Berlin.
A második világháborút Németország ugyan elveszítette, de a német nagytőke nem. A nürnbergi perben elítélték a prominens nácikat, de a vagyonukhoz nem nyúltak. Éljen a szent magántulajdon! Így aztán az elítéltek leülték két-három évüket, közben vagyonkájuk szép csendben kamatozgatott, majd kijőve a börtönből zavartalanul folytathatták gyarapodásukat a háború után fellendülő német gazdasági életben.
Prototípusa ennek a sémának a Flick család, pontosabban a nagypapa, Friedrich Flick, és egyik unokája, Friedrich Christian Flick. A közbülső generáció tehetségtelen volt, a család krónikája szerint. A dinasztiaalapító nagyatya, Friedrich Flick, a múlt század negyvenes éveiben már nagymenő volt. Vagyonát a német zsidó üzemek árjásításakor alapozta meg, majd a hadiiparban növelte óriássá. Érdekeltségeiben mindösszesen ötvenezer kényszermunkást foglalkoztatott a második világháború idején. Ezer nővel együtt az allendorfi hadiüzemben – melynek igazgatóságában tanácsadóként Friedrich Flick is helyet foglalt, és amelyet a háború után meg is vett – gürcöltem jómagam is. A nagyatya Friedrich Flick gazdasági géniuszát egyik utóda sem örökölte, vagyonával is az történt, mint olyan sok hasonlóval, mire a harmadik generációhoz ért: szétosztották.
A nagyatya Friedrich Flick nem felelt meg családunk egyik sokszor használt mondásának, amely szerint csak az ökör konzekvens, mert bebizonyította, hogy tud ám ő is olyan lenni, mint egy ökör: az első percben, amikor felmerült a kényszermunkások kártalanítása, kijelentette, hogy ő pedig nem fizet. Nem. Egy fillért sem. Nem is fizetett. Sem akkor, sem bármikor, soha. Ebben sokáig követte őt szeretett unokája, Friedrich Christian Flick.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy amikor az ős Flick kipusztult ebből a világból és a Deutsche Bank átvette az egész vagyonkomplexumot, a német közvélemény nyomására ígértek nekünk, Flick- konszerni kényszermunkásoknak 4000 német márka kárpótlást. 2000 német márka összeget megkaptunk. Ha esetleg valaki megkérdezi, mikor kapjuk meg a második felét, akkor már ketten vagyunk, ezt kérdem én is.
Szokásom szerint megpróbáltam belebújni a sokat szenvedett Flick-örökösök bőrébe. Nem könnyű ilyen kompromittált név viselőjének lenni. A Flick unokák közül kettő – egy hölgy és egy úr – a maga örökrésze után befizette a német nagykalapba a kirótt kártérítési részt, és folyvást azzal van
elfoglalva, hogy elhatárolja magát Friedrich Christian fivérüktől. Friedrich Christian Flick is létrehozott egy alapítványt a faji megkülönböztetés ellen. De úgyis, mint nagyatyja leghívebb tanítványa, kártérítést sokáig nem fizetett. Neki semmi köze az egész mocskos vagyonhoz. Elvégre a világon sem volt, amikor az keletkezett, ő csak örökli (no meg szenved tőle). A német társadalom nyomása azonban itt is győzött. 2005 áprilisának utolsó napjaiban Friedrich Christian Flick, nagyapja ötvenezer kényszermunkásának kárpótlása fejében fizetett fejenként száz euró összeget. Összesen ötmillió eurót. Milyen szerencse, hogy már alig él az ötvenezerből egynéhány. Mit is kezdenének száz euróval?
Friedrich Christian Flick – miután beleunt egy ilyen szegény család körében felnőtt aranyifjú életébe – úgy gondolta, lemossa a gyalázatot a Flick névről. Évek során hatalmas gyűjteményt szedett össze kortárs művészek alkotásaiból. Ezt szándékozta közszemlére bocsátani, ingyen és bérmentve. Svájci lakos lévén Zürich városát kívánta e kegyben részesíteni. Jóllehet, a pénznek ott sincs szaga, a derék svájciak, a kívülállók képmutatásával mégis úgy döntöttek, hogy ennek a kiállításnak, az eredetét megalapozó véres pénz miatt, az ő tiszta Zürichükben nincs helye. Ehhez erkölcsi jogalapot a második világháborúban tanúsított viselkedésük adhatott, amikor elkergették a határaikon menedékjogot kérő zsidókat. Ők is tudták, hogy ez felér azzal, hogy megölik őket. Ma azonban ott is már a harmadik generáció van jelen. Őket a nagypapák nem kérdezték, hogy mit tegyenek azokban
az inkriminált években.
Berlin városa már nem volt olyan finnyás, mint Zürich. Ott bizony befogadták a kiállítást. A frankfurti Fritz Bauer Intézet vezetői – ők irányítják ezt a dokumentációs központot, melyet a holokauszt történelmének és hatásának egyetemi színtű oktatására hoztak létre – úgy vélték, nem árt megmutatni Németországnak az érem másik, sőt harmadik oldalát is. Ezért hívtak meg, és kérték, vigyek magammal még néhány lágertársat, mi mondjuk el, milyen volt az életünk egy Flick- érdekeltségben a Harmadik Birodalomban. Szerveztek ennek illusztrálására a rendelkezésre álló anyagból egy kiváló kiállítást is. Egyidejűleg tehát két kiállítást tekinthetett meg Berlin érdeklődő közönsége, mindkettőt a Flick-dinasztia jegyében. Egy földhöz ragadtat, amely kemény tényekkel bizonyította, mi vezetett ahhoz, hogy az a fennkölt másik létrejöhessen.
Az F. C. Flick Kollekció hatalmas gyűjtemény, hét-nyolc év múlva meg lehet újítani, sőt még azután is, mert olyan gazdag, hogy nincs az az óriási kiállítóterem, melyben az egész egyszerre megjelenhetne.
Az F. C. Flick Kollekciót tehát Berlinben, a Hamburger Bahnhof nevű hatalmas kiállító- komplexumban Schröder kancellár nyitotta meg ünnepélyesen 2004 szeptemberében. Németországban a kritikus hangok úgy magyarázták e nemes ténykedést, hogy mind Schröder, mind
F. C. Flick ahhoz a korosztályhoz tartozik, amely személyesen és politikailag is örököse annak a generációnak, amely nemcsak élt a náci Németország alatt, de működtette, együtt futott vele. Hasonló a hasonlónak örvend.
A Fritz Bauer Intézet a kiállítást megelőző napon részvételünkkel sajtókonferenciát tartott, amelyen Németország minden magát valamire tartó újságjának, folyóiratának, tévécsatornájának riportere megjelent. Minden csoda három napig tart, de három napig minden újság, minden tévéállomás azzal volt tele, amit mi mondtunk.
Bennem a sajtókonferencia előtt azért volt szorongás, mert nem tudtam, egyetért-e majd azzal meghívónk, a Fritz Bauer Intézet, amit mondani szándékoztam. Véleményem akkor az volt, azért, hogy hova születik, senki sem felelős, csak azért, amit tesz. Nem élek Németországban, elmúlt felettem az élet, leszámoltam az utálattal, megvetéssel, nem gyűlölök már senkit. Nyugalomban akarok meghalni,
nem veszek részt a napi politikában.
A sajtókonferenciának remek hangulata volt, társaim az ősforrás erejével, meggyőzően ecsetelték rabszolgamunkánkat a DAG, Dinamit Rt. német hadiüzemben, az éhezést, fázást, emberi erőt meghaladó munkát, megaláztatást stb.
Mivel eretnek nézeteket hangoztatni meg játszani is szeretek, nem vártam meg, amíg lecsapnak rám az est legizgalmasabb kérdésével, mármint hogy mi a véleményem az F. C. Flick Kollekcióról, megkérdeztem a közönséget, szabad-e játszani.
A kapott hozzájárulással aztán kértem, tegye fel a kezét, akitől megkérdezték, akar-e a világra jönni. Kicsit döbbent csend volt, nem értették, mit akarok. Aztán kértem, tegye fel a kezét, akitől születése előtt megkérdezték, hova akar pottyanni? Akkor már kacarásztak a teremben itt-ott. Megértették, e két kérdés F. C. Flick esetében sem hangzott el. Mikor aztán a közönség soraiból tőlem kérdezték, hogy mit szólok ahhoz, hogy a kancellár exponálja magát a kiállítás megnyitásával, csak azt tudtam válaszolni: tudnia kell, mit tesz, ő a kancellár. Ezen már hangosan nevettek.
A következő kérdező azt firtatta, miért nem gyűlölködöm, miért nem szidom F. C. Flicket, milyen filozófus nézeteit vallom. És akkor elővettem a németül megírt könyvemet, abból az atyai útra indítást, mikor tündérkeként megtaláltak, és felolvastam.
- Ki mit örököl, mondtam. Ki véres pénzt, ki erkölcsi alapot. Nagy siker volt. Azért kellett Apunak születésem igaztörténetét oly sokszor elmesélnie, hogy közel nyolcvan évvel később elgondolkoztassa az abban foglalt oktatással Németországot.
És most jön az igaztörténet igazi története.
Mert férjhez menni pont olyan nehéz volt, mint megnősülni. Ugyanarról a dologról van szó, a kérdés csak az, merről nézzük.
Ha a nősülendő ifjú – édesapám, Dezső – oldaláról nézzük: hol az a leány, amelyik csinos is, okos is, és nem akar majd rajta uralkodni.
Ha a férjhez menendő hölgy – édesanyám, Irma – oldaláról nézzük: hol az az okos férfiú, aki nem fogja elverni a hozományát, nem link, nem iszik, jó apa lesz, ha nem is Adonisz, ha csak egy fokkal is szebb, mint az ördög, de azért mégis közel száznyolcvan centiméter magas. Hagyja majd a feleségét is érvényesülni, nem lesz házizsarnok, elég kulturált, lehet majd vele mindenről beszélgetni, lesz elég fantáziája, nem lesz halálosan unalmas, lesz megjelenése, jó lesz vele akárhová elmenni… Ebből nyilvánvalóan látszik, mennyivel nehezebb helyzetben van egy leány, a szóban forgó esetben anyám, Irma.
Ógyallán akkor sem hemzsegtek a partiképes fiatalemberek, szegény Weisz Alfréd nagyapámnak pedig – észre sem vette – egyszerre három férjhez adandó lánya lett, ami három lakodalmat, három hozományt és nem utolsósorban három megbízható fiatalember elővarázsolását jelentette. Hát ez a lipicaik mellől nem ment, segéderőre volt szükség. Egy olyan K&K családban, amilyen a miénk volt, megszámlálhatatlan nagybácsi, nagynéni, valamint azok teljes rokonsága és ismeretségi köre állt csatasorban, és csak annak a rohamnak a megindítását várták – mint jó harci paripák a trombitaszót –, amelyben minden rendelkezésre álló erő megmozgatásával győzelemre viszik egy reményteli családtag révbe jutását.
Irma esetében sem volt másképpen, felhozták Ógyalláról Pestre, a „szezonra”, mármint a téli szezonra, Árpád bácsi és Sári néni, nagyapám lánytestvére és férje gondjaira bízva, azzal a zárójelben
ugyan, de igen vastagon aláhúzott óhajjal, hogy találjanak Irmának megfelelő vőlegényt, végeredményben férjet. Irma tehát várakozásteljesen lakott Pesten, az akkor még igencsak csendes és nyugalmas Bartók Béla úton, a Gellért Szállóval srégen szemben, koncertre járt, múzeumokba, színházba, szóval élte a vidéki kislány pesti életét.
Kevesebb adatom van arról, hogyan került elő Dezső. Mindenesetre, amikor Irma tizenhét éves volt, ő már huszonhét; kimerítette, sőt megtestesítette a komoly, megbízható, partiképes fiatalember összes kritériumát. Hogy vagyona nem volt, az Irma családjában nem számított, Alfréd is nagyon jól emlékezett, ő hogy kezdte a karrierjét - nagyanyám, Ernesztína hozományából. Szóval Dezső huszonhét éves korára szakember volt fában, volt állandó állása, jó svádája, komoly olvasottsága és nem utolsósorban kiváló megjelenése.
A családi házasságközvetítő szolgálat csak Irma pesti megérkezésére várt, és lázas keresés után fennakadt a horgon Dezső. Ahogy az ilyenkor szokás, egy kedves ismerős felhívta Dezső figyelmét arra, hogy rövidesen bemutatnak neki egy lányt, aki a messzi, csehszlovákiai Ógyallából jött Pestre, ilyen meg olyan, és főleg szép nagy hozomány várományosa.
Dezsőn azonnal kiütközött a plebejusgőg, és erkölcsi fensőbbsége tudatában imígyen szóla:
Nekem nincs szükségem egy világ végéről jött falusi libára, még akkor sem, ha tetőtől talpig pénzzel van kitömve, hallani sem akarok róla.
Irmát is előkészítették arra, hogy egy komoly, megbízható fiatalembert ismer majd meg; még a mondat végét sem várta be, azonnal felháborodottan rikácsolta:
Felőlem olyan megbízható lehet, mint egy adóellenőr, nekem senki nem kell, aki a pénzemre vadászik, akkor inkább vénlány maradok!!!
Hát ha nem, akkor nem.
Csak egy dolgot becsült alá Dezső is, Irma is: az őket körülvevő családtagok és ismerősök összeesküvéssel felérő elszántságát, hogy őket egybekelessék. Mert azt megszervezni, mintha teljesen véletlenül találkoztak volna, a buzgó kerítőknek gyerekjáték volt. Aztán csak a hatást kellett kajánul lesniük.
Meglátni és megszeretni!!!
Az igaz szerelmek az első pillanatban kötődnek és a mennyekben fonják szálait.
Dezső szőke hajával és szürke szemével, Irma pedig sötét hajával és szemével ideális párt alkottak. Mindketten jó nagyra nőttek, szerencsére Dezső egy kevéssel még nagyobbra, mint Irma.
Lejárt a téli szezon Pesten. Irmának vissza kellett mennie Ógyallára. A baj csak az volt, hogy Komáromnál, túl a turulmadáron, ott volt a határ, az elviselhetetlen trianoni határ.
Dezsővel ismeretlen dolgok történtek. Az ő szorgos, munkás életében az még nem fordult elő, hogy nappal fekete szempár, karcsú boka, óriási nagy fekete hajkorona táncoljon a szeme előtt – nem beszélve az éjszakákról. Kénytelen volt bevallania magának, hogy éjjel-nappal csak Irmára gondol. Meg is kellett ezt pecsételnie minél gyakoribb látogatásokkal. Dezső akkor már Debrecenben lakott, de belső kényszer hajtotta a legalább két napig tartó utazásokra Csehszlovákiába, Ógyallára. Ott meg olyan gyorsan elröpült az idő, oda sem érkezett, már jöhetett vissza Magyarországra.
A vámosokkal örökké bajban volt. Mert ki látott olyan gavallért, aki szívszerelmének nem visz virágot? Vitte ő is. Meg is vámolták, mégpedig olyan méltatlanul, hogy fogta a virágot és földhöz vágta. Lett is ebből nemulass, Komáromnál a csehszlovák vámosok leszállították a vonatról, irdatlan vámot fizettettek vele, még jó, hogy tovább nem ment a vonat nélküle!
Csak zárójelben mondom el, hogy itt kezdődtek családunk laza erkölcsei, ami a csehszlovák vámhatóságot illeti. Mert mindnyájan kiváló virtusnak tekintettük, hogy becsapjuk őket. Sok évvel később, amikor már én is utaztam Csehszlovákiába, anyám húga, Hédi esküvőjére mentünk. Nászajándék gyanánt ezüst teáskészletet vittünk, a csészék kristálypohárral voltak bélelve, a készlethez minden kellék megvolt: kis kancsó citromlének, kis üveg rumnak, cukortartó, teáskanna, tejeskancsó, és mindez rajta egy nem éppen kis méretű tálcán. Fogalmam sincs, miért kellett ezt Debrecenből vinni, miért nem lehetett Pozsonyban megvenni, de nem lehetett, szóval vittük. A rendelkezések szerint nem vámolható, ami használatban van. Mire a határra értünk, és a fináncokra várakoztunk, meg volt terítve a lecsapható asztal a vagon ablaka alatt, a csészékben gőzölgött a frissen kiöntött tea, minden kancsó, üveg, cukortartó tele volt azzal, ami járt bele, mi röhögéssel küszködve, de komoly pofával ittuk a teánkat, és olyan hősnek éreztük magunkat, mint Szent György, amikor legyőzte a sárkányt.
Másik, Irma kelengyéjével összefüggő szép vámcsalásos történetünk ott kezdődött, hogy akkoriban nem volt kelengye brüsszeli csipke nélkül. Csipkekönyvek voltak forgalomban, cikkszám alapján pontosan meg lehetett rendelni a kívánt csipkét. Valamelyik nagybácsi kapta azt a feladatot, hogy utazzon ki Brüsszelbe, és hozzon ötven méter brüsszeli csipkét, amely akkor sem került két fillérbe, és szigorúan vámolták.
Szegény nagybácsi megvette a csipkét, berakta a táskájába, és utazott a zsákmánnyal hazafelé Csehszlovákiába. Nincsen határ vámos nélkül, tőle is megkérdezték, van-e vámolni valója.
Ötven méter brüsszeli csipke – mondta teljes komolysággal. A vámos szalutált és kiment a fülkéből. Azt hitte, a nagybácsi mókás kedvében van, ha igaz lenne, nem merné bevallani, annyi vámot kellene fizetnie.
Dezső meg csak jött-ment Debrecen és Ógyalla között. Álmatlan éjszakáinak száma egyenes arányban állt azzal a megvilágosodással, hogy igen sürgető az a nyilatkozat, melynek megtételét már nem lehet tovább halogatni.
Dezsőnek nagyon ismeretlen és szokatlan volt az a világ, amelyben Irma élt. Dezső gyerekkora szűkös anyagi körülmények között telt, szülei igen vallásos zsidók voltak. Ő maga mindenért, amit elért, keményen megdolgozott. A pénz arra való volt, hogy gyűjtse, mindig valamilyen cél elérésére.
Irmáéknál az élet arra való volt, hogy élvezzék. Ők is zsidók voltak, de nem vallásosak. Pénzről sosem volt szó, olyan természetes volt, hogy pénz van, mint Dezső gyerekkorában az, hogy nincs. A természetes jókedv is hozzátartozott az élethez, a jövés-menés, a nagy háztartás, a sok vendég. Dezső majd elájult, mikor első ógyallai látogatásakor kettős fogat ment érte, libériás kocsissal – soha nem ült ilyenben. Irma persze nem ment ki elé, nehogy már beképzeljen magának valamit.
Azon a bizonyos ógyallai látogatáson, amelyre Dezső nagyon készült, már a levegőben volt, hogy nyilatkoznia kell, mert különben azt mondják neki: fel is út, le is út. Weisz Alfréd talán egy fokkal fagyosabban fogadta, mint máskor, de lehet, hogy ezt csak sürgető lelkiismerete miatt érezte így Dezső. Ültek hát a szalonban, amikor Dezső marokra fogta a bátorságát, vett egy mély lélegzetet, és így szólt:
Alfréd bátyám, szeretném megkérni magamnak Irma lánya kezét.
Alfréd úgy tett, mintha ez a mondat olyan váratlan és meglepő lett volna számára, hogy teljesen felkészületlenül érte, hívatta is azonnal hű társát, Ernesztínát, és nem utolsósorban az érintettet, Irma lányát.
Ernesztína jött is azonnal, az alkalomhoz illően törölgetve szemét. Irmának alig volt annyi ideje, hogy levegye fülét a szalonajtó kulcslyukáról és visszarohanjon a szobájába, ahonnan olyan ártatlan
ábrázattal jött elő, mint a ma született kisbárány. És míg a kulcslyuknál az Irma után következő húg, Hédi jelent meg kissé irigykedve, Irma teljes komolysággal, mintha hatna rá az újdonság varázsa, szipogó anyja társaságában végighallgatta meghatódott apjától azt, amiben Dezsővel már régen megállapodtak.
Amikor már sem Dezső, sem Irma nem élt, férjhez mentem, és alkalmazkodnom, csiszolódnom kellett, mély csodálattal gondoltam rájuk. Biztos vagyok abban, hogy rengeteg feszültségnek kellett köztük lenni, mert két teljesen ellentétes világból jöttek, biztosan egész más értékeket tartottak fontosnak. Nem tudom például elképzelni, hogy Irma hogyan viselte el, amikor nem kapott meg valamit azonnal, amikor kitalálta. Azt is nehezen tudom elgondolni, hogy Dezső megvett valamit, amit Irma fontosnak tartott, ő pedig nem.
Annyiszor néztem már szét döbbenten a világban. Ma, kevés kivétellel, nem kímélik egymást a házastársak. Szidják, ócsárolják egymást, egymásnak és másoknak. Ez még a kisebbik baj. De teszik ezt az akármilyen korú gyerekeik előtt. Elveszik a gyerekeik biztonságérzetét. Mai gyerekek fényképét nézem. Szépek, kedvesek. Láttam már olyan tízéves gyerekszemet, amelyben több élettapasztalat volt, mint az enyémben tizennyolc éves koromban. Hogy nem halnak bele a lelkiismeret-furdalásba az érzékeny lelkű szülők?
Ha semmi mással nem tartoznék köszönettel Irmának és Dezsőnek, már az is elég volna, hogy megkíméltek bennünket, gyerekeiket a köztük lévő feszültség éreztetésétől. Nekünk nem kellett bírálnunk őket, vajon melyiknek van igaza. Nekünk mindketten egyformán fontosak és elválaszthatatlanok voltak. Mi naiv és boldog gyerekek voltunk. Hogy csinálták?