Gelej Község Tanácsának levele és jegyzőkönyve. A levél és jegyzőkönyv felér egy balladával.
“"Én 1923-as évfol;arnbeli vagyok, igy 1944-ben még nem voltam katona. Személyesen ismertem WEISZ ALFRÉDOT és feleségét. Gelejen földbérlők voltak. Mivel nevezettek gazdasági alkalmazottait a háborús helyzetre tekintettel katonai szolgálatra behívták, igy alkalmilag én segédkeztem a gazdálkodás vitelében. Ilyen minőségemben került sor arra, hogy 1944-ben WEISZ ALFRÉDO'I' /1876, Réce/ és feleségét az ő tulajdonukat képező lovasfogattal én szállitottam be a MEZŐCSÁTON volt GETTOBA. Mezőcsátra érve a GETTÓ előtt álltunk meg, WEISZ ALFRÉD és felesége bement a GETTÓBA. Onnan én Gelejre visszahajtottam a lovakat. Azóta nevezettek hollétéről nincs tudomásom. Ide Gelejre nem tértek vissza. Sajnos nem tudok olyan szermélyt sem megjelölni, aki az általam előadottakat tanúsítaná. Illetve tudnék, mert háztartási alkalmazottjuk is volt, de az Igric községből származott, de hogy ő is hova lett azt nem tudom." (Kéri Kékedi Bertalan, Gelej Község Tanácsának jegyzőkönyve, 1992)
Mikor az utolérhetetlen és példátlan magyar privatizáció törvényerőre lépett, megesett, hogy újfent bizonyító papírokat kellett beszerezni. Jóllehet ebben 1939-től kezdve családom nagy gyakorlatra tett szert, ezúttal, több családtagom nem lévén, már csak egyedül voltam gondban.
Akármennyire utáltam is, ismételten igazolnom kellett a számomra legtermészetesebb dolgokat, hogy elődeim voltak e földön, laktak, birtokoltak, hogy engem minden rendszer kifosztott, még szerencse, hogy volt miből. A kifosztásnak egyébként akkor még nem volt vége. Eljutottam tehát a Széchényi Könyvtárban a „Gazdasági Kompasz” című kiadvány 1924-es évkönyvéhez, melyben megtaláltam a Fahidi Testvérek Fakereskedés és Famegmunkáló Rt. alapítási bejegyzését, és legnagyobb meglepetésemre az igazgatósági tagok között megtaláltam Weisz Alfrédot, anyai nagyatyámat. Akkor ködlött fel bennem, hogy Alfréd ily módon akart „online” maradni az Irma lányával adott hozomány sorsát illetően. Ezzel eggyel több papír beszerzése hárult rám, mert őt is holttá kellett nyilváníttatnom. Írtam tehát az illetékesnek vélt Gelej Község Tanácsának, tőlük kaptam a fent idézett levelet és jegyzőkönyvet.
Szívet melengető, hogy nem halt még ki az együttérzés és emberi jóérzés. A csupán névrokon Pusztai nevű jegyző, nem tudván halotti bizonyítványt kiadni, mivel nagyszüleim nem Gelej községben haltak meg, hanem Auschwitzban, felkutatta azt az embert, aki a mezőkeresztesi gettóba vitte és utoljára látta őket.
Névrokonomnak igaza volt: a gettóba Mezőkeresztesen csak bemenni lehetett, onnan vissza nem jött senki. Weisz Alfréd és Gross Ernesztína sem.
Együtt lévén minden papírom, én sem úsztam meg a magyar privatizációt. Az állam, úgyis mint hivatalos tolvaj és egyben orgazda, kijelentette, hogy amit a szocializmus államosított, az a demokratikusnak csúfolt állam tulajdona. A lopott holmin meg rögtön túl is adott, többnyire áron és értéken alul, egy dolog volt csak lényeges: vissza ne kapja a jogos tulajdonos.
Gyakran elgondolkozom, ha pálcát törünk valaki felett ilyen vagy olyan bűnéért. Ha ismeretlenek a körülmények, hogy lehet valamit elbírálni? Az a bizonyos „kényszerre tettem”. Mert én is megvettem azt a lakást, amely soha nem volt az enyém, ki tudja, ki siratja. Lehetett olyan mértékig demoralizálni, hogy orgazdává tegyen engem is az állam; a bűn nem lesz kisebb attól, hogy többen osztoznak benne. És az életben ennél sokkal élesebb kényszerhelyzetek is vannak. Aki nem volt ilyen helyzetben, honnan tudja, hogy személy szerint ő hogyan reagált volna?
Még amikor a marxizmus gyakorlati megvalósulását nem ismertem, és nagyon akartam hinni valamiben, ami képes – bárgyú őszinteséggel remélve – célt adni az ember életének, ha azt a téveszmét vallja, hogy a közösségért valamit tenni kell, nagy, szent borzalommal gondoltam a kommunizmus hőseire. Azt még ma sem kétlem, hogy szörnyen megkínozták őket. Tudom, hogy voltak, akik nem köptek. Mindig örültem, hogy legalább ebbe a helyzetbe nem kényszerültem. Mert sosem lettem volna hős. Biztosan köptem volna. Aki nem próbálta, nem tudja, mi a fizikai fájdalom, az ezzel azonos lelki terror vagy kényszerhelyzet. Röhögni kell a szájhősökön, akik elítélik a kényszer alatt cselekvőket, miközben az élet annyi próbát nem rakott eléjük, hogy ne gyújtsanak rá, ha egyszer kínozza őket a nikotinszomj. Egyszer próbálják ki, aztán ítéljék el a másikat.