Szalonnasütés Debrecenben, 1943-ban
Balról a második kihajló, ülő személy vagyok, a felső jobb sarokban egymás mellett ül apám, anyám és
áll Gilike, elöl jobbra ül Boci, kettővel utána férje, Lajos.
„Nem az iskolának, az életnek tanulunk” hallatszott oly sokszor gyerekkoromban, pont az iskolában, ahol persze folyvást tömték fejünkbe a tudományt. Azt az egyet viszont, hogy az élet milyen, nem biztos, hogy meg lehetett tanulni a zárdában, ahova jártam. Vagy talán azt nem, milyen is lehet az a csupa nagybetűs ÉLET.
Annak a korszaknak, amelyben iskolába jártam, óriási előnyei voltak azzal a korszakkal szemben, amelyben a ma ötven-ötvenöt évesek voltak iskolások. Az alapkérdésekben nem volt ellentét abban, amire otthon és amire az iskolában tanítottak. Nekünk nem mondták azt a szüleink: ezt ki ne mondd az iskolában, mert bajba juthatunk. Nem voltak más elveink otthonra és mások a világba. Első számú szabály az igazmondás volt. Milyen borzasztó útra indítás egy gyereknek, ha a szülei tanítják arra, hogy nem mondhat igazat!
Debrecenben a Magyarok Nagyasszonyáról Elnevezett Szegény Iskolanővérek Svetits Leánynevelő Intézetébe jártam. Itt nyolcesztendős követési távolsággal jöttünk egymás után: unokanővérem, Boci felettem nyolc, húgom, Gilike alattam nyolc évvel. Boci meg én még igazi Fahidiak és stréberek voltunk, Gilike, korának megfelelő színvonalon, hedonista nézeteket vallott, neki az élet játék volt.
Abban az időben az volt divat, hogy a kislányok tíz év alatt icipici szoknyácskát hordtak, egy kicsit kikandikált alóla a bugyika. A zárdai divat, korra való tekintet nélkül, térdet fedő szoknyát írt elő, meg egyenruhát, s ezt illett betartani. Gilikének sehogy sem tetszett a térdet fedő szoknya, nem akarta viselni, nem is erőltettük.
Nem így az egyik kedves tisztelendő nővér, aki kifogásolta Gilike szoknyája hosszát, és így szólt hozzá:
Kislányom, mondd meg édesapádnak, nem olyan szegény ember, hogy ne tudna neked hosszabb
szoknyát venni!
Gilike rögtön felmentette apánkat, belenézett a kedves nővér szemébe és azt mondta:
Nem szeretnék hosszabb szoknyát hordani, nem akarok apáca lenni!
A zárdai nevelés további erényei közé tartozott, hogy a tanerőknek nem volt más gondjuk, mint a gyerekek oktatása. A rend gondoskodott arról is, hogy a szerzetes pedagógusok, amennyiben erre alkalmasak voltak, részesüljenek a tanításhoz szükséges legmagasabb képesítésben.
Hatvan év távlatából is kedvesen tekint rám vissza néhány arc tanáraink közül. Nagyon szerettem Albertína nővért, osztályfőnökünket az alsó négy gimnáziumban. Olyan volt, mint egy kedves kotlóstyúk, el lehetett bújni melegséget árasztó szárnyai alatt.
Annál kevésbé szerettem a felső négy osztályban volt osztályfőnökünket, Dr. Hoszták Mária Kornéliát. Most is hallom állkapcsa csikorgását, amikor mosolyra kényszerült. Mert önként sosem tette. Jó pedagógus volt, de nem lehet azzal megbántani, hogy jó ember is. Mindazonáltal hálával gondolok rá vissza, mert belém verte a magyar és latin nyelvtant, ebből élek mindmáig. Több nyelvre volt szükségem életem folyamán, és örömmel tapasztaltam, hogy nemcsak a latin nyelvek nyelvtana, de még az oroszé is a latin grammatikán nyugszik. Kornélia táplálta bennem azt a parazsat, amelyet otthon gyújtott lángra apám: az olvasás szeretetét, legfeljebb az olvasmányok megválasztásában voltak eltérések.
Még ma is rajongással teli csodálattal gondolok vissza Asteriára, a német és a francia nyelv iskolai tanárára. Franciára külön is oktattak, németből pedig tízéves koromtól irodalmat tanultam, amikor a többiek még a nyelvtani alapfogalmakkal küszködtek.
Asteria lényét lebilincselőnek találtam. Asteria nemcsak nevében volt csillag. Csillagszeme is volt: a legnefelejcsebb nefelejcskék, melynek íriszén, hogy még kékebb legyen, egy árnyalattal sötétebb kék karika futott körbe. Annyi melegséggel tudott az emberre nézni, és annyi szeretettel tudta mondani: Nem elég egy nyelvet beszélni, a nyelvtanát tételesen is tudni kell! – hogy mindent, de mindent, megtanultam a kedvéért. Egész életemben áldottam aztán ezért.
A sorssal kötött szerződésemben az is benne volt, hogy mindent és lehetőleg mindennek az ellentétét is kipróbáljam. Nem is lepődtem meg, amikor 1952-ben, április 5-ének reggelén, az utcán találtam magam, csomagolatlan bútoraim társaságában, mert egyik napról a másikra kirakott állásomból, lakásomból a Pécs Városi Tanács: deklasszált elem lettem én is, mint annyi az enyémhez hasonló család sarja. Építőipari segédmunkássá avanzsáltam, és volt szerencsém megönteni Budapesten a Szabadnép székház géptermének betonpadozatát annak az évnek a telén. Eleganciám két overallból állt: az egyik rajtam volt, a másik lógott kimosva a kötélen, de minden reggel tiszta overallban indultam utamra. Mondanom sem kell, hogy a hideg iránti iszonyom miatt természetesen egész télen a szabadban kellett dolgoznom, a kezem és lábam összefagyott, nem volt akkora bakancsom, amelybe belefértem volna, és még évek multán is röntgenbesugárzást kellett kapnom, mert fagyásaim minden télen kiújultak; a fagyásnak már csak ilyen galád a természete. Munkaidőm lejártakor az Alliance Française-be jártam melegedni, ahol érdekes módon senki nem csodálkozott azon, hogy segédmunkás létemre franciául társalgok.
Hálatelt szívvel gondoltam Asteriára. Mert a német és francia nyelvtan tételes tudásának igen nagy hasznát vettem pont akkor. Gondoltam, ha már semmilyen lehetőségem nincs szellemi tevékenységre, igazoltassam már hivatalosan azt, ami készen van, csak éppen nincs róla papír. Aki Magyarországon a múlt század ötven-kilencvenes éveiben idegennyelv-ismeretét vizsgával kívánta megpecsételni, annak a rettegett Rigó utcai műintézetben kellett jelentkeznie. Az Idegen Nyelvek Főiskolája volt az egyetlen hivatalos fórum nyelvvizsga tételére és nyelvismeret igazolására. Kegyesek is voltak hozzám a főiskola tanárai, mert bár az utcáról estem be hozzájuk, nem véve igénybe oktatásukat, azonnal megadták mindkét nyelvből a felsőfokú bizonyítványt, hála Asteriának.
Nagyon, de nagyon szerettem. Majdnem olyan vékony és átlátszó volt, mint áhítattal csodált unokanővérem, Boci. És még egy óriási, szeretetre méltó tulajdonsága volt: beszélt tótul. Valahonnan a Felvidékről vagy egyéb szlováklakta tájról jött ő is, mint anyám. Amikor kiderült, mindketten örömmel potyogtak egymás nyakába és ezután boldogan povedáltak tótul.
A zárdában nem volt divat direkt módon politizálni. Nekem talán érzékenyebb hallásom volt, mint a többieknek. Lehet, rajtam kívül senkinek nem tűnt fel, mikor az Anschluss utáni években Asteria egyszer azt mondta: „Annak az embernek (Hitlernek) a nevét többet nem mondom ki.” – Óriási üzenet volt ez akkortájt, amikor családom bécsi ága felszámolódott.
Amikor a szocializmusban feloszlatták a szerzetesrendeket, Asteria hazautazott a falujába. Nem lehetett már fiatal, nem lehetett könnyű beilleszkednie az akkori, egy apáca számára nem kellemes civil életbe. Azt hallottam róla, úgy halt meg, hogy felmászott szilvát szedni a fára, leesett, és szörnyethalt. Nem egészen apácához illő halál. Az öreg zsidók azt mondják, akit az úristen szeret, annak hirtelen halált ad. Asteria is megérdemelte, hogy váratlanul, halálfélelem nélkül, egyszerre csak kopogtathasson Szent Péternél a mennyország kapuján. Ha valaki, ő biztosan az
egekben csillogtatja nefelejcskék csillagszemét az égi nebulókra és mondja nekik: egy nyelvet nemcsak beszélni kell, a nyelvtanát is tételesen kell tudni. Ámen. Legyen áldott az emléke!
A zárdában nemcsak politizálni, zsidózni sem volt divat. Mivel az iskola vezetése nem alkalmazott diszkriminációt, nem volt disszonáns hang a gyerekek részéről sem. Különben sem álltak akkor közel hozzám. Annyira el voltam telve a magam világával, amelyben csupa jó dolog volt: torna, zongorázás, sok sport, olvasás, rengeteg felfedezés zenében, művészetben, és annyira csak egy barátom volt, Kende Éva – az egyetlen igazi aztán negyven éven át –, hogy osztálytársaim nem is fértek a közelembe. Nem emlékszem rá, hogy olyan nagyon igyekeztek volna, de nem is hiányoztak. Most érdekesek, amikor túl vagyunk a hatvanadik érettségi találkozónkon, amikor a huszonnyolcból szép lassan minden évben átsétál közülünk egy-kettő az égi oskolába, most tartunk össze egyre szorosabban, most fontos, hogy azt tudjuk mondani egymásnak: emlékszel…?! És emlékezünk, és összejövünk Dél-Amerikából, az USA-ból, Debrecenből és Pestről, és boldogan emlékezünk, emlékezünk.
